Antal László interdiszciplináris művész, többek között zenész, filmkészítő és képzőművész. Bár elmondása szerint ezek nem teljesen szétválasztható tevékenységek, hiszen számára az alkotás folyamatán, nem feltétlenül a produktumon van a hangsúly, így képzőművészeti alkotómunkája során egy igen izgalmas projektbe kezdett 2017-ben. Az idén novemberben ötödik évfordulóját betöltő Visual Diary egy vizuális napló, amely az első naptól kezdve szakadatlanul, mindennap, egy vegyes technikával készült kollázzsá alakul. Antal László szabályszerűen 36×28 centiméteres dimenzióban dolgozik, amelyben egy-egy kiragadott eseményt örökít meg a napjából, legyen az a legátlagosabb élmény vagy meghatározó pillanatok. Munkái a memória játékai, mindennapi kísérletek a feledés lelassítására vagy inkább annak hasznosítására. A művész archetípus, mint a világ és önmaga megfigyelője, erősen végigkíséri ezt a sorozatot, amely napló formájában szándékozik akkumulálódni. Fölmerül azonban a kérdés, hogy mi történik egy naplóval, ha hagyományos jelentését elveszítve bekerül egy publikus térbe, főleg ha az nem egy szokványos kiállítótér, hanem annál publikusabb és relevánsabb: a közösségi média.
A közösségi média, pontosabban az Antal által választott platform, az Instagram egyik sajátossága a képfolyam, amely pontosan a pillanatnyi élménymegosztás elvén alapul, bár ez az évek során átformálódott egy igen precízen, algoritmusok által kurált hellyé. Antal naplósorozatának esszenciája szinte tökéletesen összesimul a megosztóhely filozófiájával is.
Az egyik legnagyobb alázatot igénylő művészeti praxis a Nulla dies sine linea hitvallásában történik, azaz egy nap sem maradhat ki alkotás nélkül. A pillanat, a valós tapasztalat és az emlékek aktuális, még nyers értéke áll Antal lassan öt éve készülő munkáinak középpontjában. A napról napra megismételt folyamat egyfajta meditatív rituálévá vált számára. Ez az alkotási folyamat megidézheti On Kawara Today sorozatát vagy akár Pólya Zsombor Vonalkázásait is. Kawara sorozata esetében egyszerűen felfestette a kép keletkezésének dátumát egy monokróm vászonra, felhagyva a 19. század modern művészetének „haladási” projektjével. Művei pusztán azt a tényt dokumentálják, hogy a művész élt, hogy elfoglalt egy helyet térben és időben. Pólya Zsombor 2009 óta egyfajta rajztechnikai gyakorlatként grafitceruzával vonalkázik mindennap egy kis négyzetbe, céljaként a tökéletes szürkeskálát tűzte ki. A három alkotó munkáiban közös az ismétlődő nyomhagyás, a meditatív jellegű alkotás és a pillanatnyi idő, a múltnak és a jövőnek való alkotás kérdéseinek felvetése. Kawara és Pólya munkáiból azonban szinte teljes mértékben kizárásra kerül az ihlet vagy ily módon az alkotási folyamatban való döntéshozatal, hiszen a műveik mechanikusak és nem produktív gyakorlatok, ezáltal a process art (folyamatművészet) példáinak is tekinthetőek. Ezzel ellentétben Antal munkái tudatosak, hiszen a művész szabályrendszerébe beletartozik az is, hogy megválogatja, mely aznapi emlékére akar tovább emlékezni. Figuratív módon, arcokkal és formákkal örökíti meg a kiválasztott pillanatokat. A kollázsokhoz tépett, vágott papírt használ, amelyeket ő maga festett vagy rajzolt meg előzőleg. Robusztus, nagy területeket kitöltő alakokat jelenít meg, akik általában domináns kezekkel és arcmimikákkal illusztrálják a történéseket. Arckifejezéseik és képlékeny formájú testük kissé Zénóra, az 1985–88-ig futó tv-sorozat gyurmafigura hősére emlékeztet. Magyarázatként sűrűn szövegeket illeszt be, vagy csak utólag hagy rajta ceruzával egy-egy írott szót. Élénk alapszínek párosulnak nagy felületű geometrikus sötétekkel. A törekvéshez, miszerint a pillanatokat az emlékezettől még be nem szennyezett állapotában képezze le, az art brut hangulatot idéző kollázstechnika érdekesen párosul. A napló eszmei középpontjában az emlékezet csalfasága áll. Antalt az esemény első, „nyers változata” emlékének megőrzése érdekli, mielőtt az emlékezet folyamata átvenné az irányítást, és átformálná, sőt deformálná a tényleges eseményt a későbbiekben. Felmerül az alkotói szem és a művészi rálátás gondolata: vajon egy bizonyos esemény megtörténte után már látja is maga előtt annak a kollázsban való leképződését? A „nyerseség” ezáltal problematikussá válik, hiszen az emlék egy alkotói döntésen, egy szűrőn át kell, hogy essen, mielőtt alkotássá válhatna. Persze ugyanez a problematika, ez a szűrő az, ami igazán izgalmassá és egyedivé tesz egy alkotást.
