„A Harangod partján születtem, Buda és Pest között, mielőtt meghúzták volna a falu felett a harangot. Azóta felnőttem, hogy fejemen púp legyen” – írja önkezű életrajzában, melyet az Érted már, az annyába a hétszentséget! címszó alatt olvashatunk a Fórum összegyűjtött kiadványaiban. Minden versét kiadták. Utólag. Mint őt magát. Sokáig azt hitte, hogy Tarján, a lovas-nomád népek haragos istenének szelleme költözött beléje, s érdemes akár szindikalista verset írni a békés Aranka szikes partján, csak hogy az ember megéljen valamiből. Életmódjára kihatott, hogy gyermekként elárverezték szülőfaluját, majd azt mondták neki, hogy hasonnevű poéta már bitorolja helyét a tágabb anyaföld csillagos ege alatt. Erre neve elé biggyesztette a Cs-t, csak hogy tudják: ő a csókai Simon, pedig maga is úgy emlékezik, hogy csak terjáni lehet. Néha szeretett volna régészettel és mese- meg népdalgyűjtéssel foglalkozni, de csak odáig jutott el, hogy a föld felett megismerje a bánáti gyógynövényvilágot, mert rájött, hogy Móra Ferenc és Kálmány Lajos emlékét hosszas lelki tusák árán úgy őrzik meg a hálás utódok, hogy önkiszolgálóba olvasztják az ottlétüket bizonyító parókiát, és gyógyírt árulnak benne, nem helytörténeti múzeumot. Barátai úgy ismerik Erdélytől Felvidékig, mint a pincék rémét. Képes egy ültő helyében annyi nedűt elfogyasztani, amitől más már fekvőhelyzetben is összeesne. Csendes nyári éjszakákon kiereszti a hangját, s ilyenkor a román határőrök több tíz kilométerről visszalőnek, mert a fülükbe jutó pentaton dallamból felismerik a Temesvári babám című irredenta nótát. Pedig csak azt énekli, hogy engem anyám megátkozott, mikor a világra hozott…