Mint minden emberi tevékenységben, a művészetben is léteznek berögződések. Habár a művészet jelleménél fogva önreflexív, állandó az önvizsgálat, mégis kialakulnak azok a megszokások, amelyek idővel megkövülnek, és ahelyett, hogy az eligazodásban segítenének, egy idő után inkább már súlyként ülnek ránk, és a továbbhaladást nehezítik.
Az egyik ilyen gondolat az „igazi” képzőművészeti alkotást kívánja meghatározni. A skála egyik végletében a már-már fényképszerű ábrázolásmódot találjuk, ahol minden hajszál, az összes pórus vagy csillanás tűpontosan megfestett. Ezeket az alkotásokat nevezzük trompe l’oeilnak, szemet becsapó képzőművészeti alkotásnak, amely végtelenül realisztikus és illuzionisztikus. A másik elgondolás mindezt puszta mesterségbeli bravúrnak, nem többnek, mint kézügyességnek tartja. E szerint a nézet szerint a művészet lényege teljesen láthatatlan. Az egész valahol ott kezdődik, amikor elkezdünk elhagyni minden felismerhető motívumot, amivel megérkezünk a nonfiguratívba, az absztrakció területére. Ez a két egymással szemben álló nézet, ami a képzőművészeti alkotás formai megjelenését boncolja, számomra teljes egészében eldönthetetlen, mert mindkét meglátás teljesen legitim és érvekkel alátámasztható. Saját meglátásom szerint (természetesen lehet velem vitatkozni) mindkettő 100 százalékban „igazi”, még akkor is, ha egymásnak nagyon sokszor homlokegyenest ellentmondanak. A művészet állandóan változó jelenség. Nem létezik egy előre kijelölt hely, ahová meg kell érkeznie, ahol majd pontot tehetünk a végére, és kijelenthetjük, hogy befejeztük a munkát. Ugyan vannak időszakok, amikor azt gondoljuk, hogy végleg kifeszítettük a húrt, és már minden lehetséges falat átütöttünk, de amikor a fal lerombolásával keletkezett por leül, és ismét alaposabban szét tudunk nézni, rá kell jönnünk, hogy egy újabb fal áll előttünk.
Kókai Eléna ezt a falat már rég lerombolta, ha egyáltalán létezett benne ez a mentális vagy fölfogásbeli akadály. Ha művészünket megkérdeznénk, hogy akkor melyik lenne az „igazi”, a trompe l’oeil vagy az absztrakció, nem is értené a kérdést, hiszen mindkettő univerzális értékeit ugyanúgy használja. Eddigi munkái között egyaránt megtalálható a realizmus és az absztrakció. Általában a skála egyik vagy másik végletét választja, és érdekes módon a kettő egymással ritkán keveredik, hibridekből eddig még nem sok jött létre, bár sohasem tudhatjuk, mivel fog bennünket legközelebb meglepni. Mivel művészünket lassan tizenöt éve személyesen ismerem, és követem festészetének alakulását, bizonyossággal kijelenthetem, hogy ezek a választások sohasem esetlegesek, hanem megtervezettek.
Ennek az írásnak az apropóját a Szabadkai Kortárs Galériában megrendezett önálló kiállítás adta, amelyen a művésznő és a kurátor, Miroslav Jovančić úgy döntöttek, hogy az utóbbi hónapokban keletkezett, javarészt nagy méretű, absztrakt, pasztellkrétával megfestett vásznakat mutatják be. Több munka is kifejezetten erre az alkalomra készült. A pasztellkrétában is megtalálható egyfajta kettősség. Egyaránt lehet festőanyag, amikor felületeket hozunk létre, és rajzeszköz, amikor vonalakat húzunk vele. Eléna ennek az anyagnak mindkét tulajdonságát használja. Nála végeredményül festményeket kapunk, amelyeket érdemes közelebbről és távolabbról is szemügyre venni. Közel hajolva láthatjuk a kréta által kialakult, érzékenyen, bársonyosan ható felületeket, néhány véletlenszerű vonal kíséretében, amely a gondosan kimért és elhelyezett monokróm felületeket kellő spontaneitással ellensúlyozza. Messzebbről nézve már a felületek pulzáló játéka hat ránk. A kiállítótérbe lépve vibráló és erőteljes vizuális élmény fogadja a látogatót. Nem véletlen a cím: VIBES-hangulatok. A kiállítás érdekességét az is növeli, hogy Bakos Anita munkáit is láthattuk a galéria felső szintjén, hol elkülönítve, hol elvegyítve tekinthettük meg a két művésznő vásznait. Ezzel pedig a két alkotó közötti párbeszédet, eltérő kifejezésmódjukat és a festészetről alkotott merőben más elképzelésüket is élvezhettük.
Kókai Eléna az újvidéki Művészeti Akadémia festő tagozatán fejezte be tanulmányait. Eddigi pályafutása alatt egész sor eltérő területet érintett. Absztrakt munkáiban nem rejti véka alá Mark Rothko (1903–1970) iránt érzett rajongását sem. A lett származású amerikai képzőművész a második világháború után kiteljesedő absztrakt expresszionizmus megkerülhetetlen alakja. Annak inkább a csendesebb, líraibb, olykor meditatív hangját képviseli. Emblematikussá vált, nagy méretű vásznaira a nagy, monokróm felületek jellemzőek. Talán nem meglepő módon a háború okozta még mindig friss élmények, a nyugati kultúrában való mélységes csalódás terelte az amerikai absztrakt expresszionisták érdeklődését a keleti, közöttük a buddhista tanok iránt. Ezek a tanítások behatóan foglalkoznak az emberi lét- és elmeállapotok megfigyelésével és értelmezésével. Elénától sem áll távol ez a fajta gondolkodás. Ha nem is éppen ezen a vonalon indul el, a pszichologizálást testközelből érezhetjük a festményeket szemlélve. A másik nagy hatást gyakorló művész viszont már közvetlenül Keletről érkezik. A japán Hirosi Szugimoto (1948) a fotóival hatott művészünkre.
Ajánlom, hogy most olvassuk el a munkák címét is, még akkor is, ha most ezzel a cikk olvasását szakítjuk meg. Ez már az utolsó fejezet, a szem könnyedén visszatalál IDE. Láthatjuk, hogy Elénának sok képzőművésszel ellentétben nem esik nehezére a címadás, hiszen pontosan tudja, mit szeretne tudatni velünk. Az elnevezések között találunk kifejezetten „zenéseket”: STEREO, ENTRÉE, DARK BASS, BACK TO RHYTHM, MAD PAGANINI, SILENCE… Ha eddig még csak lappangva éreztünk egy belső mocorgást a képek láttán, akkor már biztosak lehetünk, hogy ez nem véletlen, hanem az alkotóval való egy VIBE-ra, hullámhosszra való kerülés első „tünete”.
