A Szabadkáról 1934-ben kiutasítottak
A trianoni békediktátum utáni első menekülthullámot újabbak követték: a később kiutasítottak között ugyanis voltak, akik önhibájukon kívül váltak hontalanokká. Az 1934-ben kiutasítottak nagy része már évekkel korábban folyamodott a jugoszláv állam kötelékébe való felvételéért. Ehhez Magyarországtól elbocsátó levelet kellett kérniük, a magyar belügyminisztérium soron kívül el is intézte ezeket a kérelmeket. Amikor az elbocsátólevél megérkezett, azt csatolták a Belgrádba küldött kérvényhez, de a döntésig a jugoszláv állampolgárságot nem kapták meg.[1] Olyanok is szerepeltek a kiutasítottak között, akik látogatóban tartózkodtak Jugoszláviában, sőt olyanok is, akik ott születtek, éltek, de még nem kapták meg a jugoszláv polgárjogot.
Az 1934-es kiutasítási hullám politikai hátterében a marseille-i merénylet állt: „1934 novemberében Jugoszlávia beadványt intézett a Népszövetséghez, azzal vádolva Magyarországot, hogy felelős az október 9-i marseille-i merényletért, amelynek áldozatául esett J. L. Barthou francia külügyminiszter és II. Sándor jugoszláv király. A beadványt december 10-én tárgyalta a Népszövetség Tanácsának rendkívüli ülése.” [2]
1934-ben sokkhatásként érte a magyar közvéleményt az újabb kiutasítási hullám, és hatalmas szolidaritás övezte a menekülteket. 1934. december 6-án a Pesti Napló tudósított arról, hogy csak a legutóbbi 24 órában Szegedre 96, Kelebiára pedig 158 magyar érkezett, akiket a szerbek Újvidékről, Zomborból és Szabadkáról kiutasítottak. Akkor már két napja tartott az újabb kiutasítási hullám, két nap alatt több mint ezer magyar érkezett,[3] majd 3400-an jöttek.[4]
Egy gyermeket, a négyéves Várossy Jucikát egyedül utasították ki.[5] Jucika az édesapja, egy OTI-tisztviselő halála után Zomborban lakott a nagyszüleinél. A négyéves kisleányt „állambiztonsági szempontból nem kívánatos elemként” kedden délután kiutasították Zomborból. Nagyszülei nem tudták Budapestre kísérni, ezért úgy oldották meg a nehéz helyzetet, hogy a négyéves kisleány kabátjára rávarrtak egy cédulát a következő szöveggel: „Várossy Jucika Zomborból utazik anyjához, özvegy Várossy Andrásnéhoz, Budapest, VIII., Nagyfuvaros utca 23., I. emelet 10. Anyja várja Kelebiánál.”[6] A kisleány édesanyját táviratban értesítették a történtekről, aki időben oda is ért Kelebiára.[7] A menekülteket óriási szolidaritás övezte. Például Ottlik Csilla és Lilla úrileánykák 10 pengőt küldtek Jucikának.[8] (Ottlik Csilla életútja izgalmasan alakult, az USA-ban a San Diegó-i egyetem művészettörténet-professzora lett, közel húsz évet Etiópiában élt.)[9]
A menekültek segítésére gyűjtés indult, összesen 200 000 pengő gyűlt össze december 13-áig, ezenfelül ingyen étkezési lehetőséget biztosítottak vendéglőkben, ingyen fordítást ajánlottak fel nekik.[10]
Várossy Julianna családjáról annyit sikerült kiderítenem, hogy édesanyja leánykori neve Féderer Julianna volt, 1906-ban Zomborban született, 1929-ben ment férjhez Várossy Andráshoz, 1930-ban született meg Julianna nevű leányuk. András, az édesapa még a kislány megszületése előtt elhunyt.[11] Várossy Julianna későbbi sorsáról annyit tudunk, hogy 1941-ben az Óhegy utcai polgári leányiskola,[12] 1942-ben a XI. kerület Fehérvári úti polgári leányiskola tanulója volt.[13] 1946-ban az I. kerületi Szent Gellért női felsőkereskedelmi iskolába járt.[14] Tehát beilleszkedett Budapesten, és középosztálybeli életet élt leánykorában.
