Nemrégiben egy zenéről szóló előadást hallgattam. Szintetizátorokat kiválóan ismerő zenész beszélt ezekről a hangszerekről. Elmondása szerint ha ezeket egy bizonyos módon szólaltatjuk meg, akkor igazi ear-candyt (fülcukorkát) hozunk létre, ami a fülnek végtelenül kellemes hangzás. Ez a kifejezés szöget ütött a fejembe. A zenéről hallgatott előadás után rögtön megalkottam az eye-candy (szemcukorka) kifejezést. Ha már létezik fülcukorka, akkor léteznie kell szemcukorkának is! Meghatározása: „szembemászó” látvány, vizuális inger, amelyen az ember szívesen legelteti a szemét. Ha Bakos Anita munkáira tekintek, akkor úgy gondolom, hogy a „szemcukorka” jelző tökéletesen illik rájuk. Ez a képzőművészeti desszert mentes minden ragacsosságtól, nyúlósságtól, rózsaszínességtől. Nem hizlal, fogszuvasodást sem okoz, kizárólag jóval táplál minket.
De vajon Bakos Anita honnan táplálkozik, miből gyúrja ki nekünk ezeket a festményeket? Rá a közvetlen környezetében zajló, egyszerű, hétköznapi történések, pillanatképek, élmények hatnak inspirálóan. A festményei bizonyítják, hogy a témáért nem kell ezer kilométerekre utazni, a világot alapjaiban felforgató eseményeket tapasztalni, érzelmi végletek között csapongani, minden ott van karnyújtásnyira a környezetünkben vagy bennünk. Kezdő lépésként saját maga által készített fotókat használ, amelyektől a végére egészen messzire kerül. A hősei leggyakrabban fürdőző, rajzoló gyerekek, női alakok. Intim közeg veszi őket körül: a víz, amelyben jólesik pancsolni, beleugrani. Azután ott van egy járda (?) is, amelyen oly remek firkálni, nyomot hagyni. Talán mellékes is, hogy éppen mit csinálnak, sokkal lényegesebb, hogy miként csinálják azt. Egy boldog, gyermeki, fesztelen, önmagáról megfeledkező világba csöppen a néző, ahol az áramlás (flow) élményét tapasztalhatja meg. A flow-élményről először a tavaly elhunyt Csíkszentmihályi Mihály magyar–amerikai pszichológus számolt be. Csíkszentmihályi a flow-élmény, vagyis egy nagyon összpontosított elmeállapot pszichológiai koncepciójának megalkotója. Megfigyelte, hogy játék, alkotás, sportolás stb. közben úgy viselkedünk, mintha transzba esnénk, annyira leköt bennünket a cselekedet élménye, hogy elfeledkezünk a minket körülvevő világról, és igazán jól érezzük magunkat. A gyerekeknél igen gyakori a flow-élmény, és ennek Anita gyerekfigurái akár tankönyvbe illő illusztrációi is lehetnének.
Adódhat a kérdés, hogy flow-ba kerülhetünk-e akkor, ha flow-ba került gyerekeket festünk, illetve művészünk flow-ban festette-e meg ezeket a képeket. Biztosat nem állíthatok, de a munkák megalkotásának módjában tetten érhető az önfeledtség, a környezetről való megfeledkezés, ugyanakkor a bravúrosság, a festői „szakma” alapos ismerete és az iránta érzett elkötelezettség is. Ha részleteiben vesszük szemügyre a festményeket, akkor expresszív gesztusokat, erőteljes ecsetkezelést láthatunk. Anita elsődleges eszköze a szín. Végtelenül megkapó kontrasztokat hoz létre a víz kékje, türkize és a bőrfelületek melegsége között. A betonra rajzoló kisfiú piros felsője „szembemászóan” szólal meg az őt körülvevő szürkék között.
Sokszor külön műfajként tekintünk a rajzra és a festményre. A lényegi különbség abban van, hogy a két médium milyen kifejezőeszközt használ. A rajz a vonallal, a festészet pedig a színnel és a felülettel operál. Bakos Anitánál nem határolódnak el ezek a médiumok, számos átfedést láthatunk. A Chalk (Kréta) című munkáját egyértelműen festménynek éljük meg, noha a leghangsúlyosabb részlet a megrajzolt kisfiú.
Anita a véletlenszerűséggel is ügyesen játszik, és a maga javára fordítja. A Nem I és Nem II című festményeire papírt ragasztott, amelyet utána letépett. Ennek eredményéül hasonló felület jött létre, mint amikor az utcán a letépett plakátokat látjuk. Azt, hogy egy adott esetben a papír hogyan fog szakadni, természetesen nem tudhatjuk előre, de a képeket nézve azt érezhetjük, hogy szakadhat bárhogyan, az a legtökéletesebben fog mutatni Anita festményein. Hasonló véletlenszerűség fedezhető fel a lecsorgó festékfoltokban is. Ugyan azok sem irányíthatóak, de valami rejtélynek köszönhetően azok is mindig pont jókor, jó helyen folynak meg. A rejtélyt vagy a csodát azonban nem egy titokzatos helyen érdemes keresni, hanem a művész lényében.
E festményekről szólva említést kell tenni a textúrákról is. Különösen érvényes ez a No Title, cím nélküli alkotások esetében. Egészen plasztikusan érezzük, ahogyan a kréta végigfut a beton rapancsos felületén. Ezek a darabok már nemcsak vizuális, hanem taktilis szenzációt is okoznak. Noha a festményeket nem illik „fogdosni”, a felgyülemlett festékrétegeknek köszönhetően kialakult textúra arra csábít minket, hogy nyomban érintsük meg, az ujjunkat húzzuk végig rajta, a tenyerünkkel simítsuk meg. Ez a vágy nem szégyellnivaló, egyszerűen az anyag provokálja ki belőlünk ezt a „bűnös” gondolatot.
Ezeknél a festményeknél érdemes elgondolkodni a motívumon, illetve annak jelentésén is. Az, hogy egy festményen egy festő-rajzoló gyereket láthatunk, különböző értelmezési lehetőségeket vet fel. Vajon a festő fiú egy metafora, szimbólum, talán önéletrajzi utalás, esetleg konceptuális játszadozás a jelentésekkel. A motívum esetében valóban könnyen elcsábulhatunk a különböző gondolatokkal, koncepciókkal való végeláthatatlan játékba, amely ugyanúgy kecsegtető távlatokat nyithat meg. Bakos Anitának viszont nem ez a terepe, és okosan teszi, hogy nem sétál bele ebbe a csapdába. A minimalisták vezérfonala a „minden az, ami” gondolat. Tehát ha egy gömböt látok, akkor az egy gömb, nem több és nem kevesebb annál. Nem kell túlgondolni – mondanánk hétköznapi nyelven. Valljuk be, ez felszabadító érzés, hiszen állandóan és mindenben mögöttes tartalmat vélünk fölismerni, a sorok között akarunk olvasni. Azzal a tanáccsal szolgálhatok Bakos Anita munkáinak befogadását illetően, hogy engedjük el magunkat, legeltessük a szemünket a festményeken, engedjük meg magunknak, hogy jóllakjunk velük. Ha pedig mindeközben flow-ba értünk, akkor célba is értünk, és ott firkálhatunk egyet Anita önfeledt hőseivel, vagy beleugorhatunk velük egy medence hűsítő vizébe.
