Úri Szűcs Luca:  Fekete káosz

Time in Space – ezt a címet viseli Gubik Korina vegyes technikával készült festménye, amely elnevezésével (magyarul: Idő a térben) köntörfalazás nélkül invitálja a befogadót értelmezésére: ahhoz, hogy az a hely létrejöhessen, amelyet e mű elfoglal, rengeteg időre volt szükség. Tehát maga az alkotás ideje jelenik meg a képen, ez az idő pedig feketére festett. Vagy lehetséges-e egy transzcendentálisabb olvasata is egy ilyen monokróm képnek?

  Gubik Korina 2015-ben készült terjedelmes műalkotása a nyugtalanító zajosság és a rendezettség harmonikus dualitásával tör ránk. Távolabbról figyelve sötétségből kilépő tompa zörejként hat, közelebbről nézve összetorlódott gömbtömegek alkotta szurkos lencselevesnek tűnik. Ezt a hatást a lencseszem alakú műanyag pasztillák – amelyeket műanyag fröccsöntéshez használnak – egymás mellé sorakoztatása váltja ki. A sárkánypikkelyszerű textúra első ránézésre szinte ready-made alkotásnak, egy egyszerű műanyag öntvénynek tűnhet. Ám a több száz pötty mögött hosszú hónapok munkája rejlik, és aki ismeri Korina munkáit, az tudhatja, hogy ennek a képnek minden négyzetcentiméter mintázatát saját kezével rakta ki. Bár a Time in Space saját maga látványában is érdekes mű, fontos lehet tudni, hogy koncepciójában egy elődjére támaszkodik. Cím nélkül című alkotásával 2007-ben készült el, amely szabálytalanul egymás mellé ragasztott rizsszemekből alkotott egy felületet, matt és fényes fekete festék váltakozott a képen, amely Korina egy rajzát igyekezett utánozni textúrájával és fényjátékával. Abban az évben ezzel a munkájával díjat nyert az Újvidéki Szalonban, amelynek témája az Idő a térben volt. Mivel a természet szereti visszavenni, ami az övé, a rizsszemek gyorsan efemer alkotássá változtatták a képet, ezért úgy döntött, hogy szintetikus anyagból újraalkotja, létrehozva egy teljesen új képet.

  Míg sok munkájában sztereotípiákkal, személyes és társadalmi problémákat érintő témákkal foglalkozik, a szóban forgó alkotása megjelenésében tiszta absztrakció. Egy olyan, mára már közönségessé vált anyag, mint a műanyag, képzőművészeti eleganciát úgy képes kölcsönözni, ha az absztrahálás abszolút esztétikáján esik át. A Time in Space esetében a fekete festék az átalakító erő: ezáltal a szín az anyag fölé kerekedik, és a létrejött mű egyenesen kommunikáló fő témájává a feketére kent rendezett káosz válik.

  Tudományosan a fekete szín a fény hiánya, ugyanis nem helyezkedik el a látható színspektrumon. A történelem során a fekete jelentéstartalma a misztikumtól a félelemig, az eleganciától a halálig nyúlt. Hol tisztelték, hol mindenáron elkerülték.

  Mint az egyik elsőként használt szín a művészetben, a fekete már a paleolit kor barlangrajzain, majd az ókori Egyiptom termékenységi jelképeként jelenik meg. A fekete színnek a rosszhoz és a gonoszhoz fűződő klasszikus asszociációja a középkori kereszténységig nyúlik vissza, amikor a képeken az ördögöket és a démonokat gyakran fekete színben, míg az angyalokat és a szenteket a fehér árnyalataiban ábrázolták. A XIV. század hozta meg a jobb minőségű textilfestés technikáját, ezért gyorsan luxuscikké vált a fekete ruha. A kiváltság öltözéke az európai királyi udvarok alapdarabjává vált, így lett a gonosz színe a hatalom, a méltóság és a rang viseletévé.

