Péter László munkásságáról
Ajánlás
Herceg, világod puszta semmit őröl.
Időd, mint nyitva hagyott kerti csap.
Jobb lenne mindent kezdened elölről!
De kelhet-e ma a tegnapi nap? (Orbán Ottó: Ballada a nagy modernekről – Részlet)
Alkotásainak sorozatában szinte a kezdetektől megfigyelhető a ciklusok készítésére való törekvés. Alapos s ezért óvatos gondolkodású ember lévén, lassan cserkészi be az éppen aktuális momentumot, s mindig egy-egy új aspektusára bukkanva rögzíti változatait a papírra. Ezek a rajzai azonban nem vázlatok, hanem az adott probléma új és új feldolgozásai. A megközelítés folyamata a fontos, a megismerés, és számára ennek adekvát eszköze a vizuális visszaigazolás. E folyamat későbbi állomásai: több mappa összeállítása, majd a rajzfilmkészítés területén kísérletezik, az utóbbi években a számítógépet is bevonja technikai segédeszközként; korábbi műveit gépre viszi, változatok tucatjait bontja ki belőlük, de sohasem kelti a túlbeszéltség érzetét.
Újabb lapjain egy-egy alapelemet tesz kizárólagossá, korábbi, képelemekkel teleszórt felületeiből átemelve azokat. Ez azonban nem eredményez sivárságot, mert az apró részletek újrafelfedezése, a felület gazdagítása kiterjeszti és megnöveli a szimbólumértékű jel gondolattartalmát, hatókörét.
Péter László története sem születésével kezdődik. Szellemi és lelki habitusának eredetét keresve előzetesen arra kell irányítani figyelmünket, hogy olyan nép, néptöredék fiai közé tartozik, akiknek kétszáz év alatt háromszor kellett számukra teljesen idegen környezetben gyökeresen új életet kezdeniük. A „madéfalvi veszedelem” következtében kimenekült székelyek leszármazottja, kik először Moldvában, majd Bukovinában, s végül (?), az 1880-as évek második felében, az Al-Duna mentén telepedtek meg.
Szemlélődő és tevékeny élet, hűség a hagyományokhoz és fogékonyság az újra, a képzelet ereje és természetközeliség, kötelességtudat és szabadság kettőssége egyszerre kell, hogy jelen legyen e hányatott sorsú népcsoport mindennapjaiban. Viszont sok dolog egyértelmű. A fájdalom: fájdalom, s ki is lehet mutatni, az öröm is őszinte, s lehet látványos; a szokások segítségével minden feldolgozható…
Munka után apja, ki „jó képességű bognárember”, rajzol neki, akár mesefigurát, akár a napi események szereplőit: embereket, állatokat. Így korán eszközt kap kezébe lelki életének feldolgozásához. A rajz válik számára híddá saját belső világa és a valóság között, s a kifejezésben ütköztetve őket, mindkettőt továbbélheti, továbbgondolhatja. Szülei kerékpárral járnak ki a földekre dolgozni, neki is ez mindennapi közlekedési eszköze. Később – már végzett művészként – megpróbálja mitikus világába vonni ezt az egyszerű, emberi erővel működő járművet, rajzok tucatjait készíti bicikliző alakokkal, de egész kis gyermekként jobban foglalkoztatja, hogy a kormány és nyereg együttese a bikafej képét idézi fel benne. Ifjú művészként megismerve Picasso – hasonló élményt demonstráló – művét, visszaigazolást kap gyermeki énje, s a képzelet hatalmának egyetemessége is megerősítést nyer. Később megtanulja szóban is megfogalmazni gondolatait; rajzai mellett írásai és versei is megjelennek vajdasági lapokban.
Középiskola alatt alakul ki, most már tudatosan is formálva, erős történeti szemlélete s a kisebbségi lét öntudatos vállalása. Tizenhét évesen otthoni tájszótárt szerkeszt, saját gyűjtésű néprajzi anyagából kiállításokat rendez a „vegyesboltból” könyvtárrá előléptetett épület kirakatában. Majd a Szarkaláb együttest megalakítva színház- és művelődésszervezőként próbálkozik faluja és a környező települések kulturális életét gazdagítani. E tevékenységét egész addig folytatja, míg el nem kerül Belgrádba, az iparművészeti főiskola grafikai tanszakára.
Általános iskolás osztályfőnöke figyelemmel kíséri Péter László életét a gimnáziumi évek alatt is. Ő viszi el először 1974-ben látogatóba a Muzslyán működő művésztelepre, ahová akkoriban a Új Symposion-isták jártak. A következő évben egy, a Magyar Szóban megjelent rajza alapján mint résztvevőt hívják meg dolgozni. Innen megy át Temerinbe, a TAKT-ra, amely eleinte pár napos találkozóként funkcionált, majd – elsősorban Hevér János küzdelmes munkájával – hamarosan többhetes alkotótáborrá fejlődött. (TAKT – Temerini Amatőr Képzőművészeti Találkozó, később Túlabarai Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor.)
