Szubjektív sorok Nemes Fekete Edit művészetéről
A mi honi, vajdasági képzőművészeti életünkben rendkívül értékes életművet teremtő és a pedagógusi pályán a tehetséges fiatalokat alkotásra buzdító művészegyéniségek sorában a legelsők közé tartozik a Szabadkán élő és idén jeles évfordulóját, 75. születésnapját ünneplő Nemes Fekete Edit kerámiaművész, kollázsalkotó és festő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Az alföldön élő, a vajdasági kerámiaművész legtisztább és legőszintébb természetes kútfője az őt körülölelő, formázó, gyökereit nedveivel éltető rög, a Tájunk rögei, amelyből az élet és az Életfa mifelénk sarjadzik és kibontakozik. Ezt használja a művésznő leginkább gondolatai megformázásánál a kifejezés anyagául, színéül. Keramoplasztikáin a vajdasági tájat a vidékünkre jellemző szikár szépségek, a Barna napraforgó, a Sárga napraforgó, a Madárka mákon jelenítik meg. A szülőföld és a művész szoros együvé tartozásának szent ikonképe az itteni Tájunk rögei mű beszélő alcíme: Ölelés. „A föld tiszteletet parancsol, és az ő színeit használom” – nyilatkozta nemrég nemes őszinteséggel.
A legendák, a misztikumok, a misztériumok és ezek őrzői ugyancsak e táj anyagából és levegőjéből, gondolatvilágából és szellemiségéből vétettek. A művész minden alkotásán megjelennek a Legendák őrzői, hiszen a ránk, illetve a művészre hagyományozott, szellemiségére és intellektusára testált tudást, ismeretet: a legendát, a mesét, a misztériumjátékokból megmaradt imádságokat, a megőrzendőnek érdemes lelkiséget át kell adnia a művésznek, nem szabad magába zárnia, netán veszendőben hagynia. Csendben és halkan súgnak össze Nemes Fekete Edit őrzői a strázsán, akár az ókori piramisok, hogy beteljesítsék az átörökítésre hivatottak nagy-nagy feladatát: a Tájunk rögeiről szóló, és azzal együtt az Ide tartozunkkal vállalt szentség megtartását Maradásról és Megmaradásról, lett légyen szó akár a teremtés, illetve születés misztériumáról, avagy a
közülünk, élők közül egy más dimenzióba Távozók bennünk tovább élő, a bensőnkben maradó emlékanyagáról. Így tanultunk mindannyian nagyszüleinktől és apáinktól, anyáinktól, az Őrzőktől imádkozni, emlékezni, identitásunkat, utódainkat óvni, szülőföldünket és Mindennapi kenyerünket becsülve szeretni mindazzal, ami itt örök értéknek bizonyult a múló idő alatt.
Bartók népzene ihlette művei és Makovecz Imre alkotóművészetének buzogó forrásai ugyanabból a korai érából valók, mint az alkotót megihlető archaikus és apokrif népi imádságok, a rejtelmesen szép fohászok. Rokonságuk vitathatatlan. Bartók szonátái, siratóénekei, nótafái, nagy ívű remekei népzenénk és népköltészetünk mélységes mély kútjából merítenek, s azokból születnek meg Nemes Fekete Edit domborművei és kollázsai egyaránt. A Cantata profana zenemű apa-fiú konfliktusáról, illetve szarvasfiújáról alkotott kerámiáit akár a magyar őstörténet mozzanataiig vezethetjük vissza, de kollázsain a Csodálatos mandarint és a Kékszakállú herceg vára című opera összefoglalásait is megjeleníti. A Makovecz-templomtervek ugyancsak az ősi természet adta anyagból építik fel a házat, a védelmet adó hajlékot – akárcsak Nemes Fekete Edit mélységeket és magasságokat érintő gondolatai az oltalomról: a házról és az anyát idéző Anya-művekről, Madonnákról. A család életét biztosító Szeretet, a nyugalmat árasztó Az otthon melege és a Boldog család, Az unokákkal együtt lélegző szülő és nagyszülő meghitt pillanatai, az örökké szükséges szeretet ezekben az épített menedékekben nyilvánul meg. Ezekben a visszafogott, meleg színű – az általa használt anyag, a föld színeit alkalmazza: barnát, sárgát, vöröset – mentsvárakban testesül meg a megmaradás igéje.
