A fájdalmas, a boldogságos és a dicsőséges Utcai Dávid művészetében
Homályos emlékeink gyakran gátolnak bennünket abban, hogy elérjük a kitűzött céljainkat. Valóságlátásunkat épp ezért tudjuk vívódások közepette, nehezen és mégis meggyőzően megfogalmazni: amióta a francia megvilágosodást megelőlegező voltaire-i szemléletmód (Tapodjátok el a gyalázatost!) a vallásellenességével kérkedett, a művészetekre is pusztító hatással volt. Gyilkos hajlama örökül maradt az emberiségnek. Felettébb kártékony szemléletmódjával három évszázad után is időről időre pusztítással arat. Ám a civilizált, modern világ és a rest európai kultúra máig sem tanulta meg a leckét: nemhogy megállítaná a fenevadat, de még demokratikusan példaértékűnek is gondolja.
Manapság konzumtársadalmakban élünk, a józan kulturális azonosulás és öntudatosság már nem tekinthető kötelező érvényűnek. A művi boldogság olcsó portéka lett, sőt már nem is témája a dezorientált művészetnek. Kérdés, hogy vajon boldogabbak lettünk-e a korlátok eltörlésétől, a liberalizált életviteltől, a következmények nélküli ficamos magatartásformáktól, a tájékozatlanságtól, a hamis, következetlen döntési jogoktól…
Utcai Dávid számára a művészet az ima egyik természetes formája. Derűs optimista, aki együtt él a létvalósággal, és egyetért az ezerszer gyötört emberi lélek segítő elfogadásával. A szép, de kordába fogott valóságunk időkorlátos illékonyságával is tisztában van. Természetesnek tartja, hogy a művészet hasznos velejárója az erkölcsi tartás, a kifejező esztétikum, és hogy szükségtelen, káros dolog a hagyományos konzervatív etikai szabályokat és esztétikai vívmányokat félvállról venni. A modern művészet nem attól lesz szabad, hogy nemtörődöm, izgága, szélsőséges, rebellis vagy lázongó. A művészetben, akárcsak az életben, az elfogadás törvényének mindig erősebbnek kell lennie a tagadásénál.
A Tulabarai Táborként is jól ismert TAKT (Temerini Alkotótelep és Képzőművészeti Tábor) a vajdasági magyarság megmaradásának egyik szimbóluma lett. A 90-es években innen indult Utcai Dávid is, aki ezer szállal kötődött hozzá. Festőtársaságába tartoztak: Sinkovics Ede, Kiss Endre, Soltis Miklós, közéjük soroljuk még Tóth Józsefet, Ricz Gézát, Gyuris Róbertet, Vass Szabolcsot, Varga Valentint, Szenti Lillát, Klájó Adriánt… (A névsor nem teljes.)
A TAKT-on nevelkedett művészek nemzedékét nevezhetnénk vajdasági figuratív festőknek is, akik a kor nehéz kihívásaira érzékeny szeizmográfként reagáltak. A mezőgazdasági lét, a nagyváros, a személyiségek átváltozásai adták meg indulásuk attitűdjét, csapásirányát: alapgondolatait. A jugoszláviai háború pusztítása is témája lett a figuratív festészet újabb elágazásait kiépítő művészeknek. Erős festői hangok, hagyománytiszteletből épített modernitások, a megújulás vágya és kitörési szándék jellemezte az alkotókat, a határon túli lét kifejezése. A szerb és a magyar, két merőben eltérő kultúra határmezsgyéjén mozognak, a kettő kölcsönhatása érdekes összhangot teremtett az alkotók munkái között.
Kezdetben főként a mezőgazdasági motívumok (agrikultúra), a valóságelemekkel tarkított szürrealisztikus élmények, ugyanakkor a vallási elkötelezettségének rejtett motívumkincsei érdekelték. Témái metafizikai hangulatokat árasztottak, a „kollázsolt” realizmus és a szürnaturális elemek bolyhaiból, az expresszív ecsetkezelés izgalmas és szenvedélyes élményeiből táplálkozott. A budapesti képzőművészeti főiskola elvégzése utáni visszatérése Temerinbe szinte természetes is volt. 2006 és 2012 között Temerinben a Kókai Imre Általános Iskola tanulóit okította a pozitív világlátás csodálatára. 2008 és 2012 között a TAKT rendszeres résztvevőjeként és művészeti vezetőjeként tevékenykedett: „Éreztetni, tudatni szeretnénk a fiatalokkal, hogy a közösségünknek ma szüksége van rájuk…”
Művészünk 2012-ben költözött fel Budapestre. 2016-ban a Fonó Budai Zeneházban Kozmikus üzenetek címmel nyílt meg egyik legfontosabb kiállítása. A megújulását hordozó metafizikus festményciklusa tehát már nem új keletű, művészünk immár több éve ismeretségben áll a kozmosszal. Azonban nem az állandóságot, hanem az örök változást vagy inkább annak alakulását keresi témájában. Utcai legújabb „kozmoszképei” nem egy elvonatkoztatott, idegen virtuális világ levonatai. Nem véletlenül összerántott, fantasztikumnak álcázott világot, hanem egy belénk rejtve létezőt térképez fel, merész és konkrét vizuális fogódzókkal. Ezek a motívumok látványos összképként is elmosott, sejthető/érzékelhető lelkiséggel és elvont jelképiséggel bírnak. A vizuális gesztusokból, lélekvonalakból, ködfoltokból, hajszálpontossággal megrajzolt párhuzamvonalakból, rugózó ellipszissodronyokból lendülettel megfestett, térhatású kompozíciók rafinériával állnak össze. Időtlenséget megjátszó, szűrletes kompozíciókban mesél a kozmosz teremtéspárhuzamairól, a strukturális világáról és a valós, vizuális terek érzetéről. Amikor a mikro- és makrokozmosz közös érintőit hosszas töprengések közepette festi meg, az időtlenségben megszülető tér-idő párhuzamait fedi fel. Tehát megszünteti a természetes figurációt, és átvált érzékletes transzcendenciába, a lélek absztrakciójába. Valóságlátását titokzatos ismerősnek és meggyőzőnek találjuk. Festményeinek színezetfelületein a megformálódó ősanyag zubog át. Viszont az ember teremtette rend előérzete is felsejlik légáramaiban, egybecsúsztatott síkjaival/tereiben, amelyeknek alapja az isteni geometria. Suhogó vad teremtőerőket próbál megzabolázni, amelyek az ösztönélet kavargásán úrrá levő forma erejével válnak az univerzum elemrészecskéivé.
