Ágoston Lóránt madárképeiről, az azonosságról és a küldetés fogalmáról
Hogyan rajzolja le a művész Thészeusz hajóját, hogy az bárki számára felismerhető legyen? Egyáltalán honnan tudja a pireuszi kikötőben sétáló ember, hogy a Minótauroszt legyőző, így Athént a krétai iga alól felszabadító hős becses járművét látja épp, és nem egy egyszerű halászhajót? Mi adja a dolgok azonosságát, mely lényegi jellemzőtől lesz valami azonos önmagával? A híres Thészeusz-paradoxonban egy gondolatkísérlet erejéig az athéniak, mivel annyira vigyáznak a műemlékként tisztelt hajóra, annak minden deszkáját, kötelét és ponyváját kicserélik, amint az kicsit is elkorrodálódik. Ez a folyamatos restaurálás egészen addig tart, míg nem sok év elteltével a hajó összes elemét újakra cserélik. Vajon a hajó még mindig Thészeusz hajója, vagy az anyaga megváltoztatása miatt már egy másik? Mi lenne abban az esetben a válaszunk, ha valaki a leselejtezett alkatrészekből az eredeti tervrajz alapján újra összerakná a hajót, és ennek köszönhetően már két hajóról kellene döntést hoznunk, melyik azonos az eredetivel? Minek köszönhetően ismerjük fel tehát a renovált vagy a rekonstruált hajót? Ez a paradoxon arra mutat rá, hogy a dolgoknak sem a képük, sem az anyaguk nem elegendő ismertető ahhoz, hogy azonosítani tudjuk őket. Valami „varázslatos többre” van szükség.
A művészet folyton a lényeget elemzi. A dolgok igazi mivoltát szeretné megragadni és ábrázolni. Vajon mitől sikeresek a régi nagy festők klasszikus portréi? Tudjuk, hogy az ember a többi fizikai létezőhöz hasonlóan szintén változik. Hatással van rá az idő, a testének anyagát képező sejtek folytonos változásban vannak. Az ember képe is mindig más, csecsemőből aggastyánná válik, és élete folyamán rengeteg módon változtathat a külsején. Természetesen csak azok az emberek ismerik fel őt, akik nap mint nap találkoznak vele, és beavatottjai a lassú változásnak. Ám akár felismerhető valaki több év múltán is, akár nem, valami lényegi dolog ugyanaz marad. Néha pedig ez a személyiségnek vagy énnek mondható létező ábrázolható is. Véleményem szerint számos festmény képes a modell személyiségének mélységeibe hatolni. A nagy megválaszolatlan kérdés az, hogy hogyan. Ezen a ponton lép a képbe az alkotó egyénisége is, és még egyet csavar a dilemmán. Továbbá a portrén kívül végtelen másik olyan művészeti téma is létezik, ami alkalmas az önkifejezésre. A művész nem utánoz, hanem átértelmez, hozzáteszi az általa bemutatott motívumhoz a saját látásmódját. Eközben viszont önmagát is értelmeznie kell. Az igazi művész és az igazi műalkotás őszinte! Nem lehet mesterkélt, művi, divatosra csinált. Ebben az esetben az alkotó kivonná a saját énjét az alkotásból. „Szép az, ami érdek nélkül tetszik” – mondja Immanuel Kant német filozófus. A művésznek tehát feladata, küldetése önmagához hűnek maradni. Ez így nagyon idilli, de hogyan találjuk meg magunkat?
Kisiskolás koromban a nővérke sokszor kiemelte a hittanórák alkalmával, hogy Isten okkal teremtett minket olyannak, amilyenek vagyunk. Amikor a házi feladatra készített, bibliai jeleneteket bemutató rajzaimat nézegette, mindig megjegyezte, hogy tehetséget kaptam, amelyet megfelelően kell majd használnom felnőtt koromban, eltitkolnom pedig kifejezetten tilos. Akkor még kételkedtem ebben az összefüggésben, mert nem tudtam helyesen értelmezni. Az az ember, aki jól rajzol, hogyan lehet a többiek hasznára csupán azzal, hogy szép virágokat vagy szép embereket örökít meg? Ráadásul sokan mások is ügyesek a művészetben. A szép megjelenítésével szerezzek örömet másoknak? Nem unalmas ez egy idő után? Hasonló felszólítást fogalmaz meg a delphoi jósda híres felirata is, mely Szókratész tanításán keresztül vált közismertté: „Ismerd meg tenmagad!” Mintha nem lenne egyértelmű az ember számára, hogy kik vagyunk. Ám természetes, hogy életünk során fel kell fedeznünk saját tehetségeinket, és minél többet kell tanulnunk magunkról és a világról. Talán eddigre már túl sok kérdés maradt nyitva, de a továbbiakban hasznos lesz, ha sikerült közelebb kerülnünk a lényeg és az azonosság jelentéseihez. Keressünk válaszokat Ágoston Lóránt műalkotásain!
