Öt gondolat Gergić Ena alkotásaihoz
Gergić Ena munkái régóta foglalkoztatnak. Mélyen beágyazódtak a lelkembe. Nehéz lenne ettől függetlenedve gondolkodni vagy írni róluk. Zavarba jövök, elbizonytalanodom, amint megpróbálok távolabb helyezkedni, hogy az értelmezés eszköze által hidat emeljek a képei és egy új szemlélődő között. Ebből a kettős helyzetből – igyekezve elrugaszkodni a személyesség talajától –, gondolataim megosztása révén, munkáit teljes bizonyossággal, szeretettel ajánlom megismerésre.
I. Műfaji meghatározás helyett
Amit látunk, az képző- vagy alkalmazott művészet? Reflektáló illusztrációk vagy autonóm alkotások? Kézzel vagy digitálisan készültek? Egyediek vagy sokszorosíthatók? Hova szánta őket az alkotójuk? Kinyomtatva kiállítások falaira vagy könyvekbe szőve? Képernyőre talán?
A fenti kérdésekre különböző mértékben, de mind igen a válasz, ezért a hagyományos és formális szemlélet nem megfelelő vezérfonala a képekhez való közeledésnek. Ezzel szemben az alkotó fogalmazásmódjának, attitűdjének vizsgálata már sokkal alkalmasabb kiindulópont. Képei egyértelműen a szellemi-lelki szférához tartoznak. A vállalás nagyívű, a megoldás viszont sosem harsány vagy provokáló. Az emóciók felszínre emelése leplezetlenül, de halkan, szinte észrevétlenül történik. A különböző emberi érzések, megélések, interakciók vizuális leképzése több irányba futva fejti ki hatását: gyógyul a szemlélő és az alkotó egyaránt, általuk pedig a világ is.
Ena munkáiból nem véletlenül emelkedik ki a rehabilitációs jelleg. Témaválasztásai is indukálják e hozzáállás és igény kirajzolódását. Az Otthontalan című sorozat II.-es és III.-as illusztrációi a hajléktalanság rendkívül nehéz, komplex léthelyzetére reflektálnak, az emberi környezetet, a hiányt és a nélkülözést asszociatívan bemutatva. Mindezek tükrében nem meglepő az sem, hogy szakdolgozatának (amelyet a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán ír) központi témája a művészetterápia, azon belül a meseterápia, amely kifejezetten terápiás illusztrált könyvekben összpontosul.
Ez a nézőpont helyezi kontextusba Ena illusztrációinak gyógyító szándékát, amely kilépve a képzőművészet kevésbé megfogható szerepéből, elmozdul a (terápiás célokra) alkalmazott művészet felé, ugyanakkor megtartja az autonóm alkotásmód szabadságát és kötetlenségét.
II. A szépség
Következő gondolatommal egy olyan kifejezésbe botlok, amely szinte teljes körű száműzetésben részesül a szakavatott művészeti elméletírók, esztéták vagy kritikusok körében. Ennek okát nem vitatom, hisz többszörösen elhasznált, szubjektivitással vádolható, gyakorlatilag bármilyen egzakt jelentéssel összeegyeztethetetlen jelző a „szép”. Mivel a felsorolt szakmák közül egyik sem sajátom, így kijelenthetem, Ena rajzain a szépség és a finomság szembeötlő, de esztétikája nem öncélú vagy exkluzív. A világ fájdalmait, nehézségét és komplexitását nem zárja ki. A megvalósuló szép a feldolgozás, megélés folyamatának eredménye. Továbbá eszköz, amely segíti nézője bevonását, esetleges gátjainak leépítését. A képek titkokat, meséket megelevenítő, intimitással átszőtt részletei megkövetelik, hogy közelebb hajoljunk. No, nem csupán hogy jobban lássuk, hanem mert jó a közelükben lenni.
III. Tökéletlen szimmetria
A rajzokon feltűnő, kissé csorba váza bája felüdülés és hatékony szembeállás az erő-teljesítmény-tekintély orientált mindennapok olvasztótengelyében. A tényt, miszerint a valódi ember törékeny, leplezni igyekszünk – külső és belső benyomások hatására. Felvállalt „gyengeségünk” vagy érzékenységünk bátorságunk mutatója – lehetne. Ena munkáin a sebezhetőség nem csupán elfogadva, hanem éltetve van.
Kompozícióin olykor szándékosan elvétett szimmetriával találkozunk, mivel a teljesség stabil és kikezdhetetlen állapotát gondosan feloldja, sérülékenyebbre váltja. Megágyazunk című alkotásán átlósan elhelyezett emberi figurák fogják közre a cselekményt, ám az általuk tartott takaró széthasad. A szakadásból kibontakozó megpróbáltatás illusztrálja, milyen nehéz, az előbukkanó házikó pedig, hogy mennyire szép a közös teherviselés.
