Zsáki István, a Mag kutatója
Mottó: „…És megszégyenült végül Isten kiállhatatlan kedvence, mert hiúságból a teremtés koronájának tartotta magát. Fenevadként játszadozott a teremtett világgal: addig tépázta, ostorozta, sanyargatta, amíg halálosan megsebezte a természet lágy ölét. Philoktétész sebét nyitogatta…” (Philoktétész sebe)
A második világháború után az európai képzőművészetben két fő áramlat különült el, a modernizmust igazán híressé tevő nonfiguratív művészet és az új embert kovácsoló realista, szocialista-realista, valamint a hozzá kapcsolható, újra virágzó szürrealista és újfiguratív irányzatok sora. A hatvanas évek Vajdaságában Ács József által legerősebben szorgalmazott zentai és topolyai művésztelepek létrejötte óta a mi képzőművészeti életünk is szárnyakat kapott. Ezt a szabadságérzetet fellendülésként érzékeltük, alkotóművészeink java pedig nagy örömmel vette. A délvidéki művésztelepek divatja végre oly mértékben terjedt el, hogy a gombamód szaporodó alkotótáborok száma a nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenes években elérte a tíz-egynéhányat. Közülük több tiszavirág-életű is volt, de néhány igazán vitális, életképes.
Az alkotásokba kódolt megmaradás törvénye
A vérbeli délvidéki művész különös alkat: zsigereiben van a küldetéstudat. Egy pillanatig sem felejti el, hogy feladata van a világban: a jövőnk megtartásába vetett rendíthetetlen hitében a kizökkent időt kell helyrehoznia. Jelet kell hagynia, amely bizalmas üzenés. Nemcsak a mának szól, hanem a jövő emberének is üzen. Alkotásaiban kódoltan jelen van a megmaradásunkért küzdés bizonyossága, megtanulandó útmutatója és tudatos biztatása: „Szüksége van ránk: az idő még a múlásával is nekünk dolgozik.” (Id. Novák Mihály)
Zsáki István többek között a több mint három évtizede Bácskossuthfalván – Moravicán működő vitális 9+1 művészeti csoport (alapítási éve 1977) oszlopos tagja. Kollektív szemléletmódjáról is ismert. Így a filozofikus alkatú jelhagyó mester: markáns metafizikai tereket nyitogató tájfestő, aki több évtizede féltve rekonstruálgatja álombéli pannon tájait. Ennek okán akár a régi harcostárs, Benes József tájgrafikáival is rokoníthatjuk a munkáit. De tudjuk, hogy már gyermekkorában a topolyai művésztelep sodrásába került, ahol megismerhette a már érett művészeket, Ács Józsefet, Sáfrány Imrét, és ők is hatottak rá… Vice versa.
Időnkívüliség, tájjelleg
Zsáki István fénykompozícióit metafizikai ciklusokban mérjük. Három nagy csoportba tömöríthetjük összefogott, markáns vonulatait, melyek szorosan zártan egymásba kapaszkodnak. Úgy tűnik, hogy elsősorban ott különböznek egymástól, hogy művészünk három eltérő látószögből és távolságból szemléli ugyanazt a képzeletével meghullámoztatott valóságot, amelyet belső látása megidézni enged. Az egyik a távolabbról szemlélődő tájjellegű ciklusa. A másik a csendélet különleges hasonlataival játszadozó, a harmadik pedig már a mikrovilággal incselkedő, szemünk előtt kipattanó: elrobbanó firka-elmozdulásokkal övezett „élő” miniatűr relikviákat gyűjtögető.
