Több mint másfél évszázada, 1865-ben jelent meg Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregénye, amelyben a főhős kislány, Alice, álmában belepottyan egy nyúlüregbe, ahonnan a mesevilágba kerülve néha megnő, máskor pedig összemegy, miközben furcsa szerzetekkel találkozik, és meghökkentő kalandokba keveredik, mielőtt felébredne. Az abszurdba hajló történet nagy népszerűségre tett szert az olvasók körében, és minden idők egyik legismertebb, legkedveltebb klasszikusává vált. Fordítások, irodalmi, filmes és színházi adaptációk sora született az alapmű ihletésére, melynek értelmezése koronként változott. A történet ugyanis felfogható a pszichében tett utazásként, nevelődési regényként, közéleti szatíraként, a fantasyirodalom korai zsánerdarabjaként is, de elsősorban mégiscsak mese, annak műfaji sajátosságaival. Carroll engedte szárnyalni fantáziáját a történet megírása közben, így művében olyan sajátos világot teremtett meg, amely önálló univerzumként működik. Földalatti, földöntúli csodabirodalom az övé, ahová csak a képzelet segítségével lehet eljutni, megtapasztalva közben, hogy a mesében minden a helyén van, magától értetődő és természetes, még ha itt-ott ellent is mond való világunk szabályainak, törvényszerűségeinek. Ezt a világot kísérelte meg a képiség eszközeivel megragadni a meseregény illusztrátora, Sir John Tenniel, akinek sikerült a rajzok által érzékeltetni és fokozni a történet abszurditását. Ha összevetjük a kiadványhoz készült eredeti fekete-fehér rajzokat a kiszínezett változatukkal – számottevő különbséget fedezhetünk fel hatásukat illetően. Míg a képregényszerű, aprólékos rajzok színtelen változatukban szinte borzongást keltők, a színes változatuk barátságosabb, otthonosabb atmoszférát teremt. A színek ereje átrendezi a felskiccelt képi közeget, és finomít a történet irracionalitásán, hiszen a szemlélőt harmonikusabbnak, személyesebbnek tűnő környezetbe vezeti.
Korunk meseolvasóihoz már nyilván közelebb áll eme utóbbi, színes közeg, hiszen az elmúlt évtizedek könyvtermésén szocializálódva ezt szoktuk meg – a készen kapott, színes képi világot, amely könnyen belakható tere az olvasói fantáziának, hiszen nem kell a „megteremtésével” vesződni, elég csak eligazodni benne. Hogy ez az illusztrációs tendencia mennyire szerencsés, parttalan vita tárgyát képezi könyves szakmai körökben, ám a szakemberek abban lényegében egyetértenek, hogy az illusztrációk tekintetében szakítani kellene az úgynevezett „édeskés sablonvilággal”, helyette a művészet és a dizájn hangsúlyosabb alkalmazásával, valamint koncepcióváltással újszerű, innovatív, piacképes kiadványokkal kellene felkelteni az olvasók érdeklődését. Faramuci helyzet ez, hiszen a vásárlók zöme szívesebben dönt a „megszokott” kivitelezésű könyvek mellett, így a könyves szakma képviselőinek elképzelése csak kis léptékben valósítható meg, a cél pedig az, hogy felpezsdüljön és színvonalasabbá váljon a gyermekkönyvpiac, illetőleg, hogy a gyerekkönyvekhez való hozzáállás és a gyerekirodalomról való gondolkodás minél inkább „felnőtté váljon”, és minél több jó gyerekkönyv szülessen. Na de milyen is a jó gyerekkönyv? Szövegközpontú? Gazdagon illusztrált? Hagyományhű? Innovatív? Netán mindezek ötvözete? Nyilván ízlés dolga. Mindenesetre dicsérendő, ha egy gyerekkönyv szövegre és illusztrációra egyaránt adó, minőségi munka, és amennyire mesei hagyományokat őrző, annyira újító szándékú is. A magyarországi mellett a vajdasági magyar kortárs gyermekkönyvtermés zöme is lényegében ezen elvek szerint formálódik, az illusztrátoraink közül például Péter László, Kanyó Janovics Erika, Bicskei Anikó, valamint Tóth Alisa rajzain is ízléses elegye jelenítődik meg e kettősségnek.