Alaposabb szemlélődést követően észrevehető, hogy Ena képein a szimmetria annak a segédeszköze, hogy alanyai párokba rendeződhessenek. Az összekulcsolódó növények (Apró), vonalak (Két csepp) vagy más organikus formák (Some cosmic business vagy Trinkets of healing) egyaránt erre utaló példák.
A szimmetriát azzal is enyhíti, hogy apró elemeket helyez a „főszereplő” alakzatok köré, amelyek interakcióba lépnek egymással. Felmerülhet a kérdés, hogy ami pici, az lett kicsinyítve, vagy ami nagy, az lett nagyítva valóságunkban fellelhető megfelelőikhez képest? Apró házikó vagy almaóriás? A Tejfogak III. című illusztráción egy gyakran visszaköszönő forma látható – az apró olló és egy hozzá képest hatalmas eperpár. Érdekes, hogy ez a súlyozás nem torkollik hierarchiába, a kis formákat nem uralják le a nagyobbak. Valamiképp ez a különbség is tovább finomítja az érzékenységet, emeli a közeg intimitását, ahelyett hogy felszámolná azt.
IV. Gyökér – vonal – labirintus
A vonal-, fonál-, cérna-, hajszál-, madzag-, szálkontúr meghatározó elemei Gergić Ena vizualitásának. Összekötve a szereplőket egymással vagy saját magukkal, a közöttük lévő kapcsolatról is beszámol. A Tejfogak I. képen a növény gyökérzetből szárba szökkenve elfeledi, hogy minek is indult, hosszú, kacskaringós madzaglabirintust alkotva tér vissza eredeti mivoltához. Worth Collecting című munkáján a szár még az előző példánál is egyértelműbben mutat ilyen jelleget: a kéz mozdulatából az olvasható le, mintha kibontaná, kikötné azt.
A vonalak, kontúrok ugyanakkor testnélküliséget is kifejezhetnek, a fizikai valóság felbomlását. Megfigyelhetjük, ahogyan bizonyos képeken valaminek a kontúrja belelóg egy másik, kitöltött testbe vagy saját magába (Otthontalan II.). Mivel Ena alkotásain az elemek konkrét tér nélkül lebegnek, így az is lehetségessé válik, hogy a fizikai testek és körvonalaik egymástól elcsúszva egészítsék ki egymást.
V. Emberi jelenlét és saját szimbólumtár
A munkákon kevés az emberi figura, egyének helyett kezek, embersziluettek jelenítik meg az élőlények ezen csoportját. Témájukat, nézőpontjukat tekintve mégis az emberi létezés módját, jellegét, kontextusát és mélységet fürkészik. Megannyi apró tárgy hirdeti: itt emberi lét található. A Trinkets for healing című illusztrációt kémlelve ásatások eredményeit feltáró régészeti kiállítások juthatnak eszünkbe. Az ember és tárgyai kapcsolatáról akár több évmillió távlatából is bizonyosságot nyerhetünk, ugyanakkor az ezt körüllengő mítosz máig lehetőséggel szolgál a gondolkodásra vagy az alkotásra.
Az emberi jelenlét nyomai főként használati eszközök és tárgyak: apró olló, bögre, váza, villa… alakjában jelennek meg. Képein gyakran visszatér egy-egy elem, rámutatva a tárgy fontosságára, pótolhatatlanságára.
Sajátos, évek óta alakuló és bővülő szimbólumtára részét alkotják az ornamentikus és zoomorf formajegyek – de ráismerünk egzakt állatokra és növényekre is. Alkotásain a valóságban létezőket és létezhetetleneket könnyedén, minden kétséget kizárva jeleníti meg egymás mellett.
A fentieket gondosan gyűjtögetve, rendezgetve képződött egyedi szimbólumrendszere, amely a képei közös nevezőjévé vált.
De miért fontos egy kagylóhéj? Egy régi olló?
Itt volt a világon és a házban, ahol felnőtt, mielőtt még ő maga lett volna? A nagyanyja, dédanyja hagyatéka? Szabóolló, nehéz, hideg, fémes a tapintása, görbületeit úgy ismeri, mintha a tulajdon teste része lenne? Pedig ritkán nyúl érte, hogy használja. Van másik, újabb, a célnak megfelelőbb. De melyik célnak? Egyikkel vágni tud, a másikkal bizonyosságot szerezni a létezésről. Nem ismer olyan valóságot, amiben nincs meg ez az olló. Ezért félelmetes a jövő? De mindig lehet mit tenni: le tudod rajzolni! Ez nem pusztán nosztalgia, hanem kapaszkodó, talpalatnyi biztonság a formális és informális világ folyamatos áramlásában.
