Nagy Kornélia világteremtő kalandozásai
Jegyzetek, fecnik, gondolattöredékek, interjúrészletek, aláhúzások, kiemelések, hárommondatnyi életrajz – e morzsikákkal a tarsolyomban kerekedtem fel, és szegődtem szűkszavú képzőművész alanyom, Nagy Kornélia nyomába, aki bemutatkozó üzenetváltásunk során mindössze annyit árult el magáról, hogy nem a szavak embere. Tetszett ez a titokzatosság. Szavakat kellett tehát találnom mindarról, amiről neki vonalai, skiccei, ábrái, színei, árnyai, homályai, foltjai, képei vannak. Két nyelv. Két világ. Azaz mégsem: világból sokkal több tárul fel, csak az ember győzze szusszal, irammal, kíváncsisággal.
A képeit, rajzait, illusztrációit fogtam hát vallatóra. Beszédes alkotások, amelyek annál közlékenyebbnek bizonyultak, minél többször pörgettem őket végig monitoromon. Lévén, hogy a szerző inkább a képek embere, aligha meglepő, hogy képzőművészeti alkotásai zömének nem adott címet, nyelvi támpontok nélkül kezdtem tehát az ismerkedést. Legújabb képsorozata mellett segítségemre voltak korábbi könyvillusztrációi, amelyek tankönyvekhez és szépirodalmi kötetekhez készültek, így alkotójuk minden esetben újabb képzőművészeti oldalát mutathatta be, s a szemlélő általuk újabbnál újabb világba csöppenhet. Az Erdély Lenke által szerkesztett, negyedikes olvasókönyvben Nagy Kornélia a magyar mesehagyományból merített, és népmeséink jellegzetes emberalakjai (király, királylány, szegény ember, szegény asszony, bojtár, legkisebb fiú) mellett tipikus állatfiguráit (kígyókirály, medve, róka, nyúl, táltos paripa) is szerepeltette. A magyar népi viselet- és motívumkincs egyes elemei is visszaköszönnek a rajzokon. E hangsúlyos népmesei ihletettség mellett a képeken felismerhető némi Weöres Sándor-i hatás is, számomra legalábbis az égig érő létrát cipelő figura láttán Weöres Szembe fordított tükrök című írásának ezen sorai jutnak eszembe: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: / Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Ez az elgondolás nemcsak az embert, az emberi élet terepét pozicionálja az égi és földi szférák között, hanem a teremtő ember, adott esetben a művész létállapotát, aki alkotásai révén képes magasabb tartományokba jutni. Jelképezheti ez a gondolat ugyanakkor a felnőtté válás folyamatát is, amelyről nemcsak a népmesék történetei vallanak, hanem az olvasókönyv több illusztrációjával is kapcsolatba hozható mű: Weöres Sándor Holdbeli csónakosa. A költői mesejáték elemei – a hold, a csónak, a csillagokkal pettyezett, sötét égbolt mint az elvágyódás motívuma – több rajzon is felfedezhetők, a művésznő ügyesen építi ki segítségükkel a maga álomszerű, meseszerű, poétikus képi világát. A weöresi (látvány)univerzum azonban személyes kedvencemmel, egy tojásdad, fekete hátterű rajzzal egészül ki, melynek középpontjában kuporgó lányalak látható, a testéből kinőtt fa csúcsa az eget karistolja. Az égig érő fa törzse lényegében maga az axis mundi, a világokat összekötő és elválasztó világtengely, ami sokszor világfaként jelenik meg, az antik építészetben magát az istenséget is szimbolizálta. Hihetetlenül sokrétű és izgalmas jelkép, amely a fölötte álló holddal egészül ki, így az egész kompozíció roppant hatásos, értelmezési lehetőségek sokaságát kínálja. Maradva a Weöres Sándor-i világnál, a rajz elsősorban a költő egyszavas versét idézi meg: „tojáséj”. A köznapi „tojáshéj” költői használatra módosított változatáról van itt szó, amelyből eltűnik egy „h” hang, s ezzel kitárul egy új világ. A tojás héja által határolt téré, amely az örök éj és az örök feketeség hona, határ a lét és nemlét, élet és halál, a minden és semmi, sötétség és világosság között. Ez a létezés előttiség, az embrionális lét állapota, a sehol és a mindenhol egyidejűsége. A magzatburok is lényegében egy áttetsző tojáshéj, tehát a „tojáséj” mindannyiunk számára ismerős állapot: tojáséj-magányban ücsörögni, a fényre várva.
Nagy Kornéliánál az elszigetelt magányosság jellemző szimbóluma az égig érő torony is, melynek csupán a tetején, a toronyszobában lehet élni, a csillagok és a hold perspektívájából szemlélni a földi világot, eltávolodva, elkülönülve tőle. Köztes állapotban a „lenn” és „fenn” között. Az előbbiből talán kitaszítottan, az utóbbiba be nem bocsátva. Az „ég” mint vágyott szféra egyébként megjelenik számos alkotásán, művészetének jellemző motívuma. Szerda Zsófia találóan jegyezte meg egy vele készült interjúban, hogy Kornélia „a felhőket is elérő, kócos göndörség”. Valóban, fizikai szinten is azt a benyomást kelti, amit a képeivel sugall – göndör hajkoronája kapcsolja össze az éggel, amiből ihletet merít, ahová utaztat: képzeletben, szimbólumokkal, színek és ábrák, néha madárszárnyak által.
