Léphaft Pálnak
A rajz megrendelhető, a gondolat nem.
(Keszég Károly)
„A kertekben, a fák koronája alatt, alacsonyan szállnak az angyalok.”
Szárnysuhogások közepette, angyallesésben vagyunk épp.
Léphaft Pál egyik felismerése, hogy az ember számára fontosak, sőt nélkülözhetetlenek az angyalok. Gyakran emlegeti őket, ír róluk, olykor le is rajzolja őket. Különféléket: ahogy a meglátása s a képzelete sugallja. A hagyományok örökében vannak már paraszt-angyalai, polgári igazságtevő angyalai, de esetlen, kacsos, szégyenlős, igéző mosolyú vagy huncut, iskolatáskát cipelő gyermek-angyalkái is. Mai modern világunkban is tudnunk illene, hogy a látható való világon kívül egy láthatatlan szféra vesz körül minket. Ez egy alig észlelhető érzékeny, sérülékeny burok, amely a fizikai léten túl létező, láthatatlan lélek-szférának ad otthont. Itt honol a művészet is a testvéreivel, féltestvéreivel. És a kora középkor óta már itt is élnek védelmező angyalai. Igaz, ma már ritkán mutatkoznak előttünk, mert, úgy tűnik, kissé belefáradtak abba, hogy minduntalan a létüket kell bizonygatniuk, nekünk, alaptalan fontosságtudatú embereknek… De mivel fizikai határaik nincsenek, és isteni parancsolatra megszállott őrzőink, szárnyaikat suhogtatva továbbra is ott röpdösnek fölöttünk. Figyelnek ránk, s ha szólunk hozzájuk, válaszolnak. Óvnak is bennünket. Mindenkinek van őrangyala. Kivéve, aki elvesztette…
Léphaft Pál őrangyalának még a nevét is tudjuk: Antal. Az angyalokat azonban hinnünk is kell: mert csak akkor lesz hitelünk náluk, és csak akkor hallják meg a fohászunkat. És csak akkor hallhatjuk meg a suttogásaikat mi is. Bár sokan tagadják a létüket, manapság is sokan a segítségükre vágynak, a védelmükre szorulnak.
A bennük hívők mindig meghallják a szavukat. De a vájt fülűeket, a befelé lépegetőket egészen közel engedik magukhoz: titkokat árulnak el nekik, sugdolóznak, társalkodnak velük. Elgondolkodtató sugallataik, hasznos, okos tanácsaik vannak az angyaloknak. Gyakran előfordul, hogy még viccelődnek is. Úgy látszik, jó a humorérzékük…
„A karikatúra halálosan komoly publicisztikai műfaj, amely játékosan mondja el a súlyos dolgokat.”
Az ember általában nyughatatlan, kíváncsi, féktelen természetű. Gyakran esendő és feleslegesen kutakodó is egyszerre: ilyennek teremtette őt a Jóisten. Évezredek óta türelmetlen, válaszokat szeretne kapni felmerülő kérdéseinek a tömkelegére. Értelmes magyarázatokra lenne szüksége, kérlelhetetlenül őszinte és igaz válaszadásokra, mert nehezen látja át a helyzetét, s érti meg azt, ami általában történik vele, vagy körötte a nagyvilágban. A tökéletlen (társadalmi) helyzetállapotok, a furcsa igaz(ság)talanságok azonban rendre felzaklatják: s (a vérmérséklete és értelmi képességei szerint) általában mindaz, ami az emberiség törvényei szerint nem helyénvaló, „nem normális”. Manapság a legtöbb problémája a társadalmi egyenetlenségekből, a billegő egyensúlytalanságokból ered. A túlpolitizált körülmények között egyszerre veszélyes és tragikomikus a helyzete.
Felismeréseink nyomán mi mindig valamiféle igazságokat tennénk. De a Gólemek, a rosszindulatú behemótok, a nemtörődöm Góliátok és más kártevők rút tevékenységei ellen mindössze úgy védekezhetünk, ha görbe tükröt tartunk elébük. Angyalok sugallta ötlet-csapdákat: hadd álmélkodjanak a saját torzságukon.
