Rafinált zenei hangok Révész Róbert fotográfiáin
1. A kilincs-kincs párosítást írásunkból akár ki is hagyhattuk volna. Nehogy bárki is olcsó szójátékként tekintsen arra a széles merítésre, amely a mulandóság képanyagának megtekintésekor lenyűgöz bennünket. Révész Robi új alkotásaival azonnal megindította a képzeletünket, és sikerült megint meghatnia bennünket. Amint belemerültünk a patinás titokvilágába, fülünkben megszólalt a vizualitás jól időzített, kiválóan hangszerelt, rafinált zenei hangja. Ez az intonáció azért is megható, mert nem hangulati elemként jelenik meg a fotográfiáin. A végsőkig szuggesztív. Érthető is, hiszen mesterünk évtizedekig kiváló zenészként is a fény-zenés mulandóság hangszereit pengeti. Figyelmünket e mostani, vérbő sorozatával a néhai emberkéz alkotta kegytárgyak hangulatvarázsa irányába tereli. Kétségtelenül megindító azon szándéka, hogy a meglesett vizuális élménykatarzist kicsalja belőlünk. Látványtárának mélysötét, porszáraz esztétikai bravúrja így ivódik belénk.
2. Küzdelmeinek megszakíthatatlan imafüzérszerű folyamatát a higgadtság nyugalmával ellensúlyozza. Csillapítani tudja a fékezhetetlen alkotói fellángolásait, szellemének belső tüzét. Ha áttekintjük majd négy évtizedes alkotói múltját, műveinek fejezetekre tagolható sokaságát, ciklusokra tagoltságát, egyből látjuk a nyughatatlan keresést, ciklikus működését, visszatérő szándékát: a Lényegeshez.
Mostanra újabb kilométerköveit fedezzük fel a munkásságának.
3. Relikviái tiszteletet parancsolnak. Nem csak témában fegyelmezettek: technikák bravúros kezelésében, vizuális léptékváltásokban, esztétikai csiszolódásban gazdag kép(let)ek. E legújabb remekek minden látszat ellenére szigorúan kordában tartottak, esztétikusak – és egymástól függetlenek. A sorozat darabjai súlyos esztétikával bírnak. A jól megkomponált, végtelenített szférák zenéjét kórushangként továbbítják. Önmagukról és önmaguktól beszélnek, fölös szavakkal nem is kellene illetnünk őket. De nem pusztán a költői hangvételű fényképészet profizmusáról szólnánk. Hiszen a maga módján minden művész autodidakta marad, mivel nem hajlandó szolgamód követni a megcsontosodott, régen lefektetett szabályokat. Még akkor sem, ha a klasszikusság patinás szószedetét komolyan veszi.
4. A fényképezés logikája, hogy nem rejt el semmit az ember szeme elől, objektíve bemutatja a világ erényeit és rejtett hibáit is. Korabeli felfogás szerint a kamera önálló életet él, és nem idomítható. Látjuk azonban, hogy a valóság más. Akinek sólyomszeme van, az a látványvilágot egyéni módon értelmezi. Ez lenne a látványképzés szubjektivitása. A fotográfusnak mindig azt a pillanatot kell kivárnia, amely a lényegeset takarja. Függetlenül minden témától, anyagminőségtől, mert minden a művész belső (meg)látásából ered, látásmódjából és élményfelfogásából születik. Ércpendítő, arcpirító, izgalmas objektív percepcióból, amely a valóságpillanat észlelése, érzékelése által: a látás, láttatás mestersége segítségével fogan meg.
5. A katartikus pillanatok örökében dolgozik. A szépnek talált, egyenletes minőségű fényképeket azért sem hagyhatjuk szó nélkül, mert fotográfiái nemcsak a pillanatot rögzítik, hanem zenei hangokat is hallatnak. Fény- és színkorongjai a népzene vagy a dzsessz ütemére fodrozódva terjednek a zentai Tisza vize fölött. Színkorongot említettünk, és majdnem szívkorongot mondtunk. Ám akkor sem járnánk messze az igazságtól, ha elhisszük, hogy a fényképezés sorsa: a színvilág, a szív sorsa pedig: a zene. (Nem oly régen találkoztunk Bicskei Zoli szálkás rajzaival és Dormán Laci élményfotóival díszített veretes, szép könyvével… A szív sorsa…)
6. A zentai szívkorongok most Révész Robi elmélyült zenei hangulatait idézik. Művészünk egy ősi zenei hangokat megszólaltató, ritka, húrpengetős, dobpergős, szívdobbanást visszhangzó, múltba visszavezető időfolyosót nyitott meg számunkra. Vagyis: a fényalkotásaival. E nemes foglalkozáshoz szépen illik a hozzágyártott míves magyar kifejezés.
7. Szülővárosának elveszett múltját legalább harminckét éve kutatja. Korai fázisában a zentai napsugaras, oromtetős házak tűzfalait fényképezte. Talán a feltérképezési szándék indíthatta el az immár klasszikus napsugaras ciklusát. A népi kultúra eredeti jelrendszerébe való elmélyülését jelezte, az archaizmust magában foglaló múltat vagy közelmúltat ábrázolta. A közelmúlt azóta régmúlttá vált: szaporodnak a zentai relikviákon az ütések-kopások. De még nem kopott el minden, és bennünk él még a hagyományaink megtartása és továbbadási kényszere…
8. A zentai és környéki falvak nagyszerű népi építészetének művészeti remekeit (a napsugárszerű, halszálkás, bordázott vagy rombuszosan összeillesztett oromzategyütteseket és egyéb néprajzi jellegű emlékeket) örökítette meg először. A mostani megörökítések költőien ünnepélyesek, alkotásait azonban az enyészet virágai uralják. (Fényesre koptatott régi kilincsek, kopogtatók, zárak, fedeles kapuk. Málló ablaktestek, ablakpárkányok és -keretek, töredezett stukkók, megkopott oromzatok, kerítések. Málló vakolat alól virító téglák, korhadó deszkák, pergő festék, rozsda…) A mélypont ünnepélye mind.