Az Autoportret sa novelom című kötetben már teljesen más világot jelenít meg a művésznő: az ösztönlét, a tudattalan mitikus tájait, amelyben minden lebegő, instabil. Itt már nyoma sincs a mesei harmóniának, minden formálódik, ki- és átalakul, robbanásszerű ősállapot jelenítődik meg. A világ elnagyolt ecsetvonásokkal felkent vázlat a mindenség barlangfalán, benne (rajta?) az ember pedig csupán szénnel húzott kontúr, áttetsző szellemlény. Egyedüli lehetősége, hogy az égbe jusson, ha szárnyakat növeszt, akár a madarak vagy az angyalok. Ám ha a szárny adott is, a szárnyalás képességét még el kell sajátítania. Anélkül csak szomorú verdesés a küszködése, osztályrésze emelkedés helyett zuhanás.
Ennek a foszlányos, esetleges világnak ellentéte Kiss Tamás A mérgezett gyalog című kötetének képi megvalósulása. Nagy Kornélia mértani pontosságú, kockánként építkező, rendszerekbe szerveződő, öntükröző és önteremtő, bonyolult közeget kreált meg benne, a sakktábla mintáját számtalan módon variálva. Vizuális bravúr és bonyolult útvesztő ez a fekete-fehér képi közeg, amely műviségével, sterilitásával kizár minden természetest, és csak azért nem taszító, mert a képzőművész kreatívan és játékosan alkotta meg. Úgy zsonglőrködik a mintákkal és formákkal, mintha görbe tükrökkel folytatná a megkezdett motívumot, a lehetséges változatok végtelen sorát hozva létre. Ebben a mesterséges közegben csak fel-feltűnik a központi figura, aki személytelen, arctalan, a mimikri bajnoka, sokszor kaméleonként tükrözi vissza környezetét. Mindössze annyi derül ki róla, hogy tévelyeg ebben a számára idegen világban, melynek kriptafekete oszlopai és gigantikus gyárkéményei az égig érő tornyok indusztriális változatai, tetejükben ülve vagy ácsorogva (modern kori Oszlopos Simeonként) az aszkézis sajátos formája valósítható meg. Bár az sem bizonyos, hogy lenne kitől eltávolodni, létezik-e egyáltalán emberiség, megváltható-e valamiképpen a meg- vagy elbocsátás lehetősége, van-e innen kiút, vagy minden csalóka ábránd, végtelenített tudatfolyam. Ez a lenyűgözően megalkotott képi világ a Kispál és a Borz zenekar Naphoz Holddal című dalának szövegével érzékeltethető legbeszédesebben: „Mintha lenne más / csak annyit álmodok, / zárom ujjaim / a fényes Hold körül, / lélek láboson / a fedő megremeg, / nem kell használni / amit csak lehet. / Hétfő megfeszül / vasárnap ellazul, / nincsen több hibád / tévéd is megjavul, / örökre itt maradsz / hogy ne zavarjalak, / felhős földemen / a fényes ég alatt”.
A fényes ég alatti felhős föld(i élet) Cirok Szabó István Agancspark című verseskötetében is megjelenik, mind a szöveg, mind az illusztráció szintjén. A költő ön- és útkereső, a természetből vétetés és a természettel eggyé válás létélményét megfogalmazó, az emberi, állati és növényi lét határait elmosó verseihez Nagy Kornélia rendkívül minimalista, szinte a gyerekrajzok naivitását őrző, esetenként szürreális képi világot teremtett, amelyben alapmotívum az ember és állat szimbiózisa. Pávaember, rókaember, bogárember, lajhárember, madárember, denevérember, nyúlember, szarvasember keresi helyét a fényes ég és a felhők alatt/felett, arcuk egyetlen vonása: mosolyra görbülő szájuk jelzi, hogy személytelenségükben, amorf létállapotukban is életigenlők.
Az Agancspark továbbgondolt, sajátos képi világa tűnik fel Nagy Kornélia legújabb, jelen számban közölt sorozatában is, amelynek magamban a Teremtés munkacímet adtam. Minimalista egyszerűség jellemzi alakjait, akik humanoid teremtmények, átmenetek az állati és a szellemi létforma között. Nemcsak ők vannak azonban folytonos átalakulásban, hanem a körülöttük formálódó világ is, amely a biblikus teremtéstörténet állomásait tükrözi. A nagy, fortyogó őskáoszban (őslevesben) lassan kiforr az új élet lehetősége, megteremtődik a mélység és magasság, elválik jó a rossztól, fény a sötéttől, megjelennek az őselemek is: tűz, víz, föld, levegő, majd a növények, állatok és végül az ember(szerű). A csupasz és kiszolgáltatott teremtmény, aki keresi helyét a világban. Kapcsolatot alakít ki a vele egyívásúakkal, ismerkedik a növényekkel, állatokkal. A sorozat legemblematikusabb darabján az ember(szerű) ölében, ölelésében egy róka pihen. Ez a kép Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című kötetéből azt a részt idézi, amely az embernek az állatok iránti felelősségéről tanít. Nemcsak e képpel, hanem az állat- és növénymotívumok gyakori alkalmazásával Nagy Kornélia immár sokadjára hangsúlyozza az ember és a természet kiegyensúlyozott kapcsolatának fontosságát. Miként önmagáról, művészi hitvallásáról megfogalmazta: „Grafikusként nem szeretnék hozzájárulni a konzumista világunkhoz, csak olyan megrendeléseket vállalok, melyek egyeznek etikai nézeteimmel. Képeimnél leginkább a lélek dolgai foglalkoztatnak.” A Teremtés sorozat darabjaiban sincs ez másként. A képek színesek, harmonikusak, meditatívak, gazdag szimbólumrendszerük sűrű hálózattal kapcsolódik a művésznő korábbi képeinek motívumvilágához. Ezek a rajzok nemcsak felsőbb szférákba vezetnek, hanem befelé, a lélek terepére is. Hogy a tojáséjből a fénybe a héjon át kifelé vagy befelé vezet-e az út, maradjon eldöntendő kérdés.
