Móricz Ildikó művészkönyveiről
A művészeti kutatómunka gyakran közelebb áll a gyerekvilág kutató-játékához, mint ahhoz, amit a köznyelvben kutatómunkának nevezünk. Óvatosan használom a kutató-játék szóösszetételt, mert könnyen a komoly kutatás mímelésének tűnhet. Mégis fontosnak tartom a játék kiemelését, mivel a gyerekkori nyomkeresést idézi meg, amely a játék részévé olvasztja az egész világot: a környezetet, a „nyomozó” érzeteit, a színeket, a hangokat, az illatokat… Bizonyos művészeti kutatási projektekre is igaz, hogy a kijelölt téma kereteit teljesen átírja a nyomkeresés közben megélt felfokozott vagy épp teljesen lelassult állapot.
Ha Móricz Ildit kutató művészként gondolom el, elsőre az jut eszembe, ahogy egy téma feldolgozásáról olyan dokumentációt készít, amelynek láttán talán sosem tudnám felfedezni, mi lehetett a kiindulópont – a finom vizuális ingerek mégis zsigeri érzeteket idéznek meg, amelyek talán többet árulnak el a kutatásának lényegéről, mint valamely, számokkal kifejezhető eredmény. A koronavírus és a személyes térhez való viszony értelmezését olyan vizuális nyomok gyűjtésével kötheti össze, mint egy már sokszor látott zöldség formája, az asztalon heverő tárgyak véletlenszerű kompozíciója vagy a máskor utcán viselt, funkciójukat elveszítő ruhadarabok textúrája. Azután egy kéziratot velejéig átböngészve belefoghat pusztán a lábjegyzetek illusztrálásába. A játékos végeredmény komplex információkat rejthet magában nemcsak a feldolgozott anyagról, hanem arról is, hogy milyen sokrétűen értelmezhető egy téma.
Virághangok jegyzéke című munkájában a kutatás két szálon valósult meg. Az első szál az alkotótól független, úgymond készen kapott. Raffay Endre egyik, egyelőre kiadatlan kéziratát dolgozta fel, pontosabban annak lábjegyzeteit. A teljes képről leváló, önkényesen kiemelt nyomok koncepcióját folytatva vállalkozott a lábjegyzetekben megbúvó motívumok felfejtésére. „Egy kézirat maga is titok” – írja Ildi a munkáról mesélve. A rejtélyeket megőrizve az oldalpárok közötti vizuális összefüggésekre helyezte a hangsúlyt. A szövegből három fontos helyszínt emelt ki, ezeket a könyvben művészettörténetből ismert formákkal kötötte össze. A második szál az illusztrációkhoz illő matéria kiválasztásával indult, ami talán minden művénél fontos szerepet kap. Saját készítésű papírra nyomtatta az érzékeny grafikákat, amelyek néhol megtörnek a lapokba rejtett növények erezetén, néhol pedig a matt színektől elütő arany vonalakkal csillannak meg. Régi, mára üressé vált családi házukba ideiglenesen beköltözve hozta létre a merített papírokat, ahol a meditatív környezet, a vidéki hangok, a lelassulás beleivódtak a végeredménybe. Fontosnak tartotta, hogy a mű létrehozásáról dokumentációt készítsen, amelynek fókusza nem a papírmerítés technikájának bemutatása, hanem a munkafolyamatot érő inspiráló hatások rögzítése. A kutatás objektívebb, szövegre irányuló szálai így a személyes élményvilág szálaival együtt hozták létre a könyv komplex szövetét. A végeredmény harmóniája talán nem is tudatos: a gyerekkori emlékekhez kötődő ház, a külvilág ziláltsága okán ritkának tekinthető elmélyülés, a minden ízében saját kezűleg készített könyv intimitása és a grafikák képi világának mesekönyvre emlékeztető világa olyan egységet alkotnak, amit nem kell tovább magyarázni. Egy, a címhez kötődő apróságot mégis kiemelnék: a virághangoknak a grafika eszközével megragadott zeneisége sem elválasztható az alkotó személyes élményétől, mivel az alkotási folyamat során meghatározó volt számára a nyitott ablakon át behallatszó lombsusogás hangja.
A személyes térélményekhez kötődik Kimerülő judícium című művészkönyve is, melynek témája mindannyiunkat érintett az utóbbi években: a pandémia alatt a személyes környezet és tárgyak szerepének felértékelődése. Móricz Ildi a saját otthonba való bezártság addig ismeretlen élményét az állapotfelmérés lehetőségének tekintette. Célja egy olyan vizuális olvasat megteremtése volt, amely teljes mértékben elhatárolódik a mainstream média felszínes képi és tartalmi közléseitől. Elsőként saját tárgyait kezdte megörökíteni, a megörökítés aktusával pedig újra birtokba venni, ezért a képek nehezen írhatóak le dokumentációként. A tárgyak a megfigyelés és újraértelmezés alatt felismerhetetlenné váltak, alakjukat átírta a fantázia és az alkotó által áltudományos esztétikának nevezett vizualitás. A kötött sapka tengeri lénynek, a lila káposzta mintázata hatalmas labirintusnak tűnik. A képekre rajzolt vonalak, összekötött pontok, kiemelt részletek látszólag a látottak értelmezését segítik, miközben becsalogatnak egy kellemes útvesztőbe. A narratíva kötetlen – a néző szabadon kószálhat az oldalakon átívelő asszociációs játék élményében. A történet elsőre egysíkúnak is tűnhet: a művész otthonába száműzve sorra veszi személyes holmiját, képeket készít apró tárgyak megnövelésével, textúrájukba más világokat lát bele, így képezve kiskaput, amely menekülőutat ad a négy fal nyomasztó közelségéből. A kutató-játék eredménye viszont itt is többnézetű. A felnagyított tárgyi világ jelképes: a képi összhatásról nehéz eldönteni, hogy mikroszkóp vagy távcső segítségével látnánk mindezt, ám az bizonyos, hogy nem szabad szemmel.
Mintha a tárgyaknak ezen arcát a hétköznapi szem nem láthatná, csupán valamely eszköz segítségével. Az eszköz pedig ez esetben – fellengzősen hathat – a művészet. A környezettel való viszony megváltozását az állapothoz alkalmazkodni képes egyszerű, mégis költői nézőpontváltás rögzíti. Az élménynek pedig része a térérzékeléshez fűződő bizonytalanság, a támpontok elvesztése. A könyv egészét átlapozva nyoma sincs a koncepció által ígért játékos felhangnak, sokkal inkább egyfajta szorongatott élményt idéz meg. Nem tudhatjuk, vajon a világ nőtt meg, vagy mi mentünk össze, az eredmény ugyanaz: mi értetlenül nézzük a rajzcsipesz fölénk magasodó ívét.
