Karlo De Negri fotográfiáihoz
Amikor elolvassák a Szabadkán, a Kertvárosban, a kistemplom tőszomszédságában felnövő Karlo De Negri életrajzát, tudni fogják, hogy rosszcsont gyerek volt, ezért az óvónő, hogy megszabaduljon a nevelése nyűgétől, azt tanácsolta – mivel egyébként is áprilisi gyerek –, írassák be nyugodtan az iskolába. Elég érett. Annyi bizonyos, hogy fejlett humorérzékkel rendelkezett már akkor is, mert megcáfolva minden lélekbúvárt, nem frusztrálódott attól, hogy mindig ő volt a legfiatalabb az osztályban. Ez nyomot hagyott benne, hiszen különben nem említette volna meg sajátos önéletrajzában. De ami nyomot hagy, az nem okvetlenül nyomorít – bármennyire is szereti ezt hinni a huszadik század embere. Karlo De Negri mindenesetre úgy fogta fel ezt a helyzetet, mint lehetőséget. És igaza volt. Mert azoknak is meg kell vívniuk a helyükért a nap alatt, akik nem a legfiatalabbak. Úgyhogy jól mérte fel a helyzetet, hátrányából előnyt kovácsolt.
A híres építészcsaládból származó, nevében olasz ősök emlékét viselő fiatalember két dolgot vitt magával otthonról, amikor a gimnáziumot követően pályát kellett választania: a munka legyen élvezet és megélhetés. Ehhez valóban szükség volt kellő humorérzékre és arra a képességre, hogy a hátrányból előnyt kovácsoljon. Ennyiből már világos, mondhatja bárki, hogy ügyvéd lett – ez a megállapítás nem nélkülözi az iróniát, Karlo De Negri azonban fiatalon inkább művész szeretett volna lenni. Romantikus lélek lehetett, hiszen abban bízott, hogy ezt képes lesz összehangolni a megélhetéssel. Arról, hogy ez nem egyszerű, budapesti egyetemi fölvételije alkalmával bizonyosodhatott meg, amikor is életében először azzal szembesült, hogy a tudás és a tehetség szükséges, ám nem döntő jelentőségű. Ez bizonyára jobban megviselte, mint az óvónő hadicsele, de tizenkilenc éves fiatalok ritkán eresztik búnak az egyébként is humorral megtömött fejüket.
Remekül eltöltött újvidéki évek után, amelyek nem nélkülözték az óriási kártyacsatákat sem, Karlo De Negri polgári foglalkozást kezdett űzni. Ahogyan múltak az évek, a bohém hajlamú, vicces kedvű fiatalemberből a város egyik ismert ügyvédje lett. A Kertvárost maga mögött hagyva a Belváros egyik csendes utcájából indul a házával szemben lévő irodáját, a bíróságot és a városközpontot érintő sétáira. Mások talán munkának neveznék. Nem úgy Karlo De Negri. Ő inkább előnynek tekinti, hogy megőrizve évszázadokkal ezelőtti őseinek, az olasz palléroknak a gondolkodásmódját, mindenben a lehetőséget lássa, ne a munkát. Ezért aztán miután megnyeri a pert, türelemmel végighallgatja a hozzá forduló ügyfeleket, majd, miután a Városi Könyvtárban újabb olvasnivalót szerez magának, végigsétál a városon.
Ez a legfontosabb munkája: a séta. Miközben sétál, a szemével fényképez. A valóban elkészülő fotók ezeknek a szemfényképeknek a változatai. Karlo De Negri szemfényképei nem a pillanatot ragadják meg, hanem az érzést. Részben a valóságot tükrözik, részben a vágyottat.