Ágoston törökkanizsai származású, Magyarországon élő képzőművész. Csaknem két évtizede rajzol, fest, kollázsol, alkot. A zene és a tanítás is fontos mozgatói az életének. Műalkotásai két tematikát ötvöznek: olyan ember- és állatfigurákat jelenítenek meg, melyekről a konkrétabb portréábrázolásra, valamint az elvontabb szimbólumok álomvilágára is asszociálhatunk. Karakterei titokzatosak, olykor misztikusak, ám elrejtettségük ellenére úgy ragadják meg a figyelmünket, hogy biztosan érezzük: fontos üzenetet közvetítenek. Hírnökök ők, akik a nagyvilágba kiáltanak. A művész több interjúban is elmondta, hogy fő témája a határoltság és annak társfogalmai. A határt művészi pályája eddigi állomásain széleskörűen értelmezte. A 2018 és 2020 közötti Határ-vonal ciklusban az államhatárral és annak korlátozó hatalmával foglalkozott. Ebből a sorozatból talán az agárképek váltak ikonikussá, a kecses vonalú, hűséges bajtársak, akik a területüket őrizik. Említhetnénk a 2016–17 tájékán készült lebegő alakokat, akik a véget nem érő térben bolyonganak. A művész a tér végessége mellett az idő korlátoltságának problémáját is érintette például a 2005 és 2007 közötti Végtelen pillanat sorozat alkalmával, amikor családi fotókként dermesztett meg egy-egy emlékpillanatot. Egyrészt a témaválasztás az, aminek okán a művész beengedi a nézőt saját emlékeinek, őszinte gondolatainak világába. Főként, hogy mindegyik motívum esetében a kiszolgáltatottság érzésére élezi ki mondanivalóját, így sebezhetőségét sem kendőzi el. Az ember véges fizikai lény, nem lehet halhatatlan vagy mindenható. A testünk és az időnk korlátozott. Ám, ahogy a gondolatmenet végére kiderül majd, ez segíti hozzá a véges formákat az egyediséghez és talán a lényegükhöz is.
A témákhoz zseniálisan illeszkedő, azokat még inkább kifejező anyagok és technikák a művészi mondanivaló további rétegeit tárják a néző elé. Ágoston egyik ilyen kifejezőeszköze a körvonal, mely a legtöbb műalkotásán fontos szerephez jut. Elmondása szerint célzottan, előre eltervezve egyszerűsíti a kompozícióit, a színeket, a formákat annak érdekében, hogy karaktereket, erővonalakat emeljen ki. A körvonalai, kontúrjai vajon szintén a határoltságot szimbolizálják? Az olasz contornare – melyből a contorno, vagyis körvonal származik – azt jelenti, hogy körbevesz, körülkerít. Ez a cselekedet feltételez egy korábbi állapotot, amikor még minden szanaszét létezett, és része volt a mindenségnek. A kontúr ebben az esetben kivesz valamit a közösből, és egyéni formát kerekít belőle, melyet méltón kiemelhet, és ezentúl őrizheti e tér határait. Talán minden vonalnak az a lényege, hogy egyszer betöltse a sorsát, és körvonal legyen belőle, hogy az egyik vége összeolvadjon a másikkal, és elhatároljon valami sajátot, ami az ő birtoka. Ám ezenkívül történik még valami. Körvonal állapotban eltűnik a vonal korábbi kezdőpontja és végpontja. Bizonyos értelemben végtelen lesz, már nem tudjuk megállapítani, hol kezdődött. Egy másik nézőpontból ez úgy is értelmezhető, hogy a végpontból egy új kezdőpont lesz, és már nem a térbeli, hanem az időbeli végtelenre kell gondolnunk úgy, mint a zenei hangsorban, melyben az alaphang összeegyeztethető az oktávval, a hangokat pedig a végtelen felé sorban játszva a dallam ciklikusan ismétlődik.