A főiskolán kedvenc tanára, Bogdan Kršić toleráns világszemléletével komoly támogatást jelent számára. Ő biztatja önazonosságának megőrzésére, belső világának erősítésére, s ez igen sokat számít és fontos segítség az idegenbe került fiúnak. Elfogadja azon törekvését is, hogy kötelező művészettörténeti stúdiumait a magyarországi szakirodalom segítségével végezze. Így alkalma van tanulmányozni – az általa igen nagyra becsült Goya és William Blake grafikáin kívül – mások mellett Szalay Lajos, Würtz Ádám, Reich Károly, Kass János, Csohány Kálmán, Rékassy Csaba és Engel Tevan István műveit, s lázas munkával, mondhatni, végigrágja magát több magyar grafikusnemzedék tapasztalatain: egyiknek technikája, másiknak pedig szemlélete nyűgözi le. Mindent kipróbál, mindent magáévá tesz, hogy aztán sajátjává szervesítse. Egyébként is fő törekvése, hogy az egyetemes magyar kultúrához kötődjön. Nagy hatással van rá Vajda Lajos és Ország Lili világa, később a közvetlenül előtte járó generációból Samu Géza, Bukta Imre és El Kazovszkij munkáival vállal szoros közösséget. Olykor az alkotó a közösség számára igazán nem nő fel, mindig gyermekszemmel szemléli a világot, másoknál a művészet lényege a közösségért való alkotás/élés.
Péter Lászlóra, mint annyiszor, itt is a kettősség jellemző: saját, belső indíttatása az első felé nyomja, személyes sorsa az utóbbit erősíti meg. A képzőművészek közül legnagyobb hódolattal Kondor Béla teljessége felé közelít, aki tudja, hogy a keresztény ikonográfia zárt rendszere már nem reprodukálható, hatalmas etikai tartással és erőfeszítéssel mégis kísérletet tesz egyéni és részleges újrateremtésére. Péter László jóval tovább hátrál az időben, hogy megtalálja saját jelképeit és jeleit, s talán ebben segíti habitusának kettőssége: félig pogány, félig istenhívő volta. Pilinszky bűntudattal terhelt és Kondor szentekkel, egyházzal perlekedő keresztény felfogását elfogadja, de jobban vonzódik Villon krisztiánus szemléletéhez. (Nem véletlen, hogy Péter László diplomamunkájaként Villon verseihez készít illusztrációkat.) Kondor Béla elveti az avantgárdot, mert irtózik minden formai prekoncepciótól. Péter László felfogása hasonló, de kicsit másként fogalmaz: ő sem tud elmenni a teljes absztrakció felé, mert az egy sajátos, zárt gondolati rendszert, filozófiát igényel, s benne erősebb a hűség a valós élményhez, az emberihez. Földije, a Párizsban élt színházcsináló Nagy József ezt így fogalmazza meg egy vele készült interjúban: „Soha nem akartam követni az irányzatokat, csak abból a szempontból voltak fontosak nekem, hogy szembesítsem magam az áramlatok minőségével. Hogy megtanuljam, hogyan lehet helyi, hagyományos alapokból korszerű formákat kihozni. Megvolt az én belső világom. Megvoltak tiszta forrásaim. Tudtam miből kibontani, mihez kötni mondanivalómat.”
Kitartóan gondolkodik a világ, a létezés dolgairól. Művészként meditációinak lényegét képekké sűríti, s e folyamat során maga is szereplővé válik. Minden figurája lelkével kell azonosulnia, hogy belső mozgatórugóit feltárja – akármiről is van szó! Ilyen értelemben alanyi „költő”, romantikus alkat, de ez nála nem allűr, sem nem attitűd, hanem életforma, kimért és vállalt sors. Különösen ösztönző lehetett számára szellemi mentora, Ács József értő és értékelő, szeretetteljesen biztató és bizakodó írása, amelyre alkalmat az 1981-es kiállításán bemutatott nagy méretű lavírozott tusrajzai nyújtottak. Ikarosza emberhérosz, aki bukásában is az emberi tudást, a racionális megismerést szolgálta. Az ég törvényeiről, a csillagok világáról hozott hírt, amibe – ha csak egy pillanatra is – betekintést nyerhetett. Miután e tette vagy az általa feltárt világ a bukását okozta, földre zuhanva, feltartott mutatóujjával még felrajzolja az ég mását – vagy figyelmeztet a valóság törvényeire, illetve azok áthágásának következményeire – hogy egyedülálló tudását megossza velünk. Krisztust ábrázoló rajzában azonban nincs semmi hősies… Ikarosz és Krisztus: egyikük a rációt kínálja eszközül, másikuk a belátásra apellál. A racionális tudat törékeny, mint a tojáshéj. Alatta roppant erő lakozik; a kollektív tudattalan világa, s ezt csak szimbólumokkal lehet megközelíteni.
