Dormán László abban különbözik mindenki mástól – ahogy mindenki más is egymástól –, hogy ő másként különbözik. Harsonatanár, újságíró, szerkesztő-műsorvezető, a Magyar Rádióban határok nélküli tértágító, fotós, mondhatnánk, polihisztor. Is. Mert a délvidéki, vajdasági fotóművész, jazz- és egyéb fotós fő ismérve az, hogy azonkívül, hogy minden fontosabb eseményt, mely egy adott közösséget, tájegységet képvisel, legyen az jazzfesztivál, írótábor, művésztelep, szórványmagyar élettér vagy pusztán egy hétköznapi arc, szóval, azonkívül, hogy ilyesmiket megörökít, ő maga is időtlenedik. Barátai, ismerősei már évtizedek óta vádolják vagy dicsérik emiatt, és pontosan ezért tart ez a folyamat még mindig. Dormán valóban átlép egy határt, ami már nem művészeti ágakban, esztétikai posztulátumokban és szociográfiai felmérésekben, hanem emberségben mérhető. Fontos dolog ez, napjainkban. Egy megkülönböztető tényező, ha jobban belegondolunk…
Itt vannak például ezek a jazzfotók. Nem fiatalok. Egyik-másik túllépte már a negyvenet, de nem őszülnek, hisz eleve fekete-fehérek. Fehérek, feketék. Ezt nem azért mondom, mert nem látszik a képeken, hanem mert a Dormán mondta nekem. És az más. A másik „más” az, ahogyan ezek a jazz-zenészek ezekről a fotókról megszólítanak bennünket. Ők a hang emberei, akik némán szólnak hozzánk. Közben valamilyen hangszert tartanak a kezükben, vagy éppen énekelnek valamit. Közhelyes lenne azt állítani, hogy a pillanat rögzült. Nyilván rögzült. Na de hogyan? Hol volt akkor a fotós, milyen közel vagy távol, és milyen pozitúrában, amikor exponált? Guggolva? Ülve? Fekve? Ki engedte meg neki, hogy úgy örökítsen meg valamit, hogy közben egy eksztázis folyamata zajlik, kerekre nyílik egy száj, elmerengés közben „lecsüng a kéz”, melyet csak egy fúvós hangszer menthet meg egy újabb életmentő befúvásra várva, vagy maga a befúvás, amikor a teremtett hangtól inspirálva kiguvad a szem, felfelé tekint, mintha Istent kérdezné: jó ez így? Közben ujjak érnek össze szívet formázva, és bezáródik a zene két kéz közé, míg a hangszer vár, valahol a háttérben.
Az improvizáció, a „felszabadított zene” és annak képi megörökítése látszólag merőben ellentétes folyamat. Mintha egy kolibrit feszítenénk ki nektárszürcsölés közben, hogy láthatóvá váljon a szárnya. Tapinthatóvá. Itt viszont a hangok válnak tapinthatóvá a maguk némaságában, amint éppen megszületnek, vagy megszületésre várnak. Az újszülött felsírása előtti csendet hallgatjuk, ami e kiállítás képeinek esetében jóval tovább tart. Még annál is tovább, mint amilyen hosszan a fotót nézzük. (Muszorgszkij ellentétes utat járt be: ő létező, de a hallgató számára láthatatlan festményekből varázsolt hangokat.) Esetünkben néma hangok gazdái a hangszerek, azok megszólaltatói pedig zenészek, akik nem öregszenek. Nevük is van, a fotókon vagy azok alatt, hogy szentesítsék a pillanatot. És a helyszínek is valósak, hiszen a hang csak térben terjed. Ezek a helyszínek városokat takarnak. Újvidéket, Szegedet, Szabadkát, Belgrádot. A városok jazzfesztiválok birtokosai, azok pedig a muzsikusok és a közönség találkozóhelyei. Ilyen egyszerű, hiszen zenélni szabad. Igaz, tudni is kell, átgondolva-rögtönözve, röptetve mindenkit gyönyörű témák mentén, mintha folyók vagy tengerek partján sétálnánk.
Ami körülvesz bennünket a zenészeknek ebben a csendjében, az az odafigyelés. Mert valaki megszelídítette az időt, láthatóvá tette a katarzist, a szép és jó optimális egyvelegét. A szeretet: odafigyelés. És ezek a fotók éppen erről tanúskodnak. Itt már kizárt a félreütés, eltűnnek a fals hangok, minden a helyén van. S ha elég hosszan nézzük őket, megszólalnak bennünk valami emberi harmóniák.
