Tito, Milovan Đilas, elvek

 

A derékszög és az óramutató

 

Azt hiszem, minden montenegrói író és értelmiségi álma, hogy valahogy Njegoš köpenye alól bújjon elő. Egyszer egy gimnáziumban az egyik montenegrói tanárt heccből megkérdezték, hogyan áll Njegošsal, mire a zakójából elővett egy zsebkiadást. Njegoš nem tréfadolog, és hősünk nem is tréfált vele soha. Amennyire tudom, ellent sem mondott neki, és miatta vérig sértette Isidora Sekulićot. És persze megírta saját Njegoš-verzióját, -könyvét. Njegošnak nem mondott ellent, de Sztálinnak, Titónak és a Princetoni Egyetemnek igen. Montenegrói volt, ami a „čojstvo” jelenséget is magával vonzotta. Ez azt jelenti, hogy egy montenegrói kész kiállni az érdekeiért, nem bántva, és nem is engedve, hogy bántsák. A gazembereket viszont nem kímélik, és gazembernek lenni a szégyen maga. A „čojstvo” embernek, férfinak lenni, vállalni a börtönt, és vállalni a harcot a másik klánnal, nagycsaláddal, ha úgy adódik. A törzsek Milovan Đilas idején már nem léteztek, mert Mirko Vajda szétverte őket, de azok emlékét nem. A „čojstvo” azt is jelenti, hogy nem sértenek meg senkit, de ha úgy adódik, beolvasnak azoknak, akik sokat hisznek magukról.

  Tito viszont jól helytállt. Jó katonaként szolgált az Osztrák–Magyar Monarchia katonaságában, aztán még elég érzékeny életkorban volt, hogy megérintse a kommunizmus, majd végül opportunista lett, hogy kiélhesse hedonizmusát. Nagyon jó döntéseket hozott a megfelelő pillanatban. A politikában zseninek nevezhető. Végül is egy közepes ország elnökeként egy világmozgalom, az el nem kötelezettek vezetője lett.

  Talán az tette hedonistává, hogy első felesége elhagyta, amíg börtönben ült. Egyébként Tito önmagát fémmunkásnak tartotta, de ez csupán afféle alibiként szolgált: ha valaki kérdezné, akkor elő lehessen húzni. Đilasnál azonban nem tapasztalhatók ilyen kacskaringók, amikor idealistának kellett lennie, az volt, amikor ebből az következett, kommunista lett, és talán ezért gyilkos is. Đilas mondta meg Sztálinnak, és nem Tito, hogy más útja is van a kommunizmusnak, mint az övé. Ezzel nagy szolgálatot tett Titónak, akit, ha személyesen megy Moszkvába, bizonyára „ott is marasztalnak”, mint Dimitrovot: haláláig. Đilas dugta tehát a fejét az oroszlán szájába. Közelről látta, mi folyik a „nagy kommunisták” között, megundorodott Sztálintól, ahogy látta, hogyan folyik a vodka és hogyan fogy a kaviár Sztálin dácsájában, aztán amikor látta Tito hedonizmusát is, akkor azt nem nézhette tovább, utóbbi nem értette ezt, és amikor érzékelte Đilas távolodását, a szigetére, Brionira hívta nyaralni. Đilas mindig azt tette, amiben hitt, nem ment el. Addigra már Titótól is eltávolodott. Ha kellett, cikket írt, ha kellett, börtönbe ment, vagy nyilatkozott a New York Timesnak, megírta az Új osztály (Nova klasa) könyvet, és ettől kezdve disszidensnek mondták. Valójában ő maradt a vonalon, saját vonalán, és a rendszer vált disszidenssé. Ezért lett még veszélyesebb.

  Titóról, akivel végzetesen összekülönbözött 1953 körül, Ɖilas nem mondott szinte soha sértően rosszat, csak jól megjegyezte, amit látott, és amit rossznak látott, és közzé is tette. Ez nem volt hízelgő Tito és a többi elvtárs számára, Đilas meg is kapta, amit megérdemelt, ennek ellenére elismerte, hogy Tito tehetséges politikus.