Ezek a kiutasítások felidézték a trianoni döntés utáni közvetlen menekülések drámai jeleneteit: „Az állomáson a tizenhat év[vel ez]előtti menekülések drámai jelenete. Amikor a tizennégy zsúfolásig megtelt személykocsival berobog az állomásra a röszkei vonat, a kocsikban apró batyukon, hevenyészve összecsomagolt bőröndökön, kosarakon, részben apró ingóságokon ülnek a statáriálisan kiutasításra ítélt, délvidéki magyarok. Drámai percek azok, amikor a vonat megáll az állomáson, és sokan zokogva nézik a Szeged-Rókus állomást, mások a kimerültségtől, a fáradtságtól és a kétségbeeséstől egyetlen hangot sem tudnak kiejteni. Sápadtan, mozdulatlanul maguk elé nézve várják, amíg a szegedi hatóságok intézkednek további sorsukról.”[15] A rendőrség, a politikai osztály kiküldöttje és a tisztiorvos fogadta a menekülteket. Horgosról ekkor 270 családot utasítottak ki, és csak néhány órát adtak nekik arra, hogy legszükségesebb holmijukat összegyűjtsék. Külön vagonokba terelték őket, és Nagyszéksóstónál adták át a magyar hatóságoknak. Köztük volt Petri Sándor horgosi papucsosmester is, aki hároméves kora óta élt Horgoson.[16]
Amikor egy idősebb, őszbe csavarodott fejű földművest segítettek le a vonatról, az lekapta fejéről báránybőr süvegét, és azt mondta: „Hála legyen a jó Istennek, hogy annyi szenvedés után, húsz esztendő elmúltával még egyszer megláthatom Szeged-Rókus állomását.”[17] Egy másik idős ember sírt: „Nekem ma reggel szóltak a csendőrök. Tegnap este disznót vágtunk, megpörköltük, de arra már nem volt időnk, hogy felhasítsuk a húst. Ott kellett hagyni a házzal, a földdel, a terméssel együtt.”[18] Tóth József horgosi földműves és felesége nem hozhatták magukkal gyermekeiket, az asszonyon az elmezavar jelei kezdtek mutatkozni, ezért őt Szegeden az ideggyógyászati klinikára szállították.[19] Zomborból érkezett Vida László és Imre gimnazista is, az egyikük tizennégy, a másikuk tizenhat éves volt. Zomborban elváltan élő anyjuknál tartózkodtak, és arra hivatkozva utasították ki őket, hogy törvényesen elvált apjuk magyar területen tartózkodott.[20] A kiutasítottak többsége Szegeden akart maradni. Akiknek lakott máshol olyan rokonuk, akikhez szerettek volna menni, azok a rendőrség által kiállított kényszerútlevéllel továbbutazhattak.