Ő arra az időre vágyik, amikor a világ még egyben volt. Később a világ darabokra hullt – a különféle emberi tevékenységek elkülönültek egymástól, különféle helyszíneken zajlottak. Így szakadt el, például, az ember transzcendentális törekvése a mindennapok világától, s vonult be a különböző korok és vallások templomaiba.
Félelmeit legyűrve, eleinte Róheim Géza, később Pap Gábor művészettörténész írásainak útmutatásait követve jár ezen az úton. Nem sosemvolt, elképzelt szertartásokat és azok relikviáit akarja rekonstruálni, nem is mondvacsinált, hamis régi-újakat akar teremteni, hanem – közössége érdekében – megpróbálja újraélni a mágiák és varázslások világát, hogy modern eszközökkel, ma érthető nyelven idézze mindennapjaink segítségére hajdanvolt emberek tudását. Hogy mások is járják ezt a rengeteg erdőt, arra álljon itt néhány sor Szemadám György egyik írásából: „Ebben az egyszemélyes istentelen Pokolban csak egy választása van a kreativitással megáldottnak: …előveszi azoknak a régi Beavatottaknak az eszközeit… s az egykor volt Képfaragók gesztusait utánozva abban reménykedik, hogy a cselekvéssor révén megidézhető az elveszett Rend, a Harmónia, Isten. Ezek a képzőművészek már nem Látó és Tudó emberek, hanem magukra maradt, elkeseredett, mindenre elszánt Keresők… az állandóan úton levő Vándorok, akik a racionalitástól elborult aggyal a valaha volt mítoszok ismeretlen és veszélyes ösvényein törtetnek mindhalálig.” (Mi a helyzet? In Káosz és rend. Bp., 2000.)
Erős történelmi tudattal igyekszik a szétesett világ romjaiból még valamit összekapirgálni, s biztatásul nékünk és talán magának is felmutatni. Így jut el korunk hőseitől és civilizációnktól a vallás, aztán a mitológia, majd a mágia világába. Kondor Bélát és társait felváltja Krisztus, Ikarosz, majd a sámán. Végül napjainkra már kő kövön nem marad: nem marad már semmi más, csak a puszta kő, az ember által hátrahagyott világ biztonságos üressége. Talán idekívánkozik Mircea Eliade egy gondolata: „Nincs tudomásunk arról, hogy az emberek valaha is imádták volna kövekként a köveket”…
Legutóbb készített nagy méretű sorozatának két fő témája van: a kő és a mag. Végül is egy állandó és egy állandóan, ciklikusan változó. Fentebb láthattuk, hogy Nála a kő lehet a kezdet, vég, újrakezdet láncolathordozója. Az általános szimbolikában a „mag” tartalma: születés, halál, újjászületés. Bár a kő konkrétabb, tárgyszerűbb és a mag misztikusabb, s – a benne zajló életfolyamatok révén – aktívabb; jelentéstartományukban van átfedés. Ráadásul egyik össze is törheti a másikat, porrá zúzhatja, de amaz porában is, lisztté őrölve is táplálhatja az életet. Viszont ha a mag olyan helyre hull, a követ is szétrepeszti. A jeleknek ez az állandó tartalmi vibrálása és képi villódzása – talán ez Péter László művészetének legfőbb éltetője.
Eszközei: erőteljes, szálkás vonalak kuszasága és újrarendeződése, strukturált felületek áttörése, kaparás, festékfújás és cuppantás, tépés, lenyomat és annak elmozdítása, a képmezőben szövegek rovása stb.
Az 1980-as évek végétől installációkat is készít természetes anyagokból: elsősorban kötélből, fából, kőből, földből, textilből és tollból, s használja a tüzet és vizet is. Építettségük és esetenkénti működtetésük mellett látványhatásuk miatt térbeli grafikákként is értelmezhetők. Alkotói módszerének és igényességének ismeretében az is logikus számomra, hogy a különféle technikák meghódítása után eljutott a rajzfilmkészítés területére is.
A Drávaszög című mappa – mely a Baranya-háromszög magyar falvainak elpusztítását perli siratva – rajzaiban bizonyítja, hogy a holt tárgyak valóságidéző s igéző erejét és a fekete-fehér ellentétében rejlő drámaiság lényegét is érti. Másik, Jel-színház ciklusának kiindulópontja a Délvidékről Párizsba elszármazott Nagy József Jel Színháza, s e mappa lapjain világgá kiáltja, hogy: ma már nincs több közvetítő. Magának az embernek kell előlépnie, s tennie valamit. Meg kell küzdenie a maga által is támasztott, létét fenyegető démonokkal.
Legutóbbi munkáin már csak egy kőre tud rámutatni. Ez a kő tanúkő is. Arról tanúskodik, hogy él a Földön egy Péter László nevű ember. Ez az ember lázasan keresi helyét a Világmindenségben. Vándorlásunk során kutatómunkájának számtalan hátrahagyott nyomával találkozhatunk, s nézegetésük közben talán néha felrémlik bennünk az is, amit ifjúkorában választott példaképe, Kondor Béla mondott saját művészetéről: „Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat.”