 

Montenegróinak születni

 

A gyermekkor fontos, a pszichológusok Freudtól, Piaget-től kezdve nem győzik ezt hangoztatni, a történészek viszont sokszor átsiklanak e fölött. Pedig nem kellene, Milovan Đilas esetében semmiképpen sem. Podbišće faluban, Mojkovac közelében született 1911-ben, heten voltak testvérek. A család Nikšić környékéről, a Vojinovićok közül származott, azaz nem bírtak nagy befolyással, viszont a szomszédjukban húzódott a Vasojevićok klánjának, az egyik legerősebbnek a területe.

  A Đilas családot telibe találta mindkét világháború. A kis Đilas három-négy éves volt az első világháború idején. A történet később sem szólhatott másról, csak arról, hogy Mojkovacnál Janko Vukotić és a katonák hogyan álltak helyt. A történet szubjektív szála, hogy Đilas apja, Nikola ott szolgált, alacsonyabb rangú tisztként, ahol az ágyúk dörögtek. Nem tudni, hogy ebből mennyit értett meg egy kisgyerek, és azt sem, hogy mennyit élt át, de életének visszatérő motívuma, hogy felajánlja a közös öngyilkosságot azoknak, akikkel úgy érezte, hogy tarthatatlan helyzetben van. Például a sutjeskai csatában, ahol az energikus Ivan Milutinović szakította félbe, mondván, a golyó nem arra való, hogy önmagukat öljék meg, hanem arra, hogy a németeket. Korai gyerekkorában a szerbiai csapatok kegyetlenségét is megtapasztalta, akik Montenegróra mint saját területre tekintettek, akár Koszovóra vagy a mai Észak-Macedóniára. Đilas életművének majd jelentős része lesz, hogy a montenegróiak identitásáról írjon, azt magyarázza, főleg a szerbekhez való viszonyukat.

  A második világháborúban a huszonéves Ɖilas irtózatos veszteségeket szenvedett. Apját a szakadár albánok végezték ki; bátyja, Aleksa egy hadműveletben halt meg osztagparancsnokként; öccse, Milivoje fogságba került, ahol hónapokig kínozták, majd megölték; nővére, Dobrana és a férje, Ɖilas sógora az utolsó golyóig harcolt, miután körbekerítették őket, aztán az utolsó golyóval magukkal végeztek.

  Mindezek után felmerül a kérdés: hogyan lett volna egy ilyen veszteségeket szenvedett ember higgadt, kimért, józan? Valójában egész életében egy-egy vezércsillagot követett, amelynek csillogása változott: a párt, a Központi Bizottság, Tito, az általa kreált demokráciafelfogás. Miközben a háttérben ott zakatolt benne montenegróisága, Njegoš, egy ideig Sztálin (akiről akkor maximális tisztelettel írt) és végül a marxizmus klasszikusai, akikkel végül szintén szakít.

  Az ifjú Đilas a közelben, Beranéban tanult, majd Kolašinban fejezte be a gimnáziumot, 1932-től Belgrádban hallgatott filozófiát, majd jogot. Egyiket sem fejezte be, a szíve a párt felé húzta, kommunista akart lenni, nem véletlenül. Ő választotta, hogy ifjúkommunista legyen 1932-ben, a pártba 1933-ban lépett be. Ezután Mitrovicán öt évre ítélték, de kegyelemmel csak három évet töltött börtönben. Közben Makszim Gorkij életművét fordította, WC-papírra írva. Gondolkodását főleg az orosz irodalom alakította, noha Miltont is fordított, az Elveszett paradicsomot (Ɖilas már középiskolás éveiben is írt verseket). Kétség sem fért hozzá, hogy eszével, energikus, ugyanakkor precíz beszédével sokra viszi a pártban, és az is korán eldőlt, hogy Tito mellett a helye, és hogy propagandával fog foglalkozni. Ebben már az egyetemen hatékonyan tevékenykedett.