9. A születésünk helye meghatározza élményeink befogadásának módját és mennyiségét. Általában mindenki ott érzi magát otthon, ahol meglátta a napvilágot. Megszületése után a külvilág élményei határozzák meg majdani sorsát. Az újszülött bennfentes kapcsolatot épít ki magában a külső burok-környezetével, előbb a szüleivel, családjával. Az első tavaszi napsütéskor megjegyzi magának a diófa árnyékába állított bölcső ringását és a lombok susogását, majd a szülői ház kívül-belüliségének rejtelmeit és az otthon mély érzelmeket kifejtő élményeit az emlékezetébe vési. A tej íze, az anya dúdoló hangja, a lombok hűsítő árnyéka, simogatása örökre velünk marad.
10. Szakralitás nélkül nincs igazi művészet sem. Révész a 90-es években kijárt meglesni az aracsi romtemplomot, ezt a szimbolika erejével bíró épületmaradványt, délvidéki romkatedrálist. Ma Zenta feltérképezését is ugyanúgy a feladatának tekinti. A látszat ellenére e léptékekkel kisebbnek tűnő feladat sokkal összetettebb. Zenta fájdalma a virító múlt még nyomokban követhető elenyészése. Az elhagyott, megvakult házak csonka oromzata, a málló, omlatag stukkódíszítmények, a düledező falak repednek, morzsálódnak. Emberpróbáló feladat feltérképezni a múltat. Kérdések nincsenek: ember sehol. Zentának valaha népi kultúrája és gazdag polgári múltja is volt egyszerre. Mára az eltűnés korai tüneteit mutatja, és a pusztulás enyhe nyomait. Ebben is van szecesszió és eklektika is, akárcsak a múlt század zentai építészeti örökségében.
11. A ház: az emberi lélek csigavára. Ha a kapuk, ablakok mögött már nincs emberi élet, hívó szóra nem nyílnak-csukódnak. Ahogy egymás után bezárultak, a merengések örök álomba rejtik emléküket. Kár az elmúlásért, de a régi házakban mégis él még valami. Gerendázatukban még a rejtőző titokvilág. Ha a feltérképezhető hangulati elemeket kártyalapokként kiteregetnénk, láthatnánk, hogy megmaradt minden. A lefényképezett múlt emlékezete örökre beleégett a retinánkba. Benyithatunk még a tőből kiszáradt, nyikorgó ajtókon, belenézhetünk a zsalugáterrel védhető, kristályos fényű ház-szem-résbe, beleshetünk a titoktartó kulcslyukon, amelyben valaha olajozottan forgott, ma csak nehezen nyikordul meg a ház régen elveszett rozsdamarta kulcsa. Korhadásnak, eltűnésnek is van melankolikus szépsége. A napfény és a tudat fénye bearanyozza azt is, ami elrothad, szétbomlik, amit tönkretettek. Az élet halálában is van művészet.
12. Zöld harmónia, artézi kút, templomkincs, szíves, téglás, súroló, faragott élet, Zeusz, Tisza, stég, fák, kék… Olyan világban élünk mi, ahol ezek a szavak már jelszerűek, mélységük veszik, és színük is fakul. Vagy épp kiveszőben vannak, ők maguk és a belőlük sarjadt gondolatok is. Földet, élővilágot, tájat, közösséget és egymást is pusztító trónbitorlói vagyunk a teremtés mítoszának. Mi, emberek kimaradtunk a természetből is. Kimaradtunk belőle. Nem vagyunk része az általunk letarolni szándékozott, érintetlenségében tündöklő természetnek. Nem vagyunk részesei az ősfák érinthetetlen szentségének, a bujaságukban nyújtózó füveknek, vadvizeknek. Révész Robi mutatja meg nekünk, amint a természet visszaveszi tőlünk a kincseit. S azt is, hogy mit kellene szeretnünk, tisztelnünk, ha önmagunkat egyáltalán komolyan vennénk.
13. Révész Robi fénycsapdájába fogta a tömörített mulandóságot. Zenta, Magyarkanizsa, Oromhegyes, Felsőhegy, Ada, Martonos, Bácskertes vagy Szabadka relikviáit. Ám csak egy aprócska elenyésző szeletet kínált fel a múltjukból. Az örökre bezárt, romlatag kapu résein átszüremlő titokhomályát. A zsalugáter réseit, amelyeken át a múlt leselkedik utánunk. Kíváncsi tekintetétől a kapupántok megnyikkannak, kiütközik rajtuk a rozsda. A kapudeszkák hasítékain repedt barázdákon át rákacsint egy-egy kulcslyuk. Az emberi múlt, összefügg a lélekharang sírásával. Belenyugvás és apoteózis: felemelkedés az ára.
Az az érzésünk támad, mintha az időtlenség árnya hirtelen belénk kapaszkodna. Segítséget vár? Feltámasztást? Vajon lesz-e még feltámadása? Az csak rajtunk múlik.
