A transzcendentálék skolasztikus tana szerint minden létező jó, szép és igaz. Ehhez nincs mit hozzátenni, mert igaz, s ha igaz – akkor a transzcendentálék felcserélhetőségének a filozófiai állítása szerint jó és szép is.
Talán csak annyit fűzhetnénk hozzá, hogy az egy a létezőn is túl van. A transzcendentálék, a jó, a szép és az igaz túl vannak az arisztotelészi kategóriákon, az egy viszont túl van a transzcendentálékon is. A túliból mint mindennek a forrása a világba lépve a létezőn át és a létezőben az egy a jó–szép–igaz hármas egységeként nyilatkozik meg mint mindenben megélhető (dologi) valóság. Lényegében ez csak azt jelenti, hogy minden egyes dolog pontosan olyan tökéletes, összhangba illeszkedő és valóságos, amilyennek lennie kell a maga létezésben kapott egységében.
Ez a tárgyiasító látásmód nem sokat mond az érző lénynek, az embernek, aki megtapasztalásain és megélésein át tudatosítja és alkotja meg újra és újra önmagát. Alanyilag az egy a vagyok tudaton, a szívközépponton át (és benne) mint a lét–boldogság–tudás, illetve a hatalom–üdv–(tiszta)tudat hármas megbonthatatlan egysége tapasztalható. Ennek a megélése azonban egyedül a középpontba, a szívbe visszatérve lehetséges, ami azt jelenti, hogy a tudat az érzékektől visszavonulva önmagába tér, az akarat pedig az énről és önző szándékairól lemondva fenntartás nélkül átadja magát a felsőbb akaratnak.
Erre a teljesítményre csak kevesen képesek. Ez a válasz arra a kérdésre, hogy miért olyan ritka az egy jelenvalóságának az alanyi megélése az emberek között, noha – egyöntetűen ezt állítják a megtapasztalók – a szabad akaratú, gondolkodó lény valójában emiatt született a világra. (Mondják azt is, hogy ekként.)
A megélés kudarca az ember középpontjától eltávolodott, azaz vagyok tudatától elszakadt énképzetére vezethető vissza. Az énképzet a vagyok tudat kivetülése a világba, amely ekként formákhoz kapcsolódik. Egy ilyen projekció nyomán például e sorok írója azt hiheti magáról, hogy én egy esszéíró vagyok, te pedig e sorok olvasójaként azt gondolhatod, hogy én egy olvasó vagyok.
Ki az esszéíró és ki az olvasó? Vajon nem az olvasó írja értelmezésével az esszét, és vajon nem az író olvassa önnönmagát, papírra vetve sorait? A lebontást tovább folytathatnánk egészen az ürességig, ha képesek volnánk rá.
Az énképzet az ember szabadulásérzete. Az a furcsa gondolat, hogy kiszakadt a lét, azaz az egy kötelékéből. E hitében az emberi önkép a nemlét gyermekének számít. Azelőtt – egyként – azt tekintette jónak, ami a léthez kapcsolta, a rosszra, az elszakadás lehetőségére nem is gondolt. Ezután azt kezdte el jónak nevezni, ami énképzetéhez köti, vagyis ami az elszakadás hitében erősíti meg, és azóta a létre, az egyre – amihez azonban, bár nem tudatosan, a mélyalvás állapotában mindig visszatér –, mint valamiféle létezését veszélyeztető rosszra, gondolni sem mer.
Elveszti magát a lény, amikor a világba születik. Ki kell lépnie (magából). Ez nem teljesen értelmetlen cselekedet. Ha ugyanis visszatér, már nemcsak magát kapja vissza, hanem a megtapasztalással a világot is magával viheti a középponton át, mint ahogy a felébredt ember az álmait is magával hozza az alvásból, amennyiben emlékezni akar rájuk.
A visszatérésnek azonban egyértelmű feltételei vannak: csak én és önzés nélkül, azaz akaratát átadva és érzékeit visszavonva nyilatkozhat meg igazi énként és tiszta tudatként az, aki a világba született.