  Tito kereste meg 1938-ban, a spanyolországi polgárháború agitációs feladatait rábízva. A JKP Központi Bizottságának, majd 1940-ben a Politbüró Központi Bizottságának is tagja lett.

 

A filozófus kommunista a második világháborúban

 

A jugoszláv kommunisták a Szovjetunió megtámadása után keltek fel. Nem akartak a királyi Jugoszláviáért harcolni. Montenegró esetében, amelynek uralkodója Jugoszlávia létrejötte előtt nem is a Karađorđević-házból került ki, ez még inkább igaz.

  Az sem számított nagy kérdésnek, hogy az 1941-es Politbüró Központi Bizottsága Ɖilast alkalmasnak találja a lázadás vezetésére. Mellette állt még Arso Jovanović is, a valódi katonatiszt, az egyetlen képzett katonatiszt a partizánok között, aki később, 1948-ban a rossz oldalra állt, sőt a szovjetek Tito alternatívájaként tekintettek rá, így „szökés közben” lelőtték, majd kitörlődött később az emlékezetből, és a zseniális katonai döntéseket mind Titónak tulajdonították. Ɖilas azonban nem bizonyult alkalmasnak a montenegrói lázadás vezetésére. Felmerült benne – noha ezt soha nem ismerte el –, hogy mi lenne, ha egyszerre az osztályellenséggel leszámolnának, ennek pusztító következményei lettek, és a montenegróiak nem, illetve kevésbé akartak partizánok lenni. Ɖilas mindvégig tagadta, hogy köze lenne a vérengzéshez, noha elismerte, hogy megtörtént.

  Tito, a jó érzékű politikus úgy döntött, hogy Montenegróból maga mellé veszi Ɖilast, és ott Ivan Milutinović veszi át a szervezést. Ez kétszeresen jó döntésnek bizonyult. Egyrészt a montenegrói partizánellenállás nem omlott össze teljesen, másrészt Tito mellett egy briliáns propagandista dolgozhatott, aki újraindította a Borba (Harc) című lapot. Titóval a „nagy négyesbe” került, az övé lett a négyes sorszámú pártkönyvecske, Kardelj volt az ideológus, Ranković a kemény partizán, ő pedig a propagandista. Kardeljjel nem tartották nagyra egymást. Đilas ezenkívül a britekkel, a németekkel (!) és a szovjetekkel is tárgyalt.

  Amikor Ɖilas leírt valamit, vagy felszólalt, vibrált a levegő, a kérdéseket annyira ki tudta élezni, annyira el tudta vinni az igen és a nem dilemmája felé, mint senki más, és persze mindez a Szovjetunió és Tito felé mutatott. Több kitüntetést kapott, és tábornoki (general pukovnik) ranggal fejezte be a háborút.

  Ɖilas propagandatevékenysége a maga természetességével ívelt át a háború végén, amikor újabb harcot kellett megvívni, a választási harcot, amely osztályharc volt, ebben Ɖilas nem válogatott az eszközökben, és csak egy válasz létezett: Tito. Tito meg is szerette a montenegrói propagandistát, aki szabadon írhatott a szerbek és a montenegróiak közötti azonosságról és különbségekről, valamint arról, hogy Montenegró köztársaság kell, hogy legyen az újonnan alapított államban.

 

A harcos kommunista dilemmái a békében – egy bukás anatómiája

 

A Szovjetunió után Jugoszlávia volt az első berendezett, alkotmányosan is kommunista állam. Kétlépcsős föderációként működött, akár a Szovjetunió. Ám nem sokkal ezután jött a támadás.

