Raffai Ingrid munkáiról
Valami nem stimmel – viseli a címet Raffai Ingrid 2019-ben született fotósorozata. Raffai munkáinak kulcsfontosságú mozgatórugói a hibák, amelyek elmondása szerint a tér, a forma és az alacsony minőségű, pixeles fotók diszharmonikus ötvözetében jelennek meg. Nem mehetünk el azonban a mellett, hogy az a valami egy normatív berögződéshez viszonyítva mondható másnak vagy hibásnak. A hiba fogalommeghatározása állandóan fluktuál: történelmi, kulturális és szubjektív kontextusok egyaránt meghatározzák. A „hibássághoz” ugyanakkor csatolható egyfajta megmagyarázhatatlan és kényelmetlen érzés, amely felülírja a nyelvi meghatározást. Olykor csak kísértetként van jelen ez az érzet: a klasszicitás és hagyományok nyomása a vállunkon ül akkor is, amikor már egy új világban születnek, ezáltal új olvasatba kerülnek a kortárs alkotások.
Raffai fotói tulajdonképpen ahhoz az eszméhez viszonyítva tekinthetők hibásnak, amely által a klasszikus fotográfia a 19. század derekán megszületett. A valóság rögzítésére való törekvés, a dokumentarista funkció végigkísérte és -kísértette a fotográfia és a művészi fotóhasználat történetét. Mégis azzal szembesülhetünk, hogy igen hamar meghaladták ezt az elképzelést a fotográfusok és a fotó médiumával élő alkotók, mégpedig a különböző fotómanipulációk lehetőségével. A manipulációk sokrétű mezején szinte az elsők között alkalmazták azt a technikát és egyben vizuális nyelvet, amely Raffai fotóit is mozgásba hozza: a többszörös expozíciót.
Analóg fotózás esetén a kívánt eredmény úgy érhető el, hogy a fényképezőgép zárját kétszer vagy annál többször kinyitják ugyanazon a filmen, aminek következtében a különböző képek egymásra helyezve, rétegelten jelennek meg. A technikát tulajdonképpen balesetszerűen, a fényképezőgép nem rendeltetésszerű használatából fedezték fel, így a hibás képek váltak később meghatározó esztétikai nyelvvé. Az 1800-as évek végén még ezzel a technikával csempésztek egy kis varázst a realista jellegű portrékba, és rögzítettek úgy képeket, mintha a fotózott alany kétszer – a képzeletbeli ikertestvérével közösen – jelenne meg. Később az avantgárd mozgalmak előszeretettel nyitottak a médiumban rejlő gazdag és kiaknázatlan lehetőségekre, és játszottak a fotó szemantikailag összetett természetével. A szürrealisták – mint Maurice Tabard vagy Man Ray – kedvelt technikája lett, mivel igyekeztek a valóság és racionalitás elé helyezni a tudattalant, az álmok és sejtelmek világát. A technika keltette fátyolos, álomszerű esztétika és a különböző, egymásra helyezett szimbolikus elemek sajátos világot teremtenek a képzeletbeli és a valóság metszetén.
A digitális fordulatot követően a digitális fényképezőgépekkel könnyebben elérhetővé vált, majd az okostelefonok, a különféle applikációk és szerkesztőprogramok robbanásszerű terjedésével mindenki számára kényelmesen megvalósítható lett a kívánt hatás. Raffai Ingrid munkái hiba nélkül megállják helyüket az újmédia korában, és magukon viselik a számítógépes kor logikáját, jegyeit. A digitalizációs folyamat egy olyan technokapitalista információs társadalmat teremtett, amelyben – Lev Manovich elmélete szerint – az adatbázis szimbolikus formaként működik. Ezáltal a világot és önmagunkat rendszerezni, megismerni tudjuk. Raffai fotói egyéni elemek gyűjteményeként is értelmezhetőek, ahol minden elem egyenértékű jelentőséggel bír. Az egyes elemek vagy rétegek párbeszédben vannak egymással, az azonban a művész döntése, hogy a három megjelenő réteg közül melyekre és mennyi hangsúly kerüljön.