Jobban szemügyre kell vennünk a kontúrok külső és belső terét kitöltő izgalmas felületeket is. Az alkotófolyamat során Ágoston – a tervezést nem számítva – az első fázisban ezek kiképezésével foglalkozik. Kulcsfontosságú, hogy bevonja autista lányát is a „játékba”, és együtt olyan rajzos absztrakt mintázatot hoznak létre, amely már önmagában is kész alkotás, mivel erős érzelmi töltettel bír. Szinte hieroglifáknak látom ezeket a firkaelemeket. Kíváncsi lennék rá, hogy az alkotók társítanak-e valamelyik elemhez bármilyen jelentést vagy érzetet. A nyüzsgő vonalrengeteg olykor magára a vászonra, olykor későbbi kollázsoláshoz szánt papírra kerül. Utóbbi esetében a firkatextúra és a ragasztott felületek összefolynak és kiegészítik egymást, avagy egyikük a kontúron kívül marad, másikuk a körvonallal kiemelt alakzat húsa lesz. Ágoston kollázsanyagként régi dokumentumokat, iskolás füzeteket, különféle festett, tépett papírokat is felhasznál. Mindegyik puzzle-darab gondos gyűjtögetés, kitartó előkészület eredménye, és nem utolsósorban a művész életének egy-egy darabkája. Oly módon illeszti egymás mellé, egymás fölé őket, hogy közben kicsit saját valóját is újjáértelmezi, azzal a különbséggel, hogy alkotás közben az ember nagyobb hatalommal bír cselekedetei felett. Érdekes, hogy ezeket a képterületeket néha teljesen homogén színnel takarja le, úgy, hogy első ránézésre néha nem is látszik az aláragasztás, alárajzolás. Legtöbb esetben viszont áttetsző a fedőfestés, az utóbbi időben sárga, kék és piros. Olyan a hatásuk, mint egy selyemkendőnek, mely alól felsejlik a titok. Az alkotó viszont lezárja, lehatárolja létüket. Véleményem szerint arra szolgál, hogy a korábbi jelentésből, azt letompítva valami új jelentés születhessen. Talán így egyesül minden, és áll össze a magasztos „több”.
Mi is Ágoston Lóránt művészi mondanivalója? Az angyalok, kutyák és emberalakok után, nagyjából 2020–2021 óta madarakat ábrázol. Az ő közvetítésükkel üzeni a már kiforrott határoltságábrázolás jelentőségét némi melankóliába csomagolva. Madárfigurái nem mozognak, már nem repülhetnek el, halottak. Az élettelen testek izgalmas formáiban keresi a szépet. A madarak kontúrja néhány képen kifejezetten rajzos, nem meglepő, hogy a sorozatba tusrajzok is tartoznak. Rajtuk és a sárga hátterű műalkotásokon különösen szembeötlő a formákkal, alakzatokkal való játék. Vékony, lágy, fekete körvonalakat látunk, melyek már nem vaskosak, mint egyes korábbi sorozatok esetében. Ez a körvonal egy egyszerű vonalból kontúrrá növő, így véges formát körbeérő gesztus időbeli aktusa, egy cselekedet, amíg a művész kezével a vonalat irányítja. A rajzolás folyamatában válik a karakter végtelenné és halhatatlanná. Úgy, mint a kórus tagjainak éneke esetében, akik ugyanazt éneklik, csak más hangszínen, lehet a dallam mély vagy oktávval magasabb, ugyanarról az alaphangról kezdődnek, és végül uniszónóban zengik az összhangot. Mintha a kontúr forogna, mint egy kerék, és a vonal vége folyamatosan áthaladna a kezdőponton. Különösen azoknál a műveknél érzem a vonalak „végtelenségét”, ahol több madár látszik egymás mellett. Mintha egymás időbeli másolatai lennének, mint az egymás után következő generációk, amelyek mind ugyanarra a sorsra várnak: meghalni, de átadni valamit. Ha már nemcsak egy alak szerepel a képtérben, hanem több, az valamiféle kapcsolatot eredményez közöttük. Reagálunk egymásra, reagálunk a világra. Főnixeknek képzelem őket, akik e tanítás által lesznek halhatatlanok. Ágoston a befejezetlen kontúrok lehetőségeit is kutatja. A kék-sárga festményeknél, melyekre a művész csak a madarak fejét rajzolta, megmutatkozik a vonal igazi hatalma. A háttér két színe szabályos egyenes vonal mentén találkozik, mint két világ határa. A madár teste lavírozott tus, vagyis áttetsző fekete. Anyaga okán inkább szellemre, mintsem holttestre emlékeztet. Egyes kutyás festmények előképei ennek az egyik képkeretben megszűnő, másikban folytatódó test megoldásnak. Képzeletben be tudjuk fejezni a formát. A vásznon viszont fokozatos elhalványítást és eltűnést látunk. „Nem vagyok itt, sem máshol. Mégis megtalálsz bárhol” – írja Ágoston az egyik dalában. A madár itt sem élő, sem holt, hanem szimbólum. Egy mitológiai isten is lehetne, aki egy halandó állat képét felöltve segíti a hőst küldetésében. Mi Ágoston művészi küldetése? Maga a közlés. Életének tanulságait rejti a képeinek rétegei közé, és mint egy tanár, úgy próbálja széthinteni a világban. A végére pedig még egy tanulság: az adja a műalkotások és az életünk, a világ szépségét is, ha rátalálunk a dolgok lényegére. A lényeg az, ami szép, mert fontos. Az adja a dolgok legalapvetőbb jellemzőjét, ami az önazonosságukért felelős.