  Ɖilas egyértelműen Tito mellé állt, és az addig dicsőített Sztálin és Kominform (vagy Imformbiro, IB, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) ellen fordult, sőt őt választották ki, hogy megírja a válaszlevelet a Jugoszláviát ért támadásokra. Ekkor már találkozott néhányszor Sztálinnal, és egyre kevésbé tetszett neki, amit addigi hérosza csinált. Ezt nagyon érzékletesen megírta a Találkozásai Sztálinnal című művében jóval az események után. Nagyjából 1952-ig gyomorszorító a helyzet, majd Sztálin 1953-ban meghalt, és ekkor valahogy feladat és cél nélkül maradt az ideológus-propagandista. Ɖilas ekkoriban minden jugoszláv sajtótermékbe bejárással bírt, és dolgozott is rendesen, azaz főleg írt. Így a Borbában elkezdte közölni saját írásait, 17-et, amelyeket a Nova Misao folyóiratban is megjelentetett. Itt a párt belső kérdéseit tárta az olvasó elé, azaz kibeszélt, kifelé beszélt, amit egyetlen pártban sem kedvelnek. Ráadásul írásai beszédtémává váltak a pártban is, és azon kívül is.

Elkezdte vizsgálni a jugoszláv rendszert, és nem találta jónak. Tito életmódját túl drágának vélte. Ráadásul Tito is félreértette a „čojstvo” tulajdonsággal áthatott montenegróit, nyaralni hívta szigetére, ahova ő nem ment el, igaz, Belgrádban ő is villában élt, ami nem zavarta; annál jobban zavarta a jugoszláviai szocializmus fejlődési iránya, hogy a Nyugattal paktál, noha Tito azért világossá tette, hogy ami a külpolitikát illeti, együtt akar működni a Nyugattal, de ez a belső szocialista rendszerre nem lesz hatással.

Az önigazgatás eszméje lelkesítette, amelyről később azt is terjesztette, hogy az ő találmánya, de minimum Kardelj és Kidrič is a részese. Az önigazgatásban odáig elment, hogy az országban két szocialista pártnak kellene lennie, mert egy nem elég. A párt bürokratizmusát ostorozta. Közben Tito is érzékelte már, hogy mindaz, ami folyik, nem egyeztethető össze az ő érdekeivel, és úgy tűnik, Kardelj és Ranković, sőt már nagyobb körben is sejtették ezt. Aztán megjelent az Egy morál anatómiája (Anatomija jednog morala) című szöveg, és Tito véget vetett töprengésének: 1954 januárjában kihallgatásra hívta Ɖilast. Ranković és Kardelj jelenlétében kritizálta. Felszólította, hogy mondjon le az állami hivataláról, a parlament vezetéséről (1953-tól elnöke a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság Parlamentjének). Mindez nyilvánosan is megtörtént, a Kommunista Párt Központi Bizottságának ülésén. Megfosztották a néphős kitüntetéstől, és jövedelmei, amelyeket az államtól kapott, drasztikusan csökkentek.

  Eközben és ezután is Ɖilas vélhetően megrettent, és próbálta menteni a menthetőt, de ezzel már elkésett. A döntés megszületett. Összehívták a Jugoszláv Kommunista Szövetség (JKSZ) Központi Bizottságának soron kívüli plénumát, ahol Ɖilast a JKSZ VI. Kongresszusa elleni fellépéssel vádolták. Ɖilas itt is visszakozott, de visszaút már nem volt. Áprilisban kilépett a pártból, majd decemberben megszületett a New York Times-interjú, és ismét Mitrovicán találta magát. 1955-ben ugyan 18 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, de kiadta az Új osztály és a kommunista rend elemzése című könyvét (Nova klasa i analiza komunističkog sistema). Ezután a magyar 1956-os forradalom mellé állt, ami szintén Tito direkt kihívásának tekinthető, hiszen az elmondta pulai beszédét, amelyben elítélte a forradalmat. Így ezután Đilas háromévnyi börtönt kapott „jugoszlávellenes tevékenységért”.

