Janovics Erika rajzaihoz
A Szabadkán élő kisszámú iparművész között kevesen vannak azok, akik textillel foglalkoznak, azon belül pedig ritkaságnak számít a diplomás jelmeztervező. Az elsőre lehetne példa a sokak számára viseleti ruhadarabjairól ismert Izrael szül. Basch Edit, aki fiatalon a szabadkai Bosch+Bosch Csoport alapító tagja volt, majd az újvidéki tanárképző főiskola képzőművészeti szakának elvégzése után divattervezőként vált ismertté. Amikor jelen témánk felé fordulunk – az 1848-as év viselete felé Janovics Erika rajzai segítségével –, egyrészt egy korszak ruhatörténetéről, másrészt Szabadka kivételes tehetségű jelmeztervezőjéről kívánunk szólni, ám mindez tágabb stílustörténeti horizontokat is megnyit előttünk.
Janovics Erika közzétett ’48-as divatrajzai a mostani alkalomra készültek illusztráció gyanánt, nem pedig, ahogy azt eddig megszoktuk, színházi szükségletre. Szakmájának alapfelkészültségéhez tartozik a különböző korok ruházatának stílus-, anyag- és technikaismerete – divattörténetet az újvidéki iparművészeti középiskola textil szakán és a Belgrádi Egyetem Iparművészeti és Formatervező Karának jelmeztervezői szakán hallgatott és gyakorolt. Ezt a fajta felkészültséget a 19. században és a századfordulón vidékünkön is dolgozó építészek és mesteremberek felkészültségéhez tudnánk hasonlítani, amelynek köszönhetően a historizmus épületei különböző korok stílusát követve jöttek sorra létre Szabadka (és más korabeli várososok) központjában. Szabadkán neoreneszánsz stílusú például a Vojnics-palota, neogótikus Bíró Károly polgármester háza, neobarokk a Nemzeti Kaszinó, illetve a mostani Városi Könyvtár épülete. A másolásból kimozdulni kívánó újítók hozták létre az „új művészetet”, amelyet art nouveau-ként vagy inkább szecesszióként ismerünk. Témánkra való tekintettel, joggal vetődik fel a kérdés: milyen volt tájunkon 1848-ban az építészet és a belső berendezés nyelvezete, milyen építészeti keretben és enteriőrökben jelentek meg az itt mellékelt ruhák? A 19. század első felében a közép-európai lakáskultúrában a biedermeier volt jelen. Ennek egyik közgyűjteményi példája a Vajdasági Múzeum gyűjteményében a Kolonits Sándor által 1827-ben készített szekreter, amelyet a mester Szabadka városképéből vett elemekkel díszített. Az építészetben a klasszicista stílus terjedt el, aminek egyik kiemelkedő példája s egyben a korra jellemző épülettípusa Pesten a Pollack Mihály tervei alapján 1837–46 között épült Magyar Nemzeti Múzeum. A szabadkai klasszicista lakóépületek közül a városháza közelében maradt fenn az az emeletes épület, amely Ostojić-palota néven ismert, és többek között a népszerű Pelivan cukrászdának ad otthont. Feltételezik, hogy Scultéty János (Szabadka, 1806 – ?, 1873) szabadkai építész tervezte, erkélyének díszei között pedig ma is látható felépítésének éve: 1848.
Nem volt könnyű dolga Janovics Erikának, amikor a ’48-as év divatját szerette volna feltérképezni. Korabeli épületek, festmények, használati tárgyak még csak-csak akadnak köztereken és a közgyűjteményekben, ebből kifolyólag többet is foglalkoztak vele. Munkája további kutatásra, elmélkedésre ösztönözheti az olvasót, és párhuzamba állíthatja az itt látott ruhadarabokat a korabeli ismert építészeti, képzőművészeti, iparművészeti és fotótörténeti emlékekkel. Az 1839-ben világszabadalommá váló fényképezésnek köszönhetően ugyanis a látható világ – így az arcmások is – hű képet rögzítettek az utókor számára, például Kossuth Lajosról és az 1848–49-es forradalom helyszíneiről. Raffai Judit kutatása alapján a fényképezés széles körű terjedése vidékünkön, így Szabadkán is, a 19. század 60-as éveire tehető. Tehát Szabadka és környékének eddig ismert fényképei alapján ettől az időtől vizsgálható a ruhatörténet – amire példa Korhecz Papp Zsuzsanna írása, amely a Szabadkai Városi Múzeum fényképgyűjteménye alapján keletkezett (Üzenet, 1999. május–augusztus). Értékes források a korabeli divatlapok, amelyek 1827-től jelentek meg Magyarországon, német és magyar nyelven. A teljes alakos képek a legújabb nyugat-európai divatot mutatták be. A Pesti Divatlap 1844-ben indult, heti egyszeri megjelenéssel. Főleg a társas élettel, a szépirodalommal és a képzőművészettel foglalkozott, és gazdagon illusztrálták divatképekkel, írók és művészek arcképeivel, színpadi képekkel, nemzeti és népdalok hangjegyeivel. A Pesti Divatlapban közölték 1845 márciusában Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményét is. A lap 1848. június 25-én szűnt meg, folytatása a Budapesti Divatlap volt.
