Pétër László:  Az időtlenség fátyla

Skrabány Viktor lecsupaszított bácskai szürnaturalizmusa

A meglepetések hiperrealista világára időről időre rácsodálkozunk, pedig a mindennapjainkban is gyakran találkozunk velük.

  Különös és jó érzés megtapasztalnunk, hogy az instabil értékek korában a klasszicizmus tisztelete nem veszett el teljesen. Az időtlenség fátylával takarja el alkotásait a festőművész, aki sosem hódolt be a korszerűség divatjának, vagyis a múló divatok hóbortjának, nem követett múló izmusokat, és világmegváltó újító folyamatoknak sem esett áldozatul. Nem engedett az avantgárd és az őt követő, egymásnak ellenszegülő, ellentmondásos stílushullámzások egyikének sem. Elkülönült a gyakran erőszakos szubjektivitások kizárólagos irányelv-magyarázataitól is.

  Ha grafit- vagy ceruzarajz, a francia Ingres nyomában jár. Ha festészet, akkor a virtuóz Van Dyck kifinomult stilisztikája biztatja, és Vermeer van Delft és Caspar David Friedrich nyomdokain halad. Nem érdeklik az évszázadok során változó stílusok, csak a kifinomult ábrázolóattitűdök, amelyek különleges-kortalanná teszik az időtlenségbe burkolódzó figuráit. Skrabány Viktor kivételes rajztehetség, fura festőművésze vidékünknek, akire árnyként rávetül a visszafogottan lírai metafizika. De sem a korszerűségek divatja, sem az elvtelen, élvhajhászó, modernségével elkápráztatható társadalom újító éterhullámai nem érdeklik. A tiszta forrást ráérzéssel találja meg saját lelki rezdüléseiben: vagyis a hermetikus erkölcsi tisztaság állapotában.

  Azon kevesek egyike, akiket a második világháborút követően gimnáziumi érettségi nélkül is felvettek a belgrádi Képzőművészeti Akadémiára. Kivételes rajztehetségre leltek benne. Csakhogy a meglehetősen konzervatív művészetlátása a klasszikus-realisztikus múlt irányába terelte, így hamarosan már idegenként hatott az absztrakt irányzatokkal birkózó, kakaskodó fővárosi festőnövendékek körében. Hagyománykövető magatartása miatt Belgrád modernséggel átitatott művészképzőjében nem igazán találta fel magát. Ezért rövidesen átiratkozott a ljubljanai Művészeti Akadémia festészeti szakára, ahol akkor még más szelek fújtak. A klasszikus rajztudás elsajátítása Skrabány Viktor számára sokkal fontosabbá vált a kétséges kimenetelű kísérletezéseknél. A hagyományos nemes művészi szakmának csínját-bínját szerette volna elsajátítani. Tanárát, Božidar Jakacot akkoriban már kiváló partizánportré-rajzolóként ismerték és ünnepelték a megszületett új Jugoszlávia minden köztársaságában. Ismet Mujezinovićnál is kitűnőbb rajzoló volt Jakac, jottányit sem engedett a szinte túlérett, erőteljesen klasszikus rajzstílusából. A második világháborút követően így is könnyűszerrel vonult be a jugoszláv képzőművészet éllovasai közé. Tito kedvence és legkiválóbb háborús portrérajzolója volt. A tagköztársaságok iskolarendszerét közösen meghatározó szocialista típusú iskolarendszer egységesített tankönyveiben a leggyakrabban ő szerepelt, reprodukált Tito-portréival. (A vezér pazar arcképrajzai szinte minden tankönyv első lapjain ott díszelegtek évtizedekig.)

  Skrabány Viktornak kitűnő tanára volt Jakac, megkedvelte a messziről jött vajdasági magyar tehetséget. Művészünk rajzolói képességével és zenei műveltségével is kitűnt a tanítványok közül, és ő is kitűnő mestere lett a portré műfajának. Rajztudása és szakmai felkészültsége példamutató. Ceruzarajzai kiváló formaérzékről tanúskodnak. Az arckarakter felismerésének és könnyed rögzítésének sasszem-fantasztikumával mélyed bele a szenvedélyes tanulmányozásukba.

  Mégsem vágyott igazi nagy karrierre vagy bőtermő babérokra: csupán a tisztességes alkotói munka vonzotta. Ebben viszont kitűnően teljesített. Az egyetem befejeztével mind a rajzi képességeit, mind a zenei műveltségét az óbecsei iskola tanáraként kamatoztatta tovább. Nyugdíjazásáig megbecsült művész és tanár volt. Ám utána is komoly elhivatottsággal foglalkozott a tehetséges fiatalok oktatásával. Művészünk szerény emberségességét mutatja, hogy évtizedekig kitartott a szülőföldjén. Eközben pedig maga is továbbfejlesztette képességeit. Nem szorul bő magyarázatra, hogy a rajzi strukturális eszköztára a szerényebb körülmények közepette is a magasművészet kitűnő esztétikai eredménybravúrjaira alapozott.

  Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos. Derengő-vibráló hátterei szakmai elmélyültséget és vizuális minőséget mutatnak, atmoszferikusak, lazúrosak. Azt is mondanánk, hogy Vermeer vagy Van Dyck impresszióit örökölte el, hiszen a festészeti színhatásait hasonlóképpen a leheletfinom sfumato ködébe burkolja. Ábrázolásmódja: kortalan. Divatos stílusok nem ragadhatnak rá. Művészete ugyanis visszafogott, kivételesen érzékeny valóságábrázoló művészet, és ő maga is csak a klasszikus művészi nagyság előtt hajol meg. Olyannyira öntörvényű, hogy csupán a saját belső sugallataira hallgat, a saját áthallásos megéléseire hagyatkozik. Képei komoly vállalások, ám magányos festőlélekről árulkodnak, a személyes meglátásokon túli zajos külvilág zűrös életvitele nem igazán érdekli. Élményéhségét talán még Caspar David Friedrich távolságtartó misztikus romantizmusával rokoníthatjuk.

  Portréi beszédes, éteri finomságú, egy csipetnyi szomorkás lírával megfűszerezett, metafizikai hangulatú, kortalan szürnaturalista alkotások. Legkedvesebb tájképein pedig a kibontakozó megnyesett göcsörtös fűzfák a színárnyékban pompázó, szubjektív konkretizált álomvilág és a tökéletes formai lekerekítettség kettős időtlenségében jelennek meg. A fűzfás képe adja meg a művészi érinthetetlenség érzetét is, amelyet „szélsőségesen eredeti” feldolgozásai hűen képviselnek. Művészünket nagy becsben tartja a szülővárosa. Szerény hitelességét a vallásos megélései is segítik, ugyanis több remek templomképe is van. Rendkívül tiszteletreméltó teljesítményeit becsben tartják, a péterrévei Szent Imre-templom falazatán és az óbecsei Szent Margit-templomban is.

  Skrabány Viktor az Óbecsei Művésztelep tagja volt 1966-tól. Ám a magányban alkotás volt az erőssége mindig. A Zentai Művésztelep munkájában is mindössze egy alkalommal (1992-ben) vett részt. Nem firtatjuk, hogy miért, mert a válasz a kérdésben magában rejlik.

  Mit kereshet egy régi vágású, barokkos magányú, klasszicista művészi vonásokat örökölt, konzervatív festői attitűddel rendelkező festőművész a harsány, esztétikai szabályokat minduntalan felrúgó modern festők körében? Hiszen aki egész életében az ábrázolás hagyományos esztétikai szabályainak szeretne megfelelni, az leginkább csak a hűség esztétikumának áldoz.