Molnár Imre (Mirko) metafizikus grafikáiról
Szoros kapcsolat fűz a tradicionális művészi grafikához, számos élményem és gondolatom van róla. Amikor grafikai mű a vizsgálódásom tárgya, úgy érzem, a technika sokkal többet mond számomra a rajz vagy a nyomat témájánál. Többet mesél el valamely textúra, mint maga a kép tartalma. Általa valahogy könnyebben és szerteágazóbban ismerhetem meg egy-egy alkotó művészi világát. Egy grafikusművész esetében úgy érdemes leegyszerűsítenem magamban a beáradó – és a korábban tapasztalt – információsokaságot, hogy a szemlélt alkotások közötti rokon jellemzőkre fektetem a hangsúlyt. Így nem ragadnak végleg magukkal a megkapó részletek, a lényeg pedig magától kiviláglik. Az egymással párhuzamot mutató kompozíciók alkalmasak arra, hogy meghatározzuk a művészi látásmód legmélyebb sajátosságait. Az igazi művész egyfajta időtlen egyéniséggel rendelkezik, olyan rá jellemző modorral, amely alapra minden más hozzáadott művészi kifejezés épül. Ekképp jutottam el Molnár Imre (Mirko) grafikusművész fonák arcú tusrajzainak elemzéséhez. Mielőtt megindokolnám e bizonyos grafikák csoportjának különleges elnevezését, sorba veszek néhány kulcsfogalmat, melyek összefűzésével épp a fonák arc magyarázata szolgál majd a gondolatmenetem végeredményéül.
A grafikusok többsége a művészi grafika technikáiból adódóan precíz, türelmes személyiség (legalábbis az alkotási folyamat közben). Művésztelepek alkalmával többször volt szerencsém tapasztalni ezt a fajta egyszerű, jámbor alázatot, mely olykor a technikára irányul, a kortárs művészekre maradt régi tradíciókat tisztelve, olykor magára az alkotófolyamat lassúságára, békés elmélyültségére. 2020 augusztusában a Zentai Művésztelepen belelapozhattam Molnár akkoriban forgatott vázlatfüzetébe, ami több szempontból is meghökkentő élményt jelentett számomra. Nemcsak azon ámultam el, hogy temérdek rajz sorakozott benne, melyek mindössze pár hónap leforgása alatt készültek, hanem leginkább azon, hogy az alkotások szinte mindegyike teljesen befejezett volt, sőt ellátva címmel, dátummal és aláírással is. Ilyenkor a szemlélőnek az a benyomása támadhat, hogy nem is vázlatfüzetet, hanem könyvkiadó által szerkesztett művészeti albumot lapozgat. Akár külön, akár együtt gondolunk a grafikus és a vázlatfüzetes „vérmérsékletre” vagy életvitelre, valamelyest árulkodnak a személy bizonyos belső vonásairól. Természetesen nem feladatom ezt definiálni, ám megállapítható, hogy ez esetben könnyű asszociálnunk valamely személyiségjegyek körére.
