Miként a Mediciek Firenzében, Szabadkán a Vojnits család volt az, amely több mint kétszáz évig döntő befolyást gyakorolt a város fejlődésére. A családi hagyomány szerint a Vojnitsok Dalmáciából származtak, és a török elnyomás elől menekülve a 17. század nyolcvanas éveiben telepedtek le az ottománoktól frissen felszabadult bácskai síkságon. Származási helyükre emlékezve dalmatáknak tartották magukat, ugyanakkor használták magukra az illír vagy katolikus rác elnevezést is. Csak később állandósul a bunyevác név, amely majd összefogja az itt élő római katolikus szláv eredetű lakosságot. A többi földönfutóval együtt a Vojnitsoknak sem volt más választásuk, mint hogy katonai szolgálatba lépjenek az osztrák hadseregbe. A szabadkai határőrséghez osztották be őket. Több oszmánok elleni hadjáratban is részt vettek. Magasabb parancsnoki fokozatot nem értek el, amit később azzal magyaráztak, hogy a katonai virtusnál már akkor jobban érdekelte őket a pénzszerzés és a kereskedelem.
A család vagyonát Vojnits István (1687?–1749) alapozta meg. Hosszú utánajárás után nemesi címet vásárolt családjának, és mivel birtokaik nagy része Bajsa határában feküdt, a kutyabőrrel a bajsai előnevet kapták. A Szabadkán letelepedett katolikus szláv lakosság kezdetben a hazájukban honos nyelven beszélt, de idővel a katonai szolgálat alatt el kellett sajátítaniuk a német, a civil szférában pedig a magyar és a latin nyelvet. Ez a fokozatos alkalmazkodás személyfüggő volt, minél aktívabb szerepet vállaltak környezetükben, az asszimiláció annál gyorsabban hatott rájuk. A Vojnitsok esetében, akik nemcsak Szabadka közéletében töltöttek be vezető szerepet, hanem Bács-Bodrog megyében is ők tartották kezükben a gyeplőt, már a letelepedés utáni harmadik generáció magyarnak vallotta magát, és környezetük is egyértelműen így ismerte őket.
Az első generációhoz tartozó Vojnits Istvánt még biztosan mindenki Sztipánnak szólította. Vidákovits Angelínával kötött házasságából hat fiuk született: Lukács (Luka), József (Josip), András (Andrija), Simon (Simun), Mihály (Mihajlo) és Jakab (Jakob), valamint két lányuk, Anna és Ilona (Helena). István és fiai nem osztották meg a közös vagyont, ehelyett együtt gazdálkodtak. Megvolt ugyan a családi vagyon, amelyet közösen kezeltek, emellett az egyéni szerzemények fölött mindenki maga rendelkezett.
Történetünk főszereplője a legidősebb testvérnek, Lukácsnak az unokája, Máté, akinek apja, Mátyás 1736 és 1795 között élt. A korabeli dokumentumokban és a későbbi irodalomban is nevük hasonlósága miatt sokszor összekeverik apát és fiát. A latin nyelvű források lazán kezelik a Mathyas (Mátyás) és a Matheus (Máté) közötti különbséget. Anyja Sainovits Erzsébet (Šajnović Jelena) (1730–1801) volt. Máté 1761-ben született, és 1834-ben halt meg. Felesége, Volarits Antónia Baján született 1766-ban, és 1851-ben itt is halt meg. Máténak volt még két fiútestvére, Antal és József, valamint három nővére, Anna, Teréz és Erzsébet. Máté és Antónia házasságából egy Anna nevű lányuk született, akinek nem volt gyereke, és mivel a két fiútestvérének sem voltak utódjai, így Vojnits Lukács családjának férfiága ily módon megszakadt.
Az örökösök nélkül maradt házaspár számos bőkezű adománnyal szerette volna maradandóvá tenni a nevét. A szabadkai kórházalapra 1817-ben 12 000 pengőforintot adományoztak, amelyből 4000 forintot alapítványi tőkének szántak, ennek jövedelmét a város legszegényebb lakosainak ápolására ajánlották fel, a megmaradt összeget pedig egy új kórház építési alapjára utalták ki. Milinovits István nyolc évvel korábban létrehozott hasonló alapítványa mellett ez volt az eddig ismert egyik legidősebb fundáció a városban. A túlvilágra is gondolva számos vallásos jellegű adakozás is kötődik nevükhöz. Szabadkán ő emeltette a Szentháromság-szobrot több mint 4000 pengőforint költséggel, maradványai ma is láthatók a városközpontban. A vasútállomás helyén 1817-ben megépítették a város új kálváriáját (elődje a ferences templom tőszomszédságában állt, de ott zavarta a városfejlődést). Bajsán az ő nevükhöz fűződik a Nagyboldogasszony-templom és az 1830-ban épült kálvária felépítése. Vojnits Mátét saját kérésére 1834-ben ide temették el, amiről egy ma már egy alig olvasható kőtábla tanúskodik. Feleségét nem a férje mellé temették, hanem a bajai ferences templom kriptájában helyezték örök nyugalomra. Buzgó római katolikus hívő létére nem kizárólag ehhez a közösséghez kötődött, ezt bizonyítja, hogy 1832-ben a helybeli pravoszláv egyházat is megajándékozta egy márványkereszttel, amely az 1926-os felújítás után is ott áll a templom előtt.