Vitathatatlan, hogy egy-egy könyv arculatának kialakításában óriási szerepük van a rajzoknak, hiszen elsőként vizuális benyomást nyújt az adott kiadvány, s csak másodsorban szövegszerűt. Az illusztrátor helyzete nyilván soha nem egyszerű, hiszen egyrészt alkalmazkodnia kell az adott szöveghez, másrészt saját képi világát is kifejezésre kell juttatnia, mindeközben a hagyományokhoz is igazodnia kell olyképpen, hogy a végeredmény mégiscsak újszerű legyen. A Forum kiadónál 2015-ben megjelent Tündértánc – Vajdasági népek meséi című kiadvány illusztrátora, Tóth Alisa éppen ezzel a szituációval szembesült a válogatáskötet képanyagának megalkotása kapcsán, nevezetesen: olyképpen jeleníteni meg népmeséket, hogy abban ki-ki rátalálhasson a maga királylányára, szegénylegényére, bölcs juhászára és a többi mesehősre, akikről már gyerekkorban kialakul valamiféle képünk. Archetípusokat szimbolizálnak ezek a figurák, évezredes mesei hagyományok emlékeit őrizve, és átmentve valamit letűnt idők kulturális örökségéből. Ezzel az alapanyaggal úgy érdemes sáfárkodni, hogy ne vesszen el belőle semmi, ugyanakkor a mai ízléshez igazodjék. Tóth Alisa ügyesen ötvözte a kötethez készült rajzokban a hagyományost az újszerűvel, hiszen figuráit szokványos népmesei ábrázolásmód jellemzi, ugyanakkor az alkalmazott akvarelltechnikának köszönhetően frissek, mozgalmasak e rajzok. Illusztrációit szemlélve két jellemvonásuk tűnik fel elsőként: a sajátos színkezelés és a sajátos humor. Mivel a fiatal képzőművésznő tudományos kutatómunkájában elsősorban a színekkel, a vizuális nyelv kifejező és közlő szerepének vizsgálatával foglalkozik, illetve a gyerekek színérzékelését, színbefogadását, színértelmezését tanulmányozza, aligha meglepő, hogy rajzain a színeknek megkülönböztetett szerepük van. Napsárgája, kobaltkékje, mentazöldje dominál a megfestett mesebeli terekben, pirosa fröccsenő málnalét idéz. Mindezt akvarelltechnikával teszi finommá, világossá, áttetszővé. Leginkább a színek uralják rajzait, dinamizmust és spontaneitást adva az ábráknak. Olybá tűnik, hogy a papír szövete és tónusa elegyedik a festék színeivel, a mélység és a fény játékos illúzióját keltve. E színkezelés egyébként nemcsak az említett gyűjteményes mesekötet rajzait, hanem a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete gondozásában 2017-ben megjelent Fizikaország kapujában című, szintén Tóth Alisa által illusztrált kiadvány rajzait, illetve a képzőművésznő egyéb akvarelljeit is jellemzi, amelyek bár zömében tájképek, egy-egy épület megörökítésével ugyanazon képzőművészeti játék darabjai, mint a mesekönyv-illusztrációk, nevezetesen: tovatűnő élményeket, jelenségeket, pillanatnyi benyomásokat rögzítenek. Akár megannyi fotográfia, kiragadnak valami jellegzetest az idő áramlásából, átmentve az örök valóságba. Mindehhez társul a sajátos Tóth Alisa-i humor, amely a „gyerekrajzokon” érhető tetten legkifejezettebben. Visszafogott humor ez, de épp jelzésértékű voltának köszönhetően hatásos, elegánsabb a harsány nevettetésnél. Az illusztrátor kikacsint általa az olvasóra, egy-egy karakteres ábrázattal, huncut mosollyal, esetlen testtartással, vicces szituációval érzékeltetve a történetben rejlő tréfás töltetet.
Ahhoz persze, hogy az illusztráció elérje hatását, nemcsak az olvasónak, hanem az írónak és az illusztrátornak is le kell esnie azon a bizonyos lyukon, amely Carroll kötetében egy nyúlüregbe, majd a csodák birodalmába vezet. Szükség van valamiféle jelképes alászállásra ahhoz, hogy át tudjuk érezni, be tudjuk fogadni a művészet, az irodalom, a meseszerűség varázsát és határtalanságát. Leginkább a szabadon engedett fantázia és a racionálistól való eltávolodás révén tapasztalható meg, milyen az, amikor magával sodor egy történet, és otthonossá válik a hozzá tartozó képi világ. Író, rajzoló és olvasó közös kalandja ez, melyben minden fél partner, részese egy különleges játéknak. Alapvetően talán ez a titka, vagy ha úgy tetszik: alapvonása minden jó gyerekkönyvnek. Hogy olyan univerzális beszédmódon szólal meg, amely már túllép a nyelv és a képiség határán, s főként érzésekkel, hangulatokkal, benyomásokkal közvetít. Ahogy a mesekönyvekbe zárt birodalmak színe-java, úgy Tóth Alisa színpompás meseországa is Alice-éhoz hasonlatos, részleteiben a való világunkra emlékeztet, alapjaiban azonban saját törvényei szerint működik, s legfőbb szervezőereje a meglepetés. A meglepetés, ami a fantasztikum velejárója, és a „hétköznapi” ellenpontját képviseli. E világban egyik pillanatban még egy óceán fenekén kuksolhatunk a hősnővel, barátságos cetek társaságában, a másik pillanatban már hátára kap a szél, és egy torony magasába röptet, ahonnan egészen a világ végéig látni. S hogy a világ végén túl mi van? Erre csak az képes választ adni, aki már felfedezte annak a bizonyos nyúlüregnek a lejáratát.