Az Est 1934. december 7-én számolt be arról, hogy 234 kiutasítottat a budapesti Aréna úti Népszállóban helyeztek el: „Borostásarcú férfiak, könnyezőszemű asszonyok és sok kis gyerek. A földön szegényes batyuk, ütött-kopott kofferek. A festetlen asztalok körül ülnek a menekültek. Szívbemarkoló látvány. Sokan a kimerültségtől az asztalra borulva alszanak, mások fásultan, révedezve bámulnak maguk elé. Megdöbbentő a csend.”[21] Nagy részük szabadkai volt: „Szabó Lajos lakatos huszonöt évig lakott Szabadkán és most hat óra alatt tették ki családjával együtt anélkül, hogy egy darab kenyeret magához vehetett volna. Sorra panaszkodnak magányos nők, munkásnők, tisztviselőnők, özvegyek, akik csak úgyszólván most eszmélnek fel arra, hogy mi történt velük az utolsó huszonnégy óra alatt.”[22]
A Szabadkáról kiutasított nyolcvanöt éves Klíma Ferencnét és az ötvenkilenc éves Klíma Emmát a kiutasítottakat segélyező bizottság Kecskeméten helyezte el a szegényházban. Az újság tudósítása szerint a szegények nagy szeretettel vették körül sorsüldözött magyar testvéreiket. Szerettek volna visszatelepedni Szabadkára az asszonyok, ezért a szerb konzulnál azt kétszer is kérelmezték. Azért költöztek át Budapestre az ottani szegényházba, hogy közvetlenül tárgyalhassanak a konzullal, és kérelmük sikerrel járjon. A sajtóforrások nem tudósítottak többet róluk, valószínűleg nem sikerült visszatelepedniük.[23]
A kiutasítottak között volt Móricz Zsigmond unokahúga, Judit is. A hatéves kislány a nagyszüleinél, Nedelkovichéknál tartózkodott, édesapja, Móricz Károly[24] nem ment érte, mert azt mondta, nincs pénze az utazásra. Annyit sikerült elérni, hogy nála azonnal nem foganatosították a kiutasítást.[25] Az 1934-es menekültsegítő akció páratlan szolidaritásról tanúskodott. Egy ilyen kényszervándorlás esetén az eredeti lakhelyükről kiutasítottak megpróbálták anyaországi rokoni kapcsolataikat mozgósítani, hogy az új élethelyzetben megkapaszkodhassanak. Akiknek nem voltak mozgósítható rokonaik, azokat az együttérző idegenek indíthatták el új útjukon. Az akkor kitoloncoltak életútjai is sokfelé ágaztak. A fiatalok könnyebben integrálódtak a társadalomba.
[1] Pesti Napló, 1934. december 6. 3. o.
[2] Arnold Suppan: Közös dolgaink. História, 1993/9–10. 22. o.
[3] Miskolc, Reggeli Hírlap, 1934. december 7. 1. o.
[4] Pesti Napló, 1934. december 13. 8. o.
[5] Pesti Napló, 1934. december 6. 3. o.
[6] Várossy Andrásné született Féderer Julianna (1906. május Zombor – 2002, Budapest). 1929-ben ment férjhez Várossy Andráshoz, 1930-ban leánygyermekük született, Julianna. Várossy András 1930-ban elhunyt.
[7] Pesti Napló, 1934. december 6. 3. o.
[8] Budapesti Hírlap, 1934. december 6. 3. o.
[9] Új Világ, 1974. július 12. 10. o.
[10] Pesti Napló, 1934. december 13. 8. o.
[11] Féderer Julianna 1946–2000 között Erdélyi József felesége volt. https://www.wikitree.com/wiki/F%C3%A9derer-11
[12] X. kerületi Óhegy utcai polgári leányiskola értesítője. 1941. 12. o.
[13] XI. kerületi Fehérvári úti polgári leányiskola értesítője. 29. o.
[14] I. kerületi Szent Gellért női felsőkereskedelmi iskola értesítője. 16. o.
[15] Pesti Napló, 1934. december 6. 3. o.
[16] Uo.
[17] Uo.
[18] Uo.
[19] Pesti Hírlap, 1934. december 8. 11. o.
[20] Pesti Hírlap, 1934. december 8. 11. o.
[21] Az Est, 1934. december 7. 12. o.
[22] Kis Újság, 1934. december 7.
[23] Kecskemét és Vidéke, 1935. május 27. 4. o.
[24] Móricz Zsigmond tíz évvel fiatalabb öccse. A Móricz testvérek voltak: Zsigmond, István, Dezső, Miksa, Károly, Ida. Durgó Magdolna: Hévízi emlékek Móricz Zsigmondról. Hévíz, 1994. 2. 30. o.
[25] Pesti Napló, 1934. december 13. 8. o.