Nemes Fekete Edit szabadkai kerámiaművész találkozása az e sorok írója által a Vajdaságban gyűjtött archaikus és apokrif népi imádságokkal nem véletlen. Hiszen az imádsággyűjteményt tartalmazó publikációm (A vajdasági magyar archaikus népi imádságok és nyelvezetük, 2003) fedőlapjának illusztrációja is az ő alkotása. Az ő Hannoverben, majd Szabadkán is kiállított kerámiáiba, szobraiba olyannyira beleszerelmesedtem, hogy hosszan, merengve álltam előttük. Szinte elállt lélegzettel szemléltem, és láttam is meg a roppant szuggesztív műalkotásokat, amelyek mind a mi archaikus népi imádságainkban kimondott érzelmeket és gondolatokat revelálták vizuálisan a térben. Akkor döntöttem el, hogy imádságos könyvem címoldalára a Fiát sirató címet viselő kerámia kerüljön. E könyv megjelenését követő időtől datálódik a vajdasági archaikus népi imádságok és Nemes Fekete Edit művésznő ismeretsége. Elmondása szerint a néprajzkutató által gyűjtött, újonnan felfedezett népköltészeti alkotások őt, a képzőművészt megihlették, új művek, új ciklus – Imádságok – megteremtésére késztették. Így jött létre pasztellképeinek sorozata. Az imádságokban megnyilvánuló expresszív erő, a kifejező szimbólumok sorra megjelennek pasztellképein: a Kozmikus Genézist jelképező Életfa, a halálként is megélhető álom koporsó-képei, a fiát sirató Szűzanya fájdalma, a hajnalt, azaz az új életet hirdető kakas, az őrangyalok, az Eleven Ostya. Ezek a fekete alapú, mívesen elegáns, letisztult művek illenek az egykori nagyheti misztériumjátékból sarjadt népi imádságok képi világába. Az archaikus szövegek szinte új köntöst kapnak általuk. A barokk kori tárgyalkotó népművészet emelkedett ihletettségű darabjaiban, a Sárvári Pietàban, vagy a Máriazelli Madonnában csodálkozhatunk így rá Nemes Fekete Edit Fiát sirató anyáinak szellemi rokonaira. A gyűjtő és értelmező néprajzkutató a maga munkája értelmének megigazulását láthatja a vajdasági kerámiaművész ezen művein. Ilyen élményben egy kutató ritkán részesül.
Az archaikus imádságok, a mindmáig megfejthetetlen égi és földi találkozásából létrejövő termő ág szférájában fogannak meg az ősi népi életértelmezés szellemiségére utaló szemiotikai villanások: a Tűzimádók Boldogasszonya, a Pogánka – aki még nincs megkeresztelve, akinek még árthatnak a rosszak –, avagy még maga a Boldogasszony kőcserép is, illetve a már említett Életfa vagy Az életfa kerámiák. Legszebb vajdasági magyar díjunkat is ily névre – Magyar Életfa – alkotta meg a művésznő.
A vajdasági, illetve a magyar művészi életben való aktív jelenlét szervesen kapcsolódik a művésznő opuszához a Szenteleky- vagy a Csépe Imre-illusztrációk, illetve az Arany János- és József Attila-illusztrációk révén. A kollázskészítés technikáját szívesen alkalmazó művész Arany János nagykőrösi balladáit újrateremtő művein a balladák alapját képező tragédiát hangsúlyozza, akár a többször is megalkotott Ágnes asszony, akár a Vörös Rébék vagy más képeken. De az Őszikék verseinek is a rezignált embere – Tölgyek alatt, Tamburás öreg úr, Letészem a lantot – lett a képek ihletője. Az utóbbi képen még a feladás és újrakezdés gondolata is megelevenedni látszik. Nemes Fekete Edit fontosnak tartja, hogy alkotásai üzenetet hordozzanak, hogy akár egy monda, egy hiedelem, egy emberi élet sorsfordulója legyen a mű megalkotásának elindítója. Ilyennek ismerjük meg a József Attila-illusztrációkat is, ahol a költő családjának élete és költeményeinek legfontosabb ismérvei nyernek új életet. A Dunánál habjai, illetve hullámai egy másik ciklus, a Hullámok című darabjaiban folytatódik.
Vallási életünkben meghatározó szerepük van az út menti kereszteknek, templomoknak, kálváriáknak is, s mindezek a maguk szimbolikus üzenetével jelennek meg A ludasi templom, a Ludasi kis Jézus térplasztikáin, a Majdányi Madonnán és az Egyházaskéren felállított Keresztúton. A két vagy három szín felhasználásával megalkotott kollázsok, a keresztút-variációk a téma iránt elkötelezett rajzolót, keresztény kultúrhagyatékunk megbecsülőjét jelenítik meg. A Szárnyak-ciklus kollázsai is immár a kerámiától lassan távol maradó alkotó művei, de ezek szellemisége is ugyanazt az életminőséget revelálja, amit a térplasztikák: az ember mindennapi élete fölött őrködő, óvó szellemi biztonságot. Ez a motívum a keresztény élettudatból merítő művésznő sok alkotásán megjelenő attribútum.
A töprengő művészlélekben meg-megjelenő kétségek és hiányérzetek megnyilatkozásai az újabban keletkezett kollázsok ciklusának jellemzői Gond, Magány, Árvák, Hiányzó, ám ezek a művészi és az emberi élet, a sorsunk örök velejárói.