Az Antal László által feldolgozott témák, bár sokszor mélyen személyesek, a művész lencséjén és leképezésén át univerzálissá és rokon élményekké válnak, és felismerhetjük magunkat bennük. A hasonlósághatás az egyik alappillére a mai közösségi média működésének.
Antal 2017-ben, első naplóbejegyzésének elkészülésekor nyitotta meg azt az Instagram-fiókot, ahol azóta is nap mint nap közzéteszi a legújabb elkészült kollázst. Itt minden eddig elkészült munkája egy helyen fellelhető, ahol gyakorlatilag katalogizálva van a gyűjtemény. Az eredeti munkákat mára már nehéz lenne egy kiállítótérben látni egyszerre, hiszen van, amely már eladásra vagy elajándékozásra került közülük. Természetesen ebből a sorozatból már készültek több városban kiállítások bizonyos témák szerint összeállítva, mint például 2021-ben az Every day till I die (Belgrád) című kiállításon, ahol az elmúlt három év havi munkáiból egy-egy kedvencet lehetett megnézni. Viszont maga a tény, hogy elsődleges megosztási platformnak a közösségi médiát – annak azonnaliságával és archív jellegével együttesen – használja, igazán izgalmas kérdéseket vet fel a napló, az intimitás és a képzőművészeti galéria tükrében is.
Az Instagram megjelenésével – hasonlóan a többi közösségi megosztóplatformhoz – nagy változás következett be a képzőművészet számára, hiszen végtelennek tűnő terek nyíltak meg. Rengeteg helyre tettünk szert, amit megtölthetünk emléktárgyakkal, dokumentációkkal, feljegyzésekkel és mindenféle archív nyommal a létezésünkről. A képzőművészet múltjának idejéhez képest pillanatok alatt teltek meg weboldalak múzeumok teljes archív anyagával, kortárs galériák kínálatával és képzőművészek életének momentumaival. A művész archetípus életútjának misztikuma immár rég szertefoszlott. Fejlődésének vagy éppen züllésének útját már nem csupán katalógusokból és borozós megnyitókból építheti fel az érdeklődő, hanem egész egyszerűen átgörgethetővé vált egy applikációban. Egy helyen, egyszerre tekinthetőek meg egész folyamatok vagy akár évek törekvései is. Ugyanakkor egy ilyen platform puszta létezése időparadoxont teremt, jelen és múlt úgy keveredik össze általa, hogy magát az időt passzírozza össze és teszi egy idősíkúvá. Olyan helye ez az internetnek, ahol minden feltöltött kép egyszerre van halhatatlanságra és pusztulásra ítélve, hiszen minden ma feltöltött tartalom folyama egyszerre létezik az évekkel ezelőtt feltöltöttekkel és a különböző múltak egykori archív jellegű felvételeivel.
A vizuális befogadás ilyenfajta élménye a képzőművészet tükrében azért lehet érdekes, mert míg egy hagyományos képzőművészeti kiállítás társadalmi rituálénak számít, amelyet végigsétálunk és -nézegetünk, egy applikációt bármikor bezárhatunk vagy törölhetünk. Természetesen a legtöbb képzőművész, aki ezeket az online kiállítótereket már tudatosan használja, tisztában van annak lehetőségeivel is. Az pedig, hogy egy kiállítás folyamszerűen és napról napra épülően kerüljön a közönség elé, akik ráadásul nem is egy állandó befogadó közeg, egy igen izgalmas művészeti praxist eredményezhet.
Antal László a Visual Diary projektjét minden bizonnyal nem kizárólagosan erre a platformra szánta kiállítani, kiragadott darabjai biztosan sokszor megtekinthetőek lesznek még személyesen is. A nyerseség azonban, amelyet megragadni vágyik minden egyes napjában, talán itt található meg leginkább, az internet ezen eldugott sarkában. Áttekinthetők itt hetek és hónapok, lélekváltozások és stílusbéli jegyek lassú formálódása. A művész mint a világ és önmaga eseményeinek megfigyelője talán egy ilyen helyen érvényesül a leginkább, ahol a mindennapi élet töredékeiből egy teljes egész épül fel. A végeredmény nem csupán az idő múlásának lenyomata, hanem valós emberi pillanatok összessége lesz. A sorozat egészében ott lakozik az idő, a gondoskodás és a munka befektetésének emlékműve. A páratlan emberi élmény.