Hiúság helyett: alázat
Egy világkép akkor lehet teljes, ha az emberi lélek teljességgel befogadja. A modern művészi világkép lehet tiszta, áttekinthető, ha a hagyományokhoz ragaszkodik. A vallásos művészet manapság ritka és különleges érték, mert a művészet már az ateizmus homályában, a felszínes gondolkodás és a szélsőséges szubjektivizmus vonzáskörében vergődik. Manapság a hiúság ábrándja kísérti. Utcai Dávid szerint a művészet többletértékkel bírhat, ha az etikum hatja át. Ha a művész nem tagadja meg az egyetlen hitelképes mozzanatot, amely segített átmenteni a kétezer éves kultúránkat. Mert akkor merész tanúbizonyságot tesz: erényessé válik, ellent mer mondani a talmi, liberális divatosságnak. A vallás fontos alappillére, szerves része az emberi kultúrának. Az emberi kultúrából való erőszakos kiiktatása megszakításokkal több mint három évszázada zajlik, szélsőséges módon megcsorbítaná a humanista teljességérzetet, gátolná a fejlődésben a felemelőt: a tiszta lelkülettel megélhető makulátlan valóságot, élményvilágot.
Új megközelítést kínál a „teremtésművészethez”. Emlékképei teszik képessé arra, hogy ne lelketlenné váló, hatásvadász ezoterikus érzelemvilágot álmodjon. Művészete szilárd hagyományokon alapszik, nem ódzkodik a konzervatív világlátástól, és nem akar mindenáron modern lenni. Sajátja a keresztényi szerénység és alázat. A hagyományokat tiszteli, és keresztény lelki gazdagságával tekint el a tájékozatlanság káprázatától, valamint az ultrás, improvizatív, neoliberálisnak mondott szabadságvágy túl okos szemléletmódjától is.
Manapság bátorság kell a hitvalláshoz. De vajon mi lehet az oka a világszerte fellángoló keresztényellenes megnyilvánulásoknak? Hogy a keresztény egyházakat gyalázó baloldali-anarchista megmozdulások visszatérnek, és a krisztusi szeretetvallást tartják a gyűlölet tárgyának? Van-e igazolható magyarázat a legújabb kori ikonoklasztiára (Notre-Dame, Nantes), amely túl a vallásellenességen, rettenetes károkat okoz az emberiség egyetemes művészeti örökségében?
A modern korunkra hatással lévő „érett” keresztényellenes ideológiák pedig kiegészültek az önpusztító társadalmi mozgalmakkal, a saját kultúrájukat legyengítő nyugatias vallástalansággal, az érkező idegenekkel, migránsáradatokkal.
Elkötelezett művész, s ez okot ad az egyértelműsítő gondolatokra. Kísérletező szellem, aki a teremtett világ kapcsolatrendszerén szeretne generáljavítást elvégezni. Kalandvállalása a lírai absztrakció felé vezet. Szürnaturalista kompozícióin túljutott. A teremtéskompozíciók vizuális szűrletein dolgozik, ahol már a markáns absztrakció: a gomolygó őskáosz utáni, életcsiholó lírai ősállapotok uralkodnak.
Művészünk a gomolygó formátlanságokban, a huzalosan pásztázó fény-árnyék csíkokban a színek delejes sugárkévéit hinti szét a teremtéssegítő képmezein. A légies kompozíciók egyensúlyrendjét igazítja, a szerkezeti tisztaság abszolút egyensúlyrendjét. A fix pontot keresi, amely lehetséges teremtéspont, egyben a művész önvallomásának a hangsúlyozott sarokpontja. Művészi komplexitással és szorgalommal, tisztán tartott etikai mércével rendelkezik. Festészeti stílusát a klasszikus értékek iránti vonzalom, a meditatív figyelem és a teljes odaadás makulátlan tisztasága jellemzi. Kompozíciói új harmóniákat vágynak. Művészete mára átfordult a teremtés absztrakciójába. Alkotásai: amorf imák.