  A Szovjetunióban Ɖilas viselkedése egyben az élete végét is jelentette volna, de Titónál nem. Kiköltöztették villájából, és a Palmotić utcában telepedett meg börtönévei után, amelyeket 1955 és 1966 között töltött le nem egyhuzamban, hiszen az első feltételes ítélet volt. 1957 és 1959 között írta tanulmányát Njegošról, közben 1958-ban szabadlábra helyezték. Ezután a Tökéletlen társadalom (Nesavršeno društvo) című könyvét publikálta, amelyben a kommunizmust Thomas Moore utópiájához hasonlította, majd 1961-ben a Beszélgetések Sztálinnal (Razgovori sa Staljinom) címűt, amelyet New Yorkban adtak ki. Ekkor már teljesen szakított a politikával, csak írt. Ám ezek az írások a jugoszláv kommunizmus lényegébe vágtak, vagy ha úgy tetszik, Tito saját, dédelgetett rendszerét támadták, így ezután már 13 évre ítélték 1962-ben. Titóval sem állt már kapcsolatban, csak 1967-ben írt neki egy barátian kritikus levelet – nem tudni, Tito elolvasta-e, a maga részéről befejezettnek tekintette a Đilas-ügyet.

 

 

A sokat megélt filozófus – szabadság és börtön

 

Đilas a börtönben naplót vezetett, Njegošról írt újabb könyvet, kidolgozta a Sztálinnal kapcsolatos könyvét, leveleket írt második feleségének, amit majd szintén kiadnak, fia, Aleksa rendezi sajtó alá. A börtönben vakbélgyulladása is volt, és megoperálták, 1966 legvégén kiengedték a börtönből, mintegy 3000 oldalnyit írt, amit bizonyos idő elteltével oda is adtak neki.

  Külföldön is felfigyeltek rá, 1967-ben a National Review felvette az antikommunista disszidensek közé, ami kitüntetésnek számít. A jugoszláv hatóságok 1968-ban útlevelet adtak neki. A Princetonon két hónapig adott elő. Ám nem hagyta, hogy hagyományos disszidenst formáljanak belőle. Könyveit elkezdték Nyugaton kiadni, Új osztály című kötetét a New York Times az évszázad legjobb 100 könyve közé sorolta. William Jovanovich Harcourt Brace Jovanovich nevű kiadója elkezdte nyomtatni a könyvét már 1968-ban, majd Đilas rangos kitüntetést kapott a szabadságért. Még abban az évben visszatért Jugoszláviába, ahol ismét eljárást indítottak ellene, és visszavonták útlevelét 1970-ben, mert kritizálta Jugoszláviát és a pártot. Legalább tíz könyvet kiadott, amelyek között vannak fikciók is, ezek első kiadásai egy kivételével Nyugaton látnak napvilágot.

  Kétségtelen, hogy Đilas jó megfigyelőkészséggel bírt, és nem félt papírra vetni, amit látott. Megjárta tehát az USA-t, Nagy-Britanniát, Olaszországot, Ausztriát, az 1968-as belgrádi egyetemistatüntetést üdvözölte. De vissza is jött. Börtönön kívüli idejében megfigyelték, állandóan a Palmotić utca 8. számmal szemben levő épületből, aztán felhagytak ezzel.

  Mivel jóval fiatalabb volt Titónál, jóval túl is élte őt, sőt a halála utáni trónfosztását is megélte. 1995-ig mint afféle bölcshöz és elemzőhöz jártak hozzá mindenféle hazai és külföldi újságírók. Könyveit már 1989 körül lehetett szabadon nyomtatni. Milošević számára bizonyára csak egy régi „bútordarab” lehetett, aki „csak hadd csacsogjon”, és aki egyébként ellenezte a „nagyszerb nacionalizmust”, és a montenegróiságról kifinomult elképzelései voltak. A végleges talán nagyjából ez: „a szerbektől származó, regionális identitású nép”. Soha nem szűnt meg gondolkodni és publikálni, mintegy fél évszázaddal ezelőtt mondta egy beszélgetésben, hogy az ideológia meg fog szűnni, ennek vagyunk szemtanúi ma, ha a különböző országok pártpolitikáit vizsgáljuk. Gondolatokkal teli életműve történelmi, ideológiai és filozófiai meggondolásokból is vizsgálódásra érdemes.

 

 

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....