Sok jótéteménye közül ez alkalommal bővebben az 1834. évi végrendeletével alapított, 25 200 pengőforintot kitevő családi ösztöndíj-alapítvány körüli bonyodalmakat elevenítjük fel. A végrendelet szerint, amely ma is megtalálható a Szabadkai Történelmi Levéltárban, az alapító tőkét valamely pénzintézetnél vagy magánszemélynél kellett elhelyezni évi 6%-os haszonkulcs mellett. Az évente befolyt összegből hat ösztöndíjat kellett létesíteni, és a családhoz tartozó hat tanuló között szétosztani. Mivel családi ösztöndíjról volt szó, Máté úgy döntött, hogy a hat részből a férfiágnak (az apai ági rokonainak) négy, míg a három nővére leszármazottjainak két rész jár. Abban az esetben, ha a férfiágból nem lenne érdemes pályázó, a fennmaradt összeg a női ágra száll. Máté még arra is gondolt, ha a családból senki sem jelentkezne, akkor az ösztöndíjakat arra érdemes szabadkai illetőségű tanulóknak kell adományozni, azzal a kikötéssel, hogy közülük kettőt a vármegye választ. Kötelezően az egyik nemesi, a másik pedig polgári családból kell, hogy származzon. Amíg erre nem kerül sor, a támogatásról egy hattagú családi bizottság dönt szavazás útján. A bizottság négy tagja a férfi-, két tagja a női ágból származzon. A hattagú testület felügyelje és egyúttal ellenőrizze az adományozás lefolyását. A végrendelet szerint a felső osztályokba járó tanulók eredményüktől függően részesültek előnyben. Az elosztás után fennmaradt összeget a bizottsági tagok kapnák erőfeszítésükért.
A női és férfiág közötti nézeteltérések az adomány kezelése körül 1868 júliusában törtek a felszínre. A női ág tagjai – Anna, Teréz és Erzsébet – az Antunovits, a Szkenderovits és a Márkovits családba mentek férjhez, amelyek Szabadka leggazdagabb és legbefolyásosabb családjai közé tartoztak, és közösen fel merték venni a harcot a Vojnitsok férfiágával. A női ág az oktatási minisztériumhoz intézett levelében kérte, hogy ezentúl pontosan írják elő a tőke kezelésének módját, és a pénzösszeg rájuk eső egyharmada feletti rendelkezés kizárólag az ő hatáskörükbe kerüljön. Követelésükkel azért nem léptek elő korábban, mert mindenképp el akarták kerülni a családon belüli összetűzéseket, másrészt a diktatúra idején attól féltek, hogy az osztrák hatóságok adót vetnek ki a kamatjövedelemre, sőt más példák nyomán megcsonkíthatták annak vagyonát. Ezért korábban megelégedtek azzal is, hogy az érdekeltek rendszeresen kifizették a kamatot. Jelenleg nincs tudomásuk arról, hogy a férfiág hogyan használja fel ezeket az alapokat. Mivel a családon belül nem sikerült megállapodásra jutni, felkérik az illetékes minisztériumot, hogy az adományt vegye kormányzati ellenőrzés alá. A beadványt Bíró Antal szabadkai ügyvéd, a későbbi polgármester Bíró Károly apja szerkesztette, és látta el kézjegyével.
A férfiág, tudomást szerezve a levélről, válaszát nem a minisztériumhoz, hanem Szabadka város magisztrátusához címezte. A választ az alapítványt kezelő bizottság elnöke, Vojnits Tivadar ügyvéd írta alá. Rövid válaszában felhívta a női ág figyelmét arra, hogy a bécsi abszolutizmus már 1861-ben véget ért, és hogy a hirtelen rokoni érdeklődést az alapítvány sorsa iránt csakis a vagyon egyharmada fölötti ellenőrzés kérdése ébresztette fel. Tivadar megjegyezte, hogy a végrendelet szerint sem az alapító tőke, sem a forráskezelés nem osztható meg a család két ága között. Kizárólag a családnak van joga dönteni a vitatott kérdésekben, ezért ellenzik a kormány bármilyen beavatkozását a kérdésbe. Az ösztöndíjat kezelő bizottság értékeli a pályázatokat, és szavazás útján hozza meg döntését. A bizottság tagjai nem veszik fel a nekik járó összeget, kizárólag az elnök kap juttatást 200 forint osztrák értékben. Az ösztöndíjasok 210 forintot kapnak fejenként. A bizottság munkáját évente az egész család ellenőrzi, akiknek rendszeresen beszámolnak a működésükről. Vojnits Tivadar szerint a női ágat már 1866-ban meghívták a bizottságba, de ők nem válaszoltak a felkérésre. Ennek ellenére kiutalták nekik a rájuk eső 240 forintot. Az ő számlájukról nem vonták le az elnöknek járó illetéket. Kivételt képezett 1865 és 1866, e két alkalommal egyik női ágazati ösztöndíjas sem kapott segítséget, mert nem nyújtották be az igazolást az iskolai eredményről. A következő évben azonban megkapták az elmaradt összeget is. Korábban a bizottság tagjai önkéntes alapon hajtották végre a feladatukat, de a jövőben felhagynak ezzel a gyakorlattal, és levonják a nekik odaítélt fizetséget a női ágnak kiutalt ösztöndíjakból is.
