A jövőnket jelentő elkövetkező generációk érdekében fel kell tennünk a kérdést: vajon a vajdasági magyar pedagógusok közössége szellemi síkon hogyan keresi az utat a gyerek, a tanuló egyéniségének felfedezéséhez? Erősíti-e a rá bízott diákok összetartozás-érzését, a szélesebb, közösségi értelemben is értendő összetartozásét, vagy pusztán „szolgáltatja” számukra a tudást?
Az összetartozás-érzés kialakítását a kulturális tevékenységgel foglalkozó pedagógusokkal lehet serkenteni: a művészi tevékenységet kedvelő tanulók, a kulturális örökség ápolására fogékony gyermekek a nemzeti öntudat parányi szikrái, akikkel közösen a „humán erőforrás”, vagyis a pedagógus önszerveződés formájában véghez viszi a fejlesztést.
Értékelnünk kell ezeknek a pedagógusoknak a munkáját, hiszen ha ők osztályukat ilyen módon, az összetartozás élménye alapján alakítják közösségekké, akkor ők kivételes pedagógusok, akiket privilegizálnunk kell. Megítélésem szerint már az is komoly privilégiumnak számítana, ha az átlagos pedagógustól – követendő példaként – eltérnének tevékenységükkel, szervezőkészségükkel, tenni akarásukkal, ami nemcsak azt eredményezné, hogy példaértékű nevelőkké válnának, hanem oktatásunk is tartalmasabbá válna. Pedagógusvilágok jönnének létre, amelyek magukkal ragadnák az egy-egy téma iránt érzékeny és tehetséges tanulókat. Így immár ők lennének azok, akik a humán erőforrás fejlesztését szolgálnák önszerveződés formájában.
E. Durkheim, az oktatás és nevelés kérdéseivel is foglalkozó neves szociológus szerint „az oktatás az embereket nem olyanná formálja, amilyenek természetüknél fogva lehetnének, vagy amilyenek szeretnének lenni, hanem olyanra, amilyenre a társadalomnak szüksége van”. Ez a világon mindenhol érvényes. Nekünk alkotásra ösztönző, szakmailag, regionálisan összetartozó pedagógusokra van szükségünk, kisebbségi helyzetünkből fakadóan pedig az igényesség számunkra különösen fontos, hogy sikerélményeik által tehetséges fiataljainkat olyanná formáljuk, ami által a közösségen belüli szakmai színvonal még magasabb szintre emelkedik. Ennek megvalósítása a szellemi haza feladata.
Egyéniség vagy személyiség
Amikor a pedagógus személyét, személyiségét szeretnénk körvonalazni, nem kerülhetjük meg az egyéniségvizsgálat témakörét sem. A két szót – személyiség és egyéniség – sokan egy fogalomkör alá tartozónak tekintik, pedig eltérő jelentéstartalomról van szó. A szellemi haza megtartásához azon alkotó személyiségű pedagógusok felkutatását tartom fontosnak, akik egyéniségek és személyiségek is egy személyben. A pedagógiai hivatás lényegét ebben a kettősségben kell felismernünk. Minden viszonylagosság ellenére éppen emiatt lehet teljes a pedagógus hitvallása, elkötelezettsége, megszállottsága. Ki ne ismerné az általános tudást, miszerint a gyermekkorban megszerzett ismeretek, szokásrendszerek a legtartósabbak. A genetikai adottságok és a szociális háttér (elsősorban a család) egyforma súllyal bírnak a személyiség kialakulásában. Van dolgunk ezen a területen! Bizonyíték gyanánt egy felületes, ám divatos példa: a világhálón a személyiség kérdéskörre kattintva több száz definíció jelenik meg, ám egyetlen találat sem szól a pedagógus személyéről. Pedig ők nevelik a jövő embereit.
Milyennek kell lennie a mai pedagógusnak?
A gyermek életében fontos szerepet betöltő felnőtt olyan értékek hordozója és egyben bemutatója, amelyek olykor spontánul vernek gyökeret a gyermek személyiségében, ezt mindannyian tudjuk. Kétség ahhoz sem fér, hogy amennyire fontos a pedagógus számára a kapcsolatteremtés a szülőkkel, úgy a szülőknek is partnerként kell tekinteniük a pedagógusra. Van ebben lemaradásuk a szülőknek, pontosabban az elvárásokhoz ritkán társítják saját felelősségüket. A gyerekek ma már az óvodában és az iskolában sajátítják el azokat a viselkedésszabályokat, normákat, amelyeket néhány évtizeddel ezelőttig még a szülők adtak át, ami azt jelenti, a szocializálódás sikeréhez ezt be kell építeni a szülőkkel való kapcsolatrendszerbe. A cél az, hogy ismét otthon tanulják meg a viselkedés szabályait, hogy az óvodában, iskolában már alkalmazni tudják pedagógusaink. Így lennének nagyobb mértékben csökkenthetőek, elkerülhetőek azok a manapság gyakori szociális viselkedészavarok, mint amilyen az agresszió. Óriási szükség van a polgárrá nevelésre! A hitoktatás is mind gyakrabban kerül a nevelési célok középpontjába. A hit alapjaira való oktatásra szükség van, de azt ne vonjuk ki a plébániák keretei közül.
Újra meg kell tanulnunk, hogy a felnövekvő nemzedék oktatása és nevelése nem kizárólag az iskola feladata. A mai világ se nem kapitalizmus, se nