Kovács Antal szobrász világáról
A Magyarkanizsa főterén, az egykori piaci iskola helyén álló, külsejében a tanintézményre emlékeztető épület utcai traktusának kiállítótermében látható tárlat az 1994-ben, 44 évesen elhunyt Kovács Antal szobrász alkotásaiból válogatott anyag. Ennyi a hír, amelynek valóságtartalmát, a szobrokat, hófehér falú, kétszintes galéria kínálja, a Dobó Tihamér Képtár. Puritán, akár a névadója volt, illenek egymáshoz. A megtekinthető anyagban van néhány portré és maszk, de a zöme kisplasztikák sokasága.
A galéria felső szintjén valóságos állványerdő fogad, amely erdőben, akár a (nép)mesék világában, bárki el is tévedhet, hiszen egy izgalmas, ismeretlen formanyelv segítségével teremtett mikrokozmoszba jut a látogató, aki állványok között piruettezve forgolódik, hogy egy-egy alkotást több oldalról is szemügyre vehessen. Valóban jól teszi, ha résen van és vigyáz, aki Kovács Antal alkotásai között bolyong, nehogy az érintéstől életre keljenek a furcsa teremtmények, s beszippantsák, elnyeljék a látszólag mozdulni képtelen figurák a sokat, mindent megmutatni akaró tárlaton.
Bár a fények statikusak és egysíkúak – a művészeti album bemutatóján kitért eme hiányosságra Bicskei Zoltán, a kiállítás kurátora –, az alkotások mellett elhaladva, a nézőpont változásával, mintha azok mégis mozdulnának. Az illúzió tökéletes: fényben, félárnyékban, elölről és hátulról, oldalról és felülről nézve, igen, akárha mozdulnának… csak fehér, túl fehér minden.
Valahogy hiányérzetem támad a már-már steril környezet láttán. Habár a közönség mozgása, gesztusai alapján úgy tűnik, ez a hiányosság csak bennem sejlik fel, csak magamban nyugtázom hát, nem szólok róla senkinek…
Aztán Tolnai Ottót hallgatva döbbenek rá, miért van mindez. Ő mondja, hogy megdöbbentették a fényképek, amelyeket Kovács Antal házában, testamentumának végrehajtásakor készítettem. Igen, meg kell keresnem a képeket, mert azt érzem, hogy össze kell vetni a két valóságot: Tóni környezetének képi lenyomatát mint egykori és a kiállítás mostani valóságát. A két valóság között tátongó hiányból vajon kihámozható-e egy alkotói többlet?
A városban járva mégsem a többlet felé haladok, sokkalta inkább újabb hiányérzet költözik belém, mert azt sem tudom, hol, merre keressem azok nyomát, akik a paraszt-polgári hagyományait levetkőzött és önmagát máig nem találó település jeles alkotói voltak, de valahogy mindig kívül rekedtek minden társadalmi közegen, s ez a sorsnélküliség űzte, hajszolta őket az önpusztításba. Mert környezetük nem értette zsenialitásukat, és mert ők sem értették a környezet hol elutasító, hol éppen csak eltűrő, elviselő, néha bántó magatartását. Cigonyának és a költő Koncz Istvánnak is osztályrészül jutott mindez. Aztán haláluk után mégis bekerültek a közösségi kánonba, szoborrá merevedve immár.
Ott állnak ők a főtéren – Cigonya fázós-dacosan, úgy, ahogy utoljára láttam, kabát nélkül a novemberi hidegben; Koncz pedig közömbösen, szemlélve az arra járókat, még az ujjai között füstölgő cigarettavégre sem figyelve, amelyről a hamu éppen leesni készül –, olyanok ők, mintha valójában várnának valamire, valakire. Talán Tónira gondolnak, mert a költő és a festő mellé oda kellene állítanunk a SZOBRÁSZT is! Hiszen ő legalább annyira kívülálló volt, mint a másik kettő, de nemcsak ez a hasonlóság közöttük, hanem az is, hogy alkotói opusa hozzájuk, melléjük rendeli. Igen, közöttük mellérendelő a viszony, tehetségük, barátságuk, társtalanságuk okán.
Valami ilyesmi jár a fejemben, míg a majdnem kihalt autópályán Pest felé haladunk. Kartalra érkezve, sebtében kipakolva, azonnal kézbe veszem a szép kiállítású albumot, amelynek lapjain valahogy másként kelnek életre az agyagból kibirkózott alkotások. Újfent hiányérzetem támad, hát elkezdem keresni a már emlegetett régi fotóimat, azokat, amelyek egy nem túl barátságos tavaszi délelőttön készültek Magyarkanizsán, szegény Kovács Tóni házában.