A grafika, mint alkotási folyamat, mindig egy eredeti rajz megszületésével veszi kezdetét. Molnár előszeretettel készít tusrajzokat. Később ezekből lesz fametszet vagy valamilyen más eljárással sokszorosított grafikai nyomat. A tervrajz hivatott útmutatást adni a grafikai lemez képének elkészítéséhez, ám sok esetben az eredeti rajz is teljesen kidolgozott, így a tervrajz mint eredeti kép is lehet befejezett grafika önmagában. Molnár rajzai is ebbe a táborba tartoznak. A művész maximálisan kihasználja a tus technika adta lehetőségeket (a lavírozott tus technikát értelemszerűen kivételnek tekinthetjük). Tollvonásaival megjelenít éles kontúrokat, lágy tónusátmeneteket, pontozott, vonalkázott és homogén felületeket egyaránt. Belőlük fonja azt a rá jellemző egyéni struktúrát, mely szalagkötegként puha pólyát képezve palástolja be a formákat és sok esetben a képi űrt is. A művészeti iskolákban sarkosan fogalmazva azt tanítják, hogy miként kell használni a vonalak különböző fajtáit, hogy a képzőművész színek híján váljon képessé teret ábrázolni. A grafikák alapproblémája így a világos-sötét kontraszt. Egyik lehetőség, hogy felhasználásával adható vissza a művész által látott környezet vagy belső vízió. De Molnár grafikáin nem a vonalak kontrasztja dominál. Ő túlmegy ezen az „egyszerű” módszeren, ugyanis kifejlesztette, hogyan lehet vonalakból szőtt hálóval a metafizikai létezők szerkezetét megidézni. A vonalak különféle jellemzőinek kontrasztjait lecsendesítve a szövés vált a fő feladatává. Pontosabban, hogy a vonalakból szőttest készítsen, miközben a vonalak karaktere helyett a felületek textúrájával teremti meg a kép vizuális anyagát. Módszere két kulcsmozzanat miatt nagyon fontos. E különleges szőttessel nem eltakar, hanem sokkal inkább felfed! Emellett művészi kifejezésmódja nem az apró elemekből való építkezés, hanem a leegyszerűsítés! A művészet mindig a dolgok lényegét keresi. Molnár a formák „lényegét” ábrázolja vonalakkal! Ez úgy is értelmezhető, hogy a forma eltűnik, mert végső leegyszerűsítése egy olyan vonalháló, mely feltétlenül hajlítható, és képes kiterjedni a végtelen térbe. Megformázhat arcot, természeti tárgyakat és jelenségeket, a horizontot vagy a levegőt, elektromágneses sugárzást vagy gravitációt, mindent és semmit, mivel a grafikusművész képi világában ez mind összekapcsolódik. Ebben a világban, melyről talán egy másik bolygó, párhuzamos univerzum vagy a Mátrix című film gépeinek kábelrengetege juthat eszünkbe, a vonalak sűrűje adja a dolgok szubsztanciáját. Molnár grafikáin a vonalak alkotta textúra konkrétan meghatározza a létezés természetét.
Kiemelném a formaalkotás fent említett felfedő képességét. Az eddigiek alapján eljutottunk oda, hogy Molnár nem felületeket, hanem szerkezeteket ábrázol. Az alakzatok külseje megszűnik, felfedve a belső konstrukciót. Tehát a szőttes fonákját látjuk, avagy láthatóvá válik az eddig eltakart, a láthatatlan. Ezen a ponton szeretnék kitérni Emmanuel Lévinas kortárs filozófusnak az Arc fogalmáról szóló gondolataira. Vélekedése szerint egy ember arcában nem az arcot kell látnunk, mert ha az arc részeit, a szemet, orrot, szájat elemezzük, akkor tárgyként tekintünk az arcra (és tulajdonosára). Amit a hétköznapokban arcnak nevezünk, azok tárgyak. Lévinas fogalmi meghatározásával élve ez a Maszk, melyhez általánosítás, tárgyiasítás és persze a valós elfedése társul. Magyarázata szerint a Maszk mögötti Arc a másik ember személyes jelenléte, mely a ránk irányuló tekintetéből adódik. Ezen aktus közben azt kell tapasztalnunk, hogy a hétköznapi értelemben vett arc véges formáinak összessége helyett a végtelen jelenik meg számunkra a másik emberben, mely túlcsordul az általunk értelmezhető látványon. Végső soron ez a másik ember másságának a kifejeződése, melyet nem fejthetünk meg, mert hozzánk képest végtelen.