A közelítései révén a fokozatosság fókuszálása, a létfilozófia örök kérdéseinek feszegetője. Zsáki István a jelhagyó ember lélekállapotainak intim pillanatait örökíti meg. Szinte vallásos áhítattal megélt, delejes, tájjellegű szegmentumképeit a megállított idő és a megkövített ima filmkockaszerű pillanatai ejtik csapdába. Az időnkívüliség hiánypótló, tájba vésett, iránymutatónak szánt, historizáló palimpszeszt-jelei: virtuális mezőbe hintett, szántóföldbe ágyazódott, légbe karcolt kéziratgesztusai különös, kódolt üzeneteket hordoznak. Megfejtésre váró titokzatos világának lebegő gesztusai megbontják az időtlenség alkonyát, virradatát. Az életnek alfája és ómegája villan be Isten időtlen nyugalmának csendjébe. A teremtett derengő atmoszférái kadmiumvörös, aranysárga, okker és olajzöld színekben pompáznak, markánsan foszforeszkálnak, képmezeibe rendre becsurog a bácskai táj, s tompa fényében képzeletünk aranypartjára hullámzik. Benne lüktet a kies enyészet és az örök, elnyűhetetlen időtlen idő…
Magkeresések
Isten a földre lépve, fáradt öregemberként megáll az alkonyi határban, elmereng, égszínkék vagy acélszürke tekintetével megcirógatja az égboltozat halványuló kondenzcsíkjait, elidőz egy kicsit a pannon szántóföldeken. Azt a peremvidéket szemléli, amelyet egykoron, jóval a hírvivő Biblia előtti ősidőkben teremtő erejével élhetővé tett, és amelyet megzabolázhatatlan, oktondi teremtménye mára ostoba módon tönkretett. A kilátástalanság érzetét csak a távolba veszett buckák (Bucka-Gányó!), lankák, dombok és halovány hegyláncolatok koszorúja enyhíti. Számba is veszi, ami megmaradt: marék kavics, ékszer-csigák vázai, ágtörmelékek, néhány falevél vagy gazdáját veszített madártoll. Az elpusztult vegetáció jelhagyó nyomai és az ember megalkotta mágikus képletek, amelyekkel a saját maga okozta tájsebeket begyógyítani igyekszik, különös relikviagyűjteménybe tömörödnek. Köztük a leginkább reménykeltő az életet rejtő és az újrasarjadás reményét keltő Mag.
A magokat festőnk szorongatja a tenyerében. Féltett kincseit, csonthéjú ékszereit Isten reményadó biztatásával gondosan, visszafogottan, egyenkint kell elültetnie.
Az aggódó öregúr pedig átmenetileg ráncai mögé rejti megszelídült bánatát: mivé lett az életerőtől duzzadó ősi föld, hová lett pompásan működő, teremtett harmóniája? Flórája, faunája?
A majdnem tökéletes világba hogyan költöztünk bele, az édenkert zsongását, szívverését hogyan roppantottuk meg? A teremtés koronájaként hogyan váltunk szuroklényekké? És hogy kietlenné vált e táj? Kíméletlen pusztasága mára alig terem zsenge füveket, égre törő, öles fákat, megújuló erdőket.
A festő most ezeket a philoktétészi sebeket észleli, és képeiben gyógyítgatja. Titkos jeleket ró: mágiája, gesztus-vonalai a tájkép kondenzcsíkjai, melyeket egy sebészorvos ügyességével szeletel és elemez. Félig pogány létére ruházatának korcába kapaszkodik, és élvezi Isten jelenlétét is a tájban. Csendéletsorozatán rendre megjeleníti, türelemmel széthajtogatja Veronika-kendőjét, melyben a természet megújhodásához szükséges, mágikus írásjeleivel megdelejezett maradék kellékeit tartogatja. Kagylóhéjakat, csigavázakat, apró köveket (tojásokat), kaviccsá dermedt idő-pereceket, szél sodorta ágdarabkákat és legvégül néhány aszott gyümölcsöt és gyümölcsmagot kuporgat: szent relikviáit a miniatürizált természetnek.
Ez lenne hát montázsbiológiája. Az időnkívüliség terében apró villanások: magok, füveket hajtó növényi pacák, óriásira duzzasztott őssejtek adnak reményt az újjászületés szent fogadalmának. A mester a megbomlott világmindenség káosz utáni állapotát, elvonttá váló mezeit, rendet teremteni kívánó térképezi fel. Reneszánsz szemléletű kimértséggel igézi meg a megdermedt időt, s a vég nélkül lebegtetett tájképein megújul az élet.