1869. április 2-án megérkezett a minisztérium válaszlevele, amelyet Szabadka magisztrátusának címeztek. A leiratban a kormány nem vitatja a tényt, hogy a végrendeletben bárhol is szó lenne tőkefelosztásról a két ág között, de megjegyzi, arról sincs, hogy az alapítványi tőkével csak a család egyik ága rendelkezhet. Az alapítványt kezelő bizottság a családdal egyetértésben köteles a letétbe helyezett összeget jelzáloggal biztosítani az adósok terhére. A továbbiakban minél hamarabb össze kell állítani az alapítólevelet, amellyel szabályozzák a fundáció működését. Végezetül a családnak hivatalosan is felelősséget kell vállalnia az alapítvány működéséért. Miután elvégezték a levélben foglaltakat, kötelesek az iratokat felküldeni a minisztériumba. Ezeket a lépéseket a kormány azzal igazolta, hogy abban az esetben, ha a Vojnits család nem tudja betölteni az ösztöndíjas helyeket, az államra száll ez a jog, amelyet a nevében Szabadka városa és Bács-Bodrog vármegye foganatosít. Ebben az esetben megszűnik az alapítvány családi státusa, és mindenki számára hozzáférhető közalapítvánnyá válik, amely ettől a pillanattó már a minisztérium hatáskörébe kerül.
Április végén a városi magisztrátus külön bizottságot állított fel annak érdekében, hogy felgyorsítsa a nézeteltérések feloldását, a férfiág azonban illetéktelennek ítélte a város beleavatkozását a családi ügyekbe, és bojkottálta a meghirdetett békítő kísérletet. Időközben, egymástól függetlenül, mindkét ág elkészítette saját alapítólevélét, és felküldték őket Budára. A női ág három változtatást akart beiktatni az addigi gyakorlatba. Első helyen ajánlották, hogy a tőkére eső kamatot emeljék fel egy százalékkal, mivel nem értettek egyet azzal, hogy a bizottsági tagoknak járó fizetség az ösztöndíjak rovására történjék. Ezen túlmenően kérték, hogy csak 100 forint kerüljön kiosztásra a bizottsági tagok között, a fennmaradó összeget pedig egy új ösztöndíjhely alapítására fordítsák. A legsúlyosabb követelést a végére hagyták, e szerit a női ág magának követelte az összeg egyharmadának kezelését. Mindhárom javaslat ütközött a rivális párt érdekeivel. A férfiág röviden és egyértelműen elutasította a javaslatokat. A szemben álló felek mind távolabb kerültek egymástól, a minisztérium mégsem adta fel a megoldás felkutatását. Annak érdekében, hogy legalább az egyik felet megnyerjék, támogatták a kamat növelésére tett erőfeszítéseiket. A férfiág azonban hajthatatlan maradt, nem volt hajlandó elfogadni a legkisebb módosítást sem. Elutasítottak minden további tárgyalást, azzal az ürüggyel, hogy bármilyen változtatás elfogadásához a család minden felnőtt tagjának beleegyezése szükséges. Mivel az érdekelt családtagok akkor már szétszóródtak az egész világban, lehetetlennek bizonyult hozzájutni a hivatalos jóváhagyásukhoz. Ezzel az egyszerű jogi fogással Vojnits Tivadar megakadályozott minden lépést, amely az alapítólevél megfogalmazásához vezetett volna. A minisztérium a következő években rendszeresen felszólította a Vojnitsokat az alapítólevél elkészítésére, de minden alkalommal ugyanazt a cinikus választ kapta, miszerint az alapító Vojnits Máté és felesége elhalálozása után, hivatalos felhatalmazott nem lévén, bármilyen változtatásról csak a teljes család dönthet. Mihelyt ezt biztosítani tudják, haladéktalanul teljesítik kötelezettségüket.
Úgy tűnik, hogy a minisztérium több mint harmincéves erőfeszítést követően megadta magát, és 1901 után már nem küldte megszokott felszólításait. Az I. világháború után már nem találtam új dokumentumot, amely megvilágítaná ennek a gazdag alapítványnak a sorsát.