A felfokozott, szélsőséges állapotok közepette mindig nagy körülöttünk a felfordulás. Hogy tehermentesítse magát az iszonytató lelkiismeret-furdalások s bántások alól, az embernek tehetetlenségében néha csupán nevetnie kell. Kissé furcsa, de szükségszerű megoldás a humorral való gyógyítás, és működő módszere a védekezésnek: egyszerűen csak sűrűbben kell levegőt vennie, s a rekeszizmait dolgoztatnia. Mert akkor tud fölé kerekedni, ha szembefordul a bajjal, ha torz tükörképet tart minden probléma okozója, forrása elé, s ha kineveti az emberi butaságot, korlátoltságot, meggondolatlanságot, rosszindulatot és mindenféle gazemberséget, azaz: az összes világi igazságtalanságot.
„A karikatúra valójában nem az, amit a szemlélő lát, hanem az, amit a rajzok kapcsán gondol.”
Mára elhomályosult a valóságlátásunk. Sokszor csak ámulunk, s bámulunk tanácstalanul, mint borjú az új kapura. Manapság megkérdőjelezhető minden. Nyakas igazlátókra, őszinte igazmondókra van szükségünk. Mert különben eláraszt bennünket az ellentmondásos, bizonytalan forrásokból bugyogó, gyors áramlású, kétes igazságtartalmakkal bíró hírözön, az igaz vagy hamis (fél)információk áradata. Ki kellene szűrni a valóságtartalmait, mert különben csak szennyáradattá válik, és megkeseríti az életünket. A napi történések zűrzavarában az értékes és a talmi is, mint a homokszemek, egyaránt peregnek… az idő meg csak múlik. Ezért ebben a csalóka technicista világban alaposan át kellene vizsgálnunk, górcső alá kellene vennünk minden lényegeset. Külön kellene választanunk a konkolyt a búzától, az értékeset a haszontalantól, mert ha nem, tévútra jutunk.
A karikatúra (minden felszínes látszat ellenére) igen komoly műfaj. Az alkotójától kimértséget, objektivitást és lelkiismeretességet megkövetelő művészeti ág, amely mégis mindig felvidít bennünket: megmosolyogtat s megnevettet. Kritikus, de nem kinevet, kifiguráz. Hiszen nemes célja nem az igazságtevés, csupán az igazság láttatása. Mégis, átütő erejű csodafegyver: az emberi lélek kacagógerléje, amely nem elpusztít, csupán lemeztelenít, és nevetségessé teszi a komolykodó, ártalmas hamisságokat. Egyszerűbben fogalmazva: helyére teszi a dolgokat.
A karikaturista gondolkodó bölcs, aki a kis és nagy kaliberű lövegekkel teli tölténytárát a mi rekeszizmainkban leltározza el, s dekára kimérten hasznosítja. A ficamos valótlanságokat gyomlálja: szűr, mérlegel, értelmez, és végül kideríti az igazságot. Műveletsora: derűs, poénos, megmosolyogtató, kacagtató, lelkes logikai áttörések sorozata. A karikatúra szórakoztató és élvezhető. De nem játék. Szándékoltan sarkít, de kimért, könnyed, talpraesett és jóleső. Ha kackiás, fellengzős és túlzó, harsány, sértő vagy ficamos lenne, akkor nem karikatúra. És nem is humor, csupán ízléstelen, felfújt és öncélú, öngerjesztő malackodás…
Mi a humor? Érzék? Lelkiállapot? Magatartásforma? Életvitel? Kérdi önmagától Művészünk. Azt mondják, a tájékozódni tudó és kérdésfeltevő ember nem elveszett ember. Pláne, ha valóságközeli a meggyőződése, igazságérzete, és van kiforrott véleménye a dolgok valós állásáról. Ha a mondandója súlyos és megnyerő. A karikatúra művészete valóságalapú, de virtuális platformra helyezett politikum, melynek kétségtelenül vannak kategóriái és minőségi fokozatai is. A karikatúra lényege, hogy korunk nehéz kihívásaira ad könnyed, elmés, fonák válaszokat. Gyógyírt a fellengzős, öntörvényű világi hamisságokra. Mert jóval árnyaltabb, és több a képzelet önfeledt és vidám, figurázó és mindennel bohóckodni akaró játékszerénél…
„Semmi sem kinn, hanem bennünk történik.”