  Míg a XX. századig a fekete inkább eszközként, mint tárgyként volt használatos a vásznon, az 1950-es évektől már közismertek és nem kevésszer botrányosak egyes képzőművészek monokróm festményei. Robert Rauschenberg amerikai festő 1951 és 1953 között készült Fekete sorozata a kollázs és a festmény közötti mezsgye tanulmányozása. Képeit rétegzett újságpapírfecnik fedik, amelyeket ragasztás előtt és után is fekete festékbe mártott. A matéria felületi játékát és komplexitását a fény kelti életre. Az amerikai minimalista és absztrakt művészet fontos képviselője, Frank Stella saját, Fekete festmények (1958–1960) sorozatáról kijelentette: „Amit látsz, azt látod!” – ezzel a formai aggályokat kikerülve reagált az akkori absztrakt expresszionizmust körülvevő szubjektivitás és romantika retorikájára. A fekete szín karakterisztikáinak kivizsgálása és optikai érzetének mélyebb feltárása érdekében 1963-ban Ad Reinhardt megfestett egy fekete négyzetet. Első ránézésre egy egyterű felületet láthatunk, ám közelebbről megtekintve a sötétség közül feltárul egy rácsstruktúra, annak négyzetei pedig a fekete különböző árnyalataival mintaszerűen kitöltve. Reinhardt elmondása szerint létre akarta hozni a „tiszta, absztrakt, nem objektív, időtlen, tér nélküli, változatlan, kapcsolat nélküli, érdektelen festményt – egy olyan tárgyat, amely öntudatos (nincs tudattalan), ideális, transzcendens, tudatában semmi, csak a művészet van”.

  Többek között ezen és sok más, a minimalizmus és az absztrakt jegyében alkotó festő hagyománya, valamint a fekete divatban betöltött szerepe adhatja a mai percepciónkat egy fekete képet nézegetve. Talán pont a hagyományozódás, a divat és a kisajátítás kérdései miatt volt a művészeti világnak nagy sokk, amikor 2016-ban az indiai születésű brit művész, Anish Kapoor kizárólagos jogra tett szert a legfeketébb feketére. A Vantablackre keresztelt szín a fény 99 százalékát elnyeli és hővé alakítja, így szinte teljes láthatatlanságot biztosítva bárminek, amivel fedve van.

  A fent említett példák sorozata is azt bizonyítja, hogy a fekete képeknek évtizedek óta fontos szerepük van a képzőművészetben, mint a művészi anyag és az ötletközvetítés kérdéseiben is. A Time in Space esetében a szín egyértelmű, a matéria pedig másodrendű szerepet játszik: formai adottságai miatt a textúraképzés és a tömegteremtés a fő rendeltetése.

  Alapvető alkotói probléma, ha a művészi idea és maga a rendelkezésre álló anyag vagy annak megmunkálása nem illik össze. Szinte törvényszerűség, hogy az idea oly módon van alárendelve az anyagnak, hogy az teljes ötleti gazdagságában nem leképezhető. A koncepció és a matéria ilyen fajta viszonya az alkotói folyamat kihagyhatatlan része. Egy befejezett mű esetében mindig feltehető a kérdés: az elkészült alkotás vagy megteremtésének folyamata a mű?

  Az esztétikai befogadás és az értelmezés kéz a kézben jár, ezért nem elvárható, hogy egy kép csak materiális mivoltában legyen látható. A befogadás pillanatában megkérdőjeleződik az alkotás hogyanja és miértje. A képen a festék színné, a matéria pedig médiummá válik, egy hatásos mű pedig ugyanúgy tudja kommunikálni a művész technikai tudását és – ahogy ebben az esetben – a fekete mű esetleges transzcendens üzenetét is.

  Korina a Time in Space darabkáinak kirakása közben talán nem egy transzcendens üzenet átadásán, hanem mindennapi élete esetleges káoszának levezetésén dolgozott, valamint azon, hogy átadja az anyaggal való dolgozás szeretetét, és hogy a fényes fekete festékben különös átformáló erő rejlik.

  A fénylő fekete művek csoportja a tükröződő sötét felületek varázsával bír. Természetük teljes mértékben környezetükre van bízva: elhelyezéstől és megvilágítástól függenek. Ám ez a két teljesen statikus tényező sem biztosítja a mű állandóságát. A befogadó tekintetétől függően a felület örökké mozgó fekete tükörré válik, amely minden pillanatban változtatja a felszínét, mégis állandóan tükrözi a körülötte lévő statikus fényforrásokat. Korina ezt a fényjátékot szorozza meg sokszorosan a pöttyözött textúrával. A fénytörések egyik pöttyről a másikra ugorva változtatják meg a kép teljes felületét. Ezt a fajta mobilitást csakis a szemlélő adhatja meg a műnek, már az ahhoz való közelítéskor sem láthatja azt állandónak, sem formavilágában, sem tónusában. Ebben rejlik a fényes fekete egyedisége, legyen a képhez használt matéria bármennyire minimalista vagy redukált: a mű megismételhetetlenné válik. Ennélfogva kevésbé számít, hogy az ötlet létezett-e már előtte, vagy létrejötte-e más formában, és hogy a matéria mennyire simult a koncepcióhoz, az üzenetet, az érzést az elkészült mű tudja csak átadni.

  Bár a Time in Space korántsem a tökéletes absztrakció mintapéldája, okosan közvetíti egy olyan művész gondolkodását, aki időt és teret nem spórolva teremtett egyszerre rendet és a káoszt.