Mák Ferenc:  Világostól Trianonig

Az 1848–1849-es dicsőséges magyar forradalom eseményeire emlékezünk a napokban, s az emlékeink sorában megjelennek a magyar történelem jeles alakjai: az aradi vértanúk mellett Kossuth Lajos és Petőfi Sándor társaságában mindazok, akik lelkesítették a magyar szabadságharcot, s akiket egy új, független ország megteremtésének nemes szándéka vezérelt, Deák Ferenc és Eötvös József társaságában pedig azok az államférfiak, akik az elbukott forradalom után bölcsességükkel országot építettek az osztrák gyarmatból. Az 1848–1849-es események – fájdalmas és tragikus következményeikkel együtt is

bebizonyították, a magyarság akkor lesz méltó történelmi múltjához, nemzeti örökségéhez, ha képes lesz méltósággal érvényesíteni az önrendelkezéshez való jogát. A világosi katasztrófa nem rajta múlott, nagyhatalmi hadseregek katonái fojtották vérbe a magyar szabadságharcot. S mellettük mindazok a társnemzetek, amelyek – számomra máig érthetetlen okokból eredően – akkor a saját elnyomóik táborába sorakoztak. A szerbek és a horvátok a 19. század közepén a polgári fölemelkedés fényes ígéretével, forradalmával, szabadságharcával és az egész országával együtt nagyon gyűlölhették a magyar nemzetet,

ha gondolkodás nélkül képesek voltak osztrák zsoldosként fegyvert fogni ellene. A marxista történetírás az osztályharc hamis képzetével évtizedeken át a nemzetiségek elnyomásával vádolta a „magyar úri osztályt”, és jogosnak ítélte a történelmi Magyarország elleni lázadásukat, holott a maguk balkáni feudális rendszerében a saját nemzeti fölemelkedésükről sem voltak határozott elképzeléseik. A szerbek és a horvátok a bécsi udvar irányításával – szinte napra egyező pontossággal – fogtak fegyvert Fehértemplomtól és Versectől kezdve Szenttamáson, Eszéken át végig a magyar határ mentén Csáktornyáig és

Muraszombatig, hogy martalócaik kedvükre gyilkoljanak, és lángba borítsák a magyar falvakat és városokat.
Kolumbán Lajos A Délvidéken és az Aldunán című könyvében a helyi emlékezet alapján felidézte a kegyetlen öldöklés előzményeit, amikor az osztrákokhoz szegődött „szerb bandák” vezére, bizonyos Bobulits, megüzente a fehértemplomi honvédcsapat vezetőjének, Maderspach Vilmosnak, hogy ő „tulajdonképpen nem is magyar, hanem német, dobja hát el a magyar zászlót, s lépjen be közéjük”.