Az adatbázis és a narratíva Manovich szerint egymás természetes ellenfelei. A narratíva tulajdonképpen algoritmus, amivel az adatokat meghatározott módon olvasni lehet. A narratívaellenes logika viszont azt közvetíti, hogy a művek nem írnak le kifejezetten egy történetet, amelynek van kezdete és vége. Az újmédia objektumok olyan gyűjteményként működnek, ahol az elemek vagy rétegek száma tulajdonképpen a végtelenségig bővíthető. Ez a lehetőség mindennél jobban jellemző a halmozási vággyal fűtött fogyasztói társadalomra. Hasonlóképp fogyasztjuk a határtalan információtömeget is, ezért nehezen elégszünk meg a fotó klasszikus funkciójával, ami a pillanat rögzítése és a valóság homogén dokumentációja.
Raffai elmondása szerint a közvetlen környezetében található dolgokat helyezi egy képzeletbeli közegbe az alkotás módszerével. Harris-effektet használ, amivel három kép közös kompozícióját teremti meg. Egy égbe meredő, szocializmusból maradt panel, egy galamb sziluettje és egy betonfelület trióján akad meg a szemem (1.): ez feltételesen lehetne mindannyiunk közege itt a keleti régióban. Raffai kifinomultan játszik a geometrikus kompozíciókkal: egy-egy Bauhaus könnyed formavilágával, egekbe magasodó lámpával, kerozincsíkokkal és a villanyvezetékek egyenesével (2., 3.). Sokszor a fotók túlzó digitális manipulálása paradox módon már-már tradicionális Ingres papírra vetett szénrajzokként tűnnek fel. Kétségtelenül felidézik bennem Gerhard Richter világát is (4.), és amit elmosott képeihez fűzött, miszerint azért homályosítja el a dolgokat, hogy minden egyformán fontos és egyformán jelentéktelen legyen.
Mindennapjaink meghatározó alkotóelemei olyannyira ismerősek, hogy mégsem ismerjük meg igazán. Ez a képzeletbeli közeg paratér, egy elkülönült lehetséges világ, párhuzamosan az elbeszélt valósággal. Amennyire a paratér belőlünk, a tudatunkból fakadó világ, olyannyira rajtunk kívül álló, és olyannyira érezhetjük magunkat kívülállónak benne. S bár elvétve találunk személyes kötődésű elemeket – akár egy utcatábla –, mégis valami keserű otthontalanságot sugároznak a képek. Ez az elidegenedettség az objektivitás aspektusába helyezkedik, amivel a fotó médiumát a kezdetekben felvértezték.
A Delany-féle paratér-értelmezés lirizált stílust és felfokozott retoricitást kapcsol a jelenséghez, ami a sci-fi/cyberpunk műfaj sajátosságaként született. A fotók egyszerre több érzékszervet is stimulálnak. A fotó emlékprotézisként funkcionál, ami felerősíti a szinesztetikus élményt. Érezhetem-e a kezem alatt, amit látok? Sokszor találkozunk Raffai fotóin (1., 5., 6., 7.) textúraként működésbe lépő rétegekkel, mint a víz fodrozódása, repedések a falon, csempe vagy beton. Ez azt érzékelteti, hogy a digitalizáció ellenére továbbra is fontos számunkra a fizikai világ, kifejezetten a taktilitás. A simaság a jelen kézjegye – mondja Byung-Chul Han. Az elmúlt években hozzászoktunk a minket körülvevő simító-szépítő filterekhez, a szőrtelenséghez, a tökéletes felbontású HD-képekhez és képernyőkhöz. Minden, amin nem akadnak meg érzékszerveink. Ezzel ellentétben Raffai fotói sokszor durvának tűnnek, érdesnek, és elutasítják a simaság műviségét. A túlzó esztétizálás természetellenességétől az avantgárd lázadó attitűdjével lép el a művész.
Az új terek megszületése új meglátásba helyezte az időhöz való viszonyunkat is. Raffai képei nem a rögzítettséget és a pillanatiságot éltetik. Mintha nem hinne a jelenben/mostban, hanem a mindenkoriban. A narrativitás hiányával elvész a linearitás, így az idő lineáris elgondolása is. Helyébe pedig a „kizökkent idő” lép: régi-új valóságok, nosztalgia és a hagyományok kísértetei. A kortárs képzőművészeti fotóhasználatban továbbra is ott kísért a klasszikus fotó formanyelve, a művészet továbbra sem tud (amennyiben szükséges, lehetséges) megszabadulni a valóság problémájától és az esztétizálástól – ezt érezhetjük, amikor valami nem stimmel. De hát mikor stimmel minden?