A művészet azért csodálatos, mert képes alternatívákat nyújtani a láthatatlan, a végtelen értelmezéséhez. Molnár Imre egyrészt olyan idegennek tűnő világot ír le a grafikai művein keresztül, melynek a maszkja helyett a fonákját láthatjuk. Másrészt láthatóvá teszi a mi világunk nem látható rétegeit, bemutatja az ő saját megfejtését. A művészet tehát látni segít bennünket, hozzátesz a világhoz, gazdagítja az értelmezési lehetőségeinket. Descartes úgy ír erről, hogy nem a szem lát, hanem a lélek. Vagyis a látás egy komplex élmény, mely nem csak fiziológiai folyamat. Senki sem látja ugyanúgy a világot, mivel különböző a fogalmi rendszerünk, ezért máshogyan értelmezzük a látottakat. A látás élményét így rengeteg dolog befolyásolja, melyeket nem tudunk levetkőzni. Nem tudunk elvonatkoztatni például a korábbi tapasztalatainktól, amikor valami újnak vélt dolgot látunk, mert nem kerülhető ki, hogy összehasonlítsuk azt az elménkben már létező hasonló képpel. Mindebből az következik, hogy Molnár grafikái nemcsak egyediek, hanem nagymértékben őszinték is. Az ábrázolt dolgok külső arca a belső fonák maga! A szemlélő számára ugyanis ezek egyszerre jelennek meg, és kiegyenlítődnek. A látható egyszerre a láthatatlan is. Nincs eltakarás, nincs feltárás, a kép szövete, a képi világ élő húsa önmagában van, ok nélkül, önmagától létezik. A korábbiakat felelevenítve ez az őszinteség a művész egy további fontos jellemvonása is lehet.
Annak érdekében, hogy mégis szó essen Molnár grafikáinak témaköreiről, befejezésül itt sorolom fel az elemzéshez ihletet adó tusrajzokat. Van közöttük a világ keletkezését, egyúttal a természet erőit ábrázoló mű, melyek 2015 és 2017 között születtek. Ilyen A nagy „Reccs”, A Föld keletkezése, a Szupermasszív fekete lyuk, a Gravitációs hullámtörés és az Erupció. Továbbá a 2017-es Erdő, Esőerdő és Ősfa, amelyek esetében, hasonlóan az előbbi csoporthoz, a vonalszőttes a kompozíciók minden elemére kiterjed, és nem csupán a domináns tárgyakat – például fákat – ábrázolja, hanem megidézi az ábrázolt fogalmak komplex vízióját. Nem szükséges tehát megjeleníteni a hátteret vagy egyéb környezeti elemeket, mivel a domináns motívum már összesíti az adott jelenet minden szükséges jellemzőjét. A grafikusművész erénye az is, hogy a létezés témakörétől távolinak tűnő más témák ábrázolásakor is ugyancsak érvényesíti a Molnár Imre-féle metafizikus rajzmodort. Vegyük szemügyre például a 2013-as A Tartarosz foglyai című rajzot vagy a 2021-es Szép Helénát, amelyek esetében a vonalminta hivatott kifejezni a téma tartalmának vizuális üzenetét: a bezártságot és a szépséget. A textúra szimbolikus mivolta tetten érhető továbbá a 2022-ben készült Palics, illetve a Szent Ferenc megállítja a vihart II. című műalkotásokon is. Ezeken a vonalszőttes különféle változatos verziói háttérként jelennek meg, de egyértelműen uralják a kompozíciókat, mivel azok személyesítik meg az ábrázolásoknak kölcsönzött esztétikai erőt.
Fontos, hogy a vonalhálókhoz nagy fokú mozgásélmény társul. Véleményem szerint a vonalak dinamikája felelős a történetekben ábrázolt sokszor misztikus természeti erő, avagy az életerő megjelenítéséért. Tehát a vonalak összekapcsolják a technika, vagyis az egyéni ábrázolási módszer és a témaválasztás lényegét, és szorosan összeolvasztják ezt a két dimenziót, melyek így ugyanazt közvetítik a néző számára. Úgy tűnik, ez az életerő a fonákarcúság lényege.