Az 1848-as divat a reformkorhoz (1825–1848) köthető. A magyar hölgyek egy része elsősorban a párizsi és a bécsi divatot követte. A kor divatja szerint a nők könnyű, lebegő anyagokból készült bő szoknyái bokáig értek, és látni engedték a puha bőrből vagy textilből készült, keresztszalagokkal rögzített, fekete vagy fehér lapos sarkú cipellőket. A szoknyák alá drótvázat húztak, amelyre időnként apró párnákat varrtak. A kör alakú hosszú szoknya hímzéssel volt díszítve, ezen pedig csipke vagy hímzett kötény lógott, illetve a kötény körvonalát képező csipkeszegély. Elöl fűzővel zárt váll, alatta buggyos ujjú fehér ing, nehéz prémes mente, kiegészítőnek párta vagy korona mint fejdísz. Nagy újítása a korszaknak a kétrészes ruha, ugyanis ekkor indult hódító útjára a női blúz. Alsóruha gyanánt kötelező volt fűzőt viselni, és legalább öt-hat alsószoknyát. A negyvenes évek frizuradivatja leegyszerűsödött: a hajat középen elválasztották, és kontyba feltekerték. Janovics Erika rajzain föltűnik a várandós nő ruházata is, valamint a gyermeköltözék.
A férfiaknak feszes, testhez álló nadrágot, közepes vagy hosszú szárú csizmát ajánlottak, arany hímes, sujtásos brokátselyem vagy bársonydolmánnyal, prémes mentével, kócsagtollas süveggel, amelynek kiegészítője a selyem nyakkendő, díszes öv és táska, kard és sarkantyú. Az 1840-es években a divatlapokban zajló vitákban a nemzeti és az európai divat egymást kizáró öltözködési rendszerként jelentek meg – írja Lukács Anikó. A férfitársadalom két rétegre szakadt: a frakkosokra, akik követték a nyugati divatot, és úgy vélték, hogy szívében kell magyarnak lennie a magyarnak, és nem holmi „álmagyaroskodással”, amelyet a ruhájában fejez csak ki; valamint a zekésekre, akik váltig hitték, hogy külsőségeiben is egyesülnie kell a nemzetnek a magyaros ruha égisze alatt, és aki nem magyaros ruhában jár, az már nem is szolgálja rendesen a hazát. A zekések szócsöve a Vahot Imre által szerkesztett Regélő Pesti Divatlap volt.
A reformkor divatjára jellemző, díszmagyar ruhába öltözött hazafi és honleány alakja Janovics Erika több rajzán megtalálható. Ez a fajta ruházat a nemzeti öntudatot volt hivatott képviselni. Honnan merítette a ruhaterveit a 19. század eleji szabó, hogy magyaros ruhát hozzon létre? – teszi fel a kérdést több divattörténész is. Mivel a díszmagyar úri viseletnek számított, a korábbi századok főnemesi viseleteiből merítettek hozzá ihletet, de a 18. századi viseleteket nem tekintették relevánsnak, mert ebben az időszakban a magyaros díszruhára nagy hatással volt a nyugat-európai divat. A magyar szabású díszruha fénykorát 1830-ban, V. Ferdinánd magyar király koronázási ünnepségén Pozsonyban érte el, és átalakulása a korabeli divatigények szerint az osztrák Winener Moden Zeitung 1830-as kiadásából is követhető volt. A férfidíszruha prémmel szegett, kócsagtollas süvegből vagy karimás kalpagból, panyókára vetett, prémmel szegélyezett bársonymentéből, álló gallérú, magasan zárt selyemdolmányból, testhez álló, dús zsinórozással díszített selyemtrikó nadrágból, térdig érő sarkantyús csizmából vagy bokáig érő, oldalt fűzős cipőből és aranyrojtos fekete vagy fehér selyem nyakkendőből állt. A női díszmagyar ruha a kor új divatirányzataihoz igazodott.
Az 1848. március 15-éhez tartozó, tovább élő viseleti elemek közül az egyik a Kossuth-szakáll, a másik a kokárda. A reformkori liberális ellenzék és az 1848–49-es szabadságharc vezéralakja, Kossuth Lajos, a forradalmat megelőző időszakban közepes hosszúságúra nyírt körszakállat hordott kicsit nagyobb bajusszal, az állát szabadon hagyva. Ez a forma a későbbi időkben divatot teremtett: a Kossuth-szakáll a ’48-as eszmék iránti hűség kifejezésére jellegzetes viseletté vált a férfiak körében, és a szabadságharc leverése után a passzív ellenállás egyik megnyilvánulási formája volt.
A kokárda eredetileg színes szalagból készített, kör alakú, rózsadíszt szimbolizáló, eredetét tekintve főúri ruhadísz volt, amelynek első ábrázolásai francia és angol festményekről a 18. század közepéről ismertek. A francia forradalom idején előbb a kokárdaszimbólum kapott kiemelt szerepet, majd később a trikolór, a háromszínű francia zászló. A kokárda magyarországi megjelenése Petőfi Sándorhoz kötődik, aki 1848. március 15. előtt ezt írta naplójában: „Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.” A hagyomány szerint a forradalom előestéjén Petőfi Sándor és Jókai Mór szerelmeiktől, Szendrey Júliától, illetve Laborfalvi Rózától kaptak nemzeti színű kokárdát, amelyet a kabát hajtókáján vagy a mellrészén, a szív felőli oldalon viseltek.
Janovics Erika most közzétett rajzai akvarellfestéssel és tusrajzzal, tuslavírozással készültek. A ruha anyagszerűségének érzékeltetésére a szerzőre jellemző színérzék és színélvezet jelenik meg, időnként az illusztráció dekorativitásának szolgálatában. A test és a viselet körvonala, az arc és a kéz fekete kontúrvonalakkal határolt. Az egyszínű, nagyobb felületek élénkítő eleme a tobzódó részletgazdagság, a pöttyök, hálózó vagy szaporán hullámzó vonalak. Janovics Erika jelmeztervező rajzait szemlélve, a viselet szemszögéből és 172 év távlatából, nemcsak a történelem, hanem a divattörténet, sőt a színház és film is megidéződik.