A kellő iróniával rendelkező dokumentáló-alkotó fotográfusként Karlo De Negri a Radić fivérek utcába érve, azon nap mint nap átvágva, nem egy nosztalgiázó fotót készít a havas szabadkai utcáról, hanem a hatalmas fekete csöveket helyezi a középpontba – azt az utcát négyszer túrták fel, hogy a föld alá elhelyezzék a csöveket. Lehetett volna egyszerre is? Karlo De Negri szemfényképe és iróniája, amely megjelenik a fotón, azt mondja, nagyon is lehetett volna. Ebben nincs sem ítélet, sem bírálat, megállapítás történik. Azt látunk azonban, amit akarunk, gondolja tovább a fotográfus, immár nem a valóságra, hanem a vágyottra összpontosítva, és megfesti az utca végén felsejlő eget.
A valóságos és a vágyott hasonló összekomponálása történik a Heisler-fürdő helyén megmaradt épületrom fényképén is. Világító sárga melegség árad az emberek által meggyalázott épületmaradványból, mintha a falak megbocsátanák az emberi rombolást, ugyanakkor a meggörbített forgalmi tábla a valóságra irányítja a figyelmünket. Akárha óriások játszadoztak volna a Gombkötő utcában, akik lemorzsolták a fürdőt, összehajtották a kemény pléhből készült forgalmi táblát, de érthetetlen okból a kandelábert megkímélték. Lehetne ez a vágyott. De nem, ez a valóság. Iróniával ábrázolt valóság. A vágyott a távolban tűhegyesen az ég felé meredő városházatorony. Az olasz pallérok, a hírneves építészek öröksége a fotográfus szemében: az épített, a megalkotott és a lerombolt áll szemben egymással. Az emberi rend és az ember által teremtett rendetlenség.
Karlo De Negrinek kivételes képessége van arra, hogy a valóságot és a vágyottat, a rendet és a rendetlenséget egyszerre mutassa meg fényképein. Miközben a rombolást dokumentálja, szemét az égboltra szegezi, mert minden iróniája mellett hisz abban, hogy az ember vágyja a teremtett rendet.
Karlo De Negri családi kötődésének köszönhetően Zomborban és környékén is otthonosan mozog. A Dunán pedig otthonosan csónakázik. Ennek oka, hogy otthonosságát a lelkében viszi. Ahol jól érzi magát, előveszi fényképszemét, és elkezdi összeállítani a valóság és a vágyott világ dokumentumait. Jól pedig ott érzi magát, ahol emberi dolgok történnek: állnak a bolt előtt, ahol vásároltak – a valóság és a vágyott összeér azokban a pillanatokban, az egyszerűre redukálódott élet perceiben.
Karlo De Negri fotográfiáiban az emberi jelenlét a meghatározó. Az emberi jelenlét pedig a valóság és a vágyott határában érintkezik egymással. Ennek a határnak a vonalait rajzolják körbe fotói. Lehetnének tragikus hangvételűek, csakhogy alkotónk természetében a kacagás. Tulajdonsága, amely erőt ad ahhoz, hogy elhiggye, a hátrányból előnyt lehet kovácsolni, mindig felülkerekedik. Nem változott a tekintete – így sejtjük –, az a hatéves kiskölyök, aki megérezte, hogy az óvónő kellő eréllyel, de az anyai szívet meghódító dicsérettel igyekszik megszabadulni tőle, most is vidoran néz a világba, csak évtizedek tapasztalatával és bölcsességével megpakolva, amelyből egy-egy csipetet átad mindazoknak, akik megnézik fotóit.
Képein az emberi jelenlét dominál, de nem az ember. A téli estében puha hótakaró fedi a park padját, előtte lábnyomok sokasága. A világító, bordós testével akár egy karcsú és vidám nőcske, úgy pipiskedik a városháza tornya. A vágyott és a valóság a téli est csöndjében ér össze, hosszan mesélve a fénykép szemlélőjének az emberi jelenlétről, amely a fényképen nem a rend és rendetlenség, hanem a kegyelem váratlanul megélt állapotában látható.
Karlo De Negri az emberi esendőség és törekvés, a vágyott és a valóság peremén billegő emberi létezés dokumentálója.