Ha egy kiállítóteremben nézelődik az ember, bármennyire szeretne csak a művész képeivel szembesülni, a fehér falakon mértéktartó távolsággal elhelyezett alkotásokat védő üveglapokban előbb önmagát és a világot látja tükröződni. Rejtély, hogy rokonít vagy hasonlítgat… De kint és bent is van egyszerre, fürkészi a finoman cizellált vagy kurta kifejező, egyszerűsítő vonalakat, a fény és árnyék határmezsgyéit méricskéli, letompított szelvényes, mozgó háttér-rétegeit lesné meg. Valójában nem ezen „apróságokra” kíváncsi, hanem a lényegre, a művész szenvedélyeket gubancoló gesztusai által megfogalmazott, a meggyőződéseit, beidegződéseit, gondolatait idomító frappáns világlátására. De természetesen nemcsak a bravúros megoldásokra kíváncsi, hanem a művész, véleményező emberismeretére is. Mert érzi, hogy mindannyian benne vagyunk abban a keskeny közvetítősávban, amelyet alkotói szűrletnek, valóságtartalomnak nevezünk, s melyet mindössze egy szerény képkeret nyit meg a kíváncsi tekintetünk előtt. Beleértve a karikaturista önmaga által kiszabott árnyképét, torzóját is, mely észrevétlenül lopakodott be az épp időszerű, karikírozó látványtárba.
A csupasz rajz által az ember benyomásokat szerez a művész felkészültségéről, érdeklődéséről és tudásáról. De eközben is azon elmélkedik, amit közvetett szereplőként a saját élménytárába raktározott el, s miszerint az eddigiek során gondolkodott róla. Az előre tervezett meggyőződésre vagy a véletlenek sorozataként tovább alakított véleménynyilvánításra apellál: az érzékelt, értékelt s átértékelt világ árnyalt változatait adja elő. De miközben a művész pazar látványtárában lapoz, a leskelődő önmagával is találkozik. Sőt: azonosul. Óhatatlanul belekerül ugyanis az alkotás által kiváltott élménysodorba. Amíg az alkotást szemléli, alig észlelhető háttérrétegként ott szerepel a nagyívű vagy visszafogott látványosságban ő is. A valós közeghez hasonlóan megélheti, hogy egy gondolati sík szelvényes rendszerének kiválasztottja, háttéreleme vagy csak paránya lesz. A művész farkastörvényekhez szokott gondolkodó ember. Az alkotásai által észrevétlenül igazodunk az értékrendjéhez, értékrendszeréhez, s végül ő is általunk tudja véglegesen rögzíteni a beidegződő valóságtartalmait. Ha meggyőzött bennünket, egy felsőbb értékrendhez csapódunk mi is. Belecsöppenve, ekkor érzékelhetjük az élményszerűségét. A részévé válunk, s részünkké válik a közvetítő művész tízparancsolata…
„Homokkő vagyok, minden más csupán látszat…”
A homokkőről mi juthat még az eszünkbe? Hogy tartós, hogy időtálló. Szerény. Lassan kopik, ám nem törik. Léphaft Pál legfőbb erénye a hitelesség. És ha cizellált rajzai fölött időzünk el: a szemünknek különös derűt, ünnepélyt kölcsönöz. Ha írott sorait, leheletfinomra szőtt Veronika-kendőit olvasgatjuk: akkor a lelkünkben okoz katarzist. Azaz, örömöt, meghatottságot, szelektív maghasadást. Szerinte múló dicsőség az egész. Ám ha az alkotásait emlékezetesnek tartanánk: az a legnagyobb elégtétel.
„Amikor észnél (működésben) vagyok, szelektálni tudok, és a fontosat a lényegtelentől el tudom választani. Csak az a baj, hogy ez ritkán van… Innen a rohanás, zihálás, a még, még és a telhetetlenség. A kapkodásban gyorsan kell dönteni. De legalább iszonyú energiákkal tud dolgozni az, akinek kevés az ideje.”
Szerencsénkre: Isten malmai lassan őrölnek.