Válaszul Maderspach bátor katonái megütköztek a szerbekkel, s a harcok során „közel száz honvédnek vére festette pirosra a csatateret”. A hősök emlékét Fehértemplomban márvány emlékmű őrzi. Csorba Béla Epikus ének egy mezőváros felperzseléséről című munkájában Temerin pusztulásáról emlékezett meg. Részletesen leírta, amint 1848. augusztus 30-án Đorđe Stratimirović szerb csapatainak gyújtogatása nyomán Temerin „minden irányban égett, az első házat a fővezér közvetlen parancsnoklata alá tartozó alakulat gyújtotta fel, de megtették a magukét a szerb tüzérség gyújtógránátjai is”. A szerb martalócok felégették a települést, kegyetlenkedéseik során a lakosság soraiból sokan meghaltak, míg másokat menekülés közben gyilkoltak meg a fosztogató szerb lázadók. „Temerinben egyetlen ház sem maradt épen, a pusztulást túlélő lakosság földönfutóvá vált”, s egyesek bizony Jánoshalmáig futottak – olvasható a tanulmányban. 1849. február 2-án Zentán a szerb szabadcsapatok betörésekor a vérengzés során közel háromezer magyar ember lelte halálát, a helyi emlékezet azóta is véres gyertyaszentelőként tartja számon az eseményt.
Lázár Gyula Muraköz viharos múltjából című tanulmányában részletesen leírta a tragikus eseményeket, amikor Jellachich horvát bán négyezer fős szedett-vedett seregével 1848 októberében „felszabadította a magyar igában sínylődő horvát közösséget”, s a területet visszafoglalta az ősi horvát hazának. „Nem egy tisztességes nemzetre valló fegyveresek voltak azok – írta könyvében Lázár Gyula –, kik sáskamódra ellepték Magyarország déli szélét: kóbor, rongyos, kiéhezett csordákban jelentkezett a fennhangon hirdetett illyrismus népserege; egy féktelen és fegyelmezetlen had pusztított a vidéken” úgy, hogy Csáktornya, Perlak, Kottori, Nagykanizsa és környéke sokáig magán viselte a pusztítás ijesztő nyomait.
Ma már egészen nyilvánvaló, hogy az 1867-es kiegyezést követő fél évszázados polgári fejlődés idején a nemzeti kormányok sem jutottak közös nevezőre a nemzetiségekkel. Herczeg Ferenc Tisza István politikájának lelkes támogatójaként A gótikus ház című emlékiratában úgy látta: Magyarországon a nemzetiségi kérdés „teljesen el volt rontva”. A nemzetiségek már nem is akartak megegyezni a magyar állammal, tudták, hogy Ferenc Ferdinánd személyében ügyük lelkes támogatójára leltek. A nemzetiségek vezérei tudták, hogy Ferdinánd hozzájuk hasonlóan gyűlöli a magyarokat, ismerték híres mondatát: „Ha a nemzetiségek is átmennek a magyar táborba, akkor minden elveszett!” – s ez kedvező politikai légkört teremtett a számukra. A főherceg-trónörökös a Monarchia megmentése érdekében a dualizmust föderalizmussá akarta átalakítani, „úgy gondolta, nem lehet a szlávok és a románok ellen kormányozni, azért azt a kivezető utat választotta, hogy a németek és a magyarok ellen fog uralkodni”. Ferenc Ferdinánd mélységesen megvetette azt az ezeréves nemzetet, amelyből a „királyság félisteni előjogait akarta elnyerni”. Birodalmi programjának egyik lényeges törekvése volt: a titkos választójog segítségével harcba vinni a nemzetiségeket, és együttes erővel letörni a „magyar oligarchia hatalmát”. A magyar Szent Korona jövendő viselőjének az volt a rögeszméje, hogy a Monarchia integritását a szlávokkal és a románokkal kell megvédeni a magyarok ellen.
Herczeg Ferenc szerint Tisza István tisztában volt azzal, hogy a Monarchia türelmetlen örököseivel előbb-utóbb sor kerül a véres leszámolásra. Ő már az 1899-es véderővitában kijelentette: „Készülnünk kell arra a háborúra, amely igen könnyen fejlődhetik a magyar nemzet élethalál-harcává.” A leszámolást azonban szerette volna addig késleltetni, míg Magyarország és a Monarchia a fegyverkezés terén pótolja mindazt, amit az 1896 óta tizenhat éven át tartó parlamenti obstrukció idején elmulasztott. Ebben nem járt sikerrel, a szarajevói merénylet pillanatában – 1914. június 28-án – a magyar nemzet felkészületlen volt a háborúra. Négy év iszonyatos vérveszteségét a történelmi Magyarország összeomlása, az összeomlást pedig a trianoni békediktátum nyomán megtörtént országcsonkítás követte. Tisza Istvánt 1918. október 31-én az őszirózsás forradalom első napjaiban megölték. Pölöskei Ferenc A rejtélyes Tisza-gyilkosság című könyvében nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a merénylet elkövetői a „hadseregben szolgáló délszláv nemzetiségű katonák voltak”, hogy a gyilkossághoz köze lehetett Tisza István politikai törekvésének, hogy a háború után a nemzetiségeket a Monarchia keretein belül tartsa. Okot adott a föltételezésre a magyar miniszterelnök 1918 szeptemberében tett boszniai körútja is. Ismerve a magyar nemzet 20. századi rettenetes történelmét, Tisza István alakját ott látom fölmagasodni az aradi vértanúk sorában.