Sorok Mezei Erzsébetről
Sorsformálónak tűnnek életútjának sorakozó földrajzi állomásai. A kamaszkori évekig tartó helyszín Székelykeve, amely amolyan sziget, a maga védettségével, az ősök által folyamatosan és rendületlenül továbbított hagyományok és a gondolati tapasztalások értékeinek megtartásával. „Gyűjtöm és őrzöm őseim bölcsességét, igyekszem átörökíteni belőle valamit – valahol vagy valakiben” – nyilatkozta erről maga Mezei egy interjúban. Az ott felcseperedő gyereklányban valójában két tulajdonság teljesedik ki, méghozzá igen korán: a tartás, valamint a személyes szabadság igénye. Ezekkel a puttonyában érkezett Becsére, majd Újviékre, tanulmányai színhelyére – ezt követően került Zentára (ott él ma is). Ez a Tisza-parti város valahogyan logikusan, magától értetődően zárja a sort, szinte magát is kínálva: az Ács József, Benes József és Tripolsky Géza által itt létrehozott művésztelepi munka már meghonosodott, a képtárban sorra váltják egymást az igényes kiállítások, ráadásul a vizuális kultúra ápolásában érintőlegesen a múzeum is részt vállal. Ha jobban belegondolunk, nyilván nem véletlen, hogy a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumnak is éppen ebben a városban működik ez idő tájt képzőművészeti tagozata. Egyszóval a pályakezdő képzőművésznő (ekkor még inkább pedagógus) jobb helyre nem is kerülhetett volna. További előny a számára, hogy a diákokkal egyazon tanintézményben foglalkozhatott: egészen pontosan harminchét esztendőn át tanított a Thurzó Lajos Általános iskolában.
Ezek az évek a kísérletezést és az együttes munkát tették lehetővé a számára, s mindkettő fontos, hiszen az újabbnál újabb technikák menet közbeni megismerése és váltogatása, valamint a szervezői tevékenység begyakorlása párhuzamosan, napi szinten ismétlődhetett. Körvonalazódott így mindazonáltal a saját világa is, friss dolgokat létrehozva, közben az iskolai programba a népművészet és a népi hagyományok is beépültek, a gyerekek pedig mind gyakrabban vehettek részt különféle táborokban. „Van bennem egy olyan szervezői készség – állítja később maga is, már a felnőtt, hivatásos alkotókkal foglalkozva –, amelynek eredményeként egyszerűen szeretem összegyűjteni az embereket; szeretem, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik hasonlóan gondolkodnak, akik hasonló elképzelésekkel rendelkeznek a művészetről meg úgy általában az életről is.” Az ilyen találkozók ugyanis rendre új impulzusokat adnak, s lehetővé teszik úgyszintén az elgondolások szembesítését és megerősítését, meg a dilemmák bizalmas megvitatását. Méghozzá oly módon, hogy a kölcsönösség szempontjai érvényesüljenek. Avagy: a vizuális látásmód szabadsága elsődleges, ugyanakkor fontos az egymással és a közönséggel való találkozás is, a kapcsolatteremtés.
Többször is eltöprengtem Mezei egy kijelentésén, amely így hangzik: „Sohasem egyetlen képről gondolkodom, hanem sorozatokról.” Logikám szerint ez pedig csakis úgy lehetséges, ha a látvány – amelyet majdan a képzőművészet eszközeivel megörökít – a számára nem statikus. És ez válik az ő látásmódjává. Mellesleg e téma kibontásához idézhetnénk Goethét is, aki szerint „gondolkodni érdekesebb, mint tudni, de messze nem olyan érdekes, mint látni”. Nos, magától értetődő, hogy minden ember, minden alkotó másképpen, sajátságos módon látja és láttatja a világot, hangulatokat és érzéseket más és más módon jelenítenek meg a színek, vonalak és formák sajátos alkalmazásával. Mezei esetében ez tehát egyfajta dinamizmus, amely mondjuk hasonlatos valamelyest az egymást követő filmkockákhoz. Mellesleg ugyanezt a dinamikus változékonyságot tapasztaljuk Mezeinél az alkalmazott módszerek tekintetében is: grafika, akvarell, monotípia, hidegtű, kerámia, nemezelés stb. Külön izgamas viszont, hogy ez a lüktetés már nem érvényes a szmbólumrendszere és a dekorációs elemek vonatkozásában, azok szinte változatlanok, azzal ,hogy alkotónk az archaikus formák meg a huszadik századi áramlatok és izmusok között válogatva nyit teret magának a szabad mozgáshoz. Tágabb értelemben: „Nekem nagyon fontos a szabadság. hogy szabadon dönthessem el, mit akarok, mit szeretnék. Keresem az egyensúlyt a külső hatások, az elvárások, a feladatok és a belső igény között. Ezt kell megtalálni. A belső szabadságot, a gondolatok szabadságát. Az alkotás is erről szól.” Ami pedig az idősíkok érintkezését illeti – mert ezt is tapasztahatjuk – érdekes megfigyelni, hogy Mezei Erzsébetnél a kortárs szellemiséggel megmintázott tárgyaknak és tárgyi elemeknek gyakran mintha valamiféle külön ősi patinájuk lenne, amely a szabad felületek egyes részein furcsa alakzatokban sejtelmes zománcként terjed szét. Szintén az időcsúszások példázataként említhető, hogy számos hagyományban ismert az a képzet, mely szerint a régmúltban Ég és Föld együtt alkották az eredeti Egészet. Szétválásukkal megtörtént az első elkülönülés, ám egy létra segítségével mindvégig érintkezésben maradtak. Ezt fejezi ki közismerten a Jákob álombéli lajtorjája is, melyen az angyalok fel- és alájárkálnak. Ugyanakkor a létra – Mezei egyik legállandóbb szimbólumaként – a fölemelkedés meg a fejlődés útjának legelterjedtebb jelképe is, a valódi értékek jellemformáló erejét támaszként hordozva. És ekkor térhetünk vissza az írásunk elején említett szóhoz: tartás. Ez ismétlődik ugyanis aztán műveinek sokaságában, azzal, hogy a fent és a lent összeköthető világában Mezei Erzsébetnél a tágas lent oly szilárd talapzatú, olyan mértékben megtartó erőt sugárzó, hogy az ezeket a munkákat figyelmesen megtekintő maga is biztonsággal elindulhat néhány létrafokkal felfelé, akárha zarándoklatként, mindenesetre egyenesebb tartással, az önmaga immár gazdagabbá váló világában.