Kellettek, nagyon kellettek a képek, hogy legyen valami tárgyi bizonyosság is arról, hogy a halk szavú művésznek valójában volt egy mikrovilága, amely a háromosztatú parasztházba szerveződött a Budzsákban, a Gödrök peremén.
A ház, amelynek első szobájában lakott, egyben a műterme volt. Az ágyától nem messze állt az állvány, amelyen formálta az agyagot. Karnyújtásnyira egy kék zománcos vizeskanna és egy vödör, hogy nedvesíteni tudja, mert a száraz matériával még ő, a birkózó sem tudott megküzdeni. Aztán ott állt a rajzpad, ferde deszkáján egy rajzszeggel odaerősített fehér papírral…
A készenlét igyekezete a másik jellemzője a környezetnek, hogy bármikor neki lehessen kezdeni rajzolni, formázni, alkotni… hogy az ihlet ne illanhasson el gyorsan, szinte nyom nélkül!
Maszkjai az ágya felett őrködtek, noha az alkotó hiánya szinte tapintható. Talán álmát őrizték, vagy a gonoszt űzték, tartották távol tőle? Ki tudja, mi végre segítette őket kibújni az anyagból?
Egy fehérre festett szék, rajta vekkeróra, pár könyv, kihajtott lapú újság, zoknik… Végig az volt az érzésem, és ma sem tudok másra gondolni, mint arra, hogy nyílik az ajtó, és Tóni csodálkozó, ám mosolygó tekintettel belép a helyiségbe, tétován megáll, s várja a magyarázatát ottlétünknek.
Bárhogyan vizsgálom az akkor készült fotókat, többnyire csak valamiféle hiányt fedezek fel rajtuk: egy kalitka, amelyből „csak” a madárka hiányzik. Éppen „csak” a lényeg. Ahogy életéből is sokszor hiányzott az, amit agyagba foglalva mondott el.
Egy újabb sarok: a földön sok apró szobor…
Nézem erős kezét, rövid vastag ujjait Nagy József fotóján, amint egy, a mítoszok világából felmerülő, maga alkotta fejet tart.
Most már csapongok, ahogy tekintetem ide-oda téved. A szobrokkal teli polcra vetülő fényben az alkotások kőművesszerszámokkal körbebástyázva állnak. Igen, kőművesként dolgozott, hogy szabadidejében szobrász lehessen.
Egy újabb fotó: egy kis asztalon a vödröt cipelő fiú szobra… Kubikosa, talicskának feszülő inakkal, akár egy szociofotó valósága is lehetne. Aztán egy másik, álló alak, kabátban, köpenyben, ki tudja? Bicskei Zoltán fotósorozatán az albumban már egy mozgásszínházi jelenetté lényegül át, a más-más szögből érkező fénynek köszönhetően. Valóságos jelszínházi produkció, mindössze hat képbe sűrítve.
Sok furcsa figura, köztük nem egy csavart, lyukas, csőrös, vigyorgó, vicsorgó, groteszk, olykor szelíd mosolyú: gótikus katedrálisok vízköpői lehetnének akár, de nem azok. Árnyuk félelmetes, már ha van nekik!
A kiállításban nincs, talán jobb is így. Nem riasztanak, nem űzik el a látogatót.
Egy másik részük apró, rejtélyes formájú: idolnak volna jó. Olyannak, amelyért a hajdan volt halász-vadász törzsek még haló poraikban is harcba bocsátkoznának.
Tóni biztosan tudta, érezte, hogy ugyanabból az agyagból formálta istenségeit, mint tette azt a letűnt korok embere, és azt is tudta, hogy nekünk, hitetleneknek soha nem mutatják meg teljes valójukat agyaglényei.
Aztán elindult a végkifejlet felé. Ahogy Tolnai Ottó írja: „Tán akkor kezdődött, amikor egy éjszaka valami elszabadult benne, nem emlékezett semmire, csak arra, hogy teljes erővel belevágott az agyagba… De reggel rálelt a különös nyomra az agyagban. Azt mondta, akárha mamut, nem is mamut, jeti lábnyoma lett volna.” Ez a különös valami hatalmába kerítette, és csak egy módon tudott szabadulni: ha átbirkózza a túlvilágra. Megtette, megkötözte, és maga is a kötél fogja lett. A lény nem engedte el őt. Talán azóta is birkóznak. Ebbe a birkózásba Tóni mindössze annak a néhány évtizednek a tapasztalatával a tarsolyában feszült bele, amit onnantól számíthatunk, hogy rácsodálkozott a föld mélyén szunnyadó, képlékeny, ám a tulajdonságait csak a kezek szelíd erőszakának engedve mutató anyagra. Magához emelve azt, alakjait kivájta, kigyúrta, kisimította belőle mindannyiunk számára.