Fejős Csilla:  Tófenék-mellék

Ózsvár Péter gyerekként a rejtett medrekkel, tavakkal körülvett szikes mezőn, Kishomokon és a kanizsai nagy Járáson átesett a kincskeresés lázas betegségén. Úgy volt vele, miért ne találhatna egyszer valódi kincset, aranyat például, vagy vágyai netovábbját, öregapja kanászkútba rejtett pisztolyát, az lett volna a hatalmas zsákmány! Nem véletlen, hogy semmit sem talált. Gyermeki képzelgéseit a gyönyör hajtotta. Amikor kisétált a rétre, üldögélt, énekmondó helyen üldögélt békésen, színes madárrajok bolyongtak fölötte, és olyanfajta szabadságvágyat érzett, mint amilyet a madarak repülés közben. Lenyűgözte a madarak siklózása, ahogyan ráfeküdtek a levegőre, és a szél fenntartotta őket lebegésükben. Miközben madarak seregét elnyelő felhőkbe kapaszkodott, tekintete áthatolt valamennyi apróságon, pici teremtményen. Ilyenkor a kobaltkék, a mély tengerkék, a zöld, a sárga és a narancsfény ragyogott fel a messzeségben. Szíve megtelt káprázatokkal és felejthetetlen csodákkal. És a mai napig kitartóan, állhatatosan figyel, gyönyörködik a földben és az életben, amelyet az hordoz. Ha megáll a Járáson, akkor egy fűszál, egy bogár zizzenése olyan, mintha egy öltés lenne az ég és föld között. Valamiféle közös lényeg munkál a gyermek- és felnőttkori történetekben. Nem más, mint a kincskeresés és -találás átlényegülése, metamorfózisa. És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a hely, ahová születtünk, ahol a titkok birodalmába beavattak bennünket. Ózsvár Péter megőrizte gyermeki világlátását, megtalálta a kincset az agyagban. Számunkra is láthatóvá tette, nézzék csak, itt van körülöttünk, a kerámiaszobrok erejében.

  Péter, amikor nekiveselkedik, hogy megcsinálja azt, amit szeretne, lábai gyökeret eresztenek a kiszáradt föld feltátott szájában, és ebből a szikkadt tepsiből, ebből a repedezett tófenékből nem szűnnek meg előtódulni az agyag lélegzetéből teremtett állat- és növényfigurák. A széttöredezett világ szilánkjaiból bújnak elő az újabbnál újabb formák.

  Mert ilyenkor kiegyenesedik és behajlik a test, mérkőzik a meredéllyel, a kezek hozzáfognak az agyag szelídítéséhez, belesüppednek, iszonyatos energiát használva el, az agyagmassza tekereg a korongon, és Ózsvár Péter ujjainak hegyén egymást váltó agyagdarabok és vízcsöppek emberi tulajdonságokkal ruházzák fel lényeit. Ha elmélyül bennük hosszabb ideig, ha tovább van bennük, a mélyből képeket hív elő. Mindig is így látta a dolgokat. Szerinte a gonosz lélek akasztott kányaként sejlik fel.

Ózsvár Péter kerámiaszobrait óriásira növeszti, így minden apró részlet láthatóvá, tapinthatóvá válik. A fű emelkedése, a járási füvek rengetegje, a vadfüvekben feltünedező tojások, a szél roncsolta szakállú kakas, a tollaiba öltözött bagoly. Táncoló, összehajoló madarainak mozdulataiban gyöngédség, egynémelyük szívében csöngő. A mák, a virág madarat terem. Madártemplomai mellé imádkozni ereszkedünk. Mozdulatlanságból kitörni készülő, földbe ragadt madarai vágyakozva az égbe emelkednének. Hervad a táj, de a gyökerek még elevenek a talajban. A tényleges tófenéken doboló halántékkal tülekednek a kétarcú tehenek. Ha végiggázolnának a lapályon, az patáik alatt éppen csak meghajolna.

  A hétköznapok pora kevesebb fényt enged át a szemhártyán. Amikor Péter elcsendesül, s a Nap mosolyog valahol – valahol, a szemhatáron túl –, megpróbálja a maga módján, játékosan, improvizatívan megfogalmazni azt az örökké változó csodát, amelyet neki e világ, az itteni lét jelent. Kibontani, finomítani, árnyalttá tenni, mindig újabb és újabb dolgot beépíteni. A fejében együtt van az egész. Amióta lakhelyet talált benne, azóta hordozza magában ezt az alföldi szellemiséget. Ahogy Hamvas Béla is írja: „Nincs kevésbé szabad hely, mint ez a sztyeppe, nincs kevesebb szabadság, mint ezen az óceánon, és nincs sehol nagyobb szomjúság arra, hogy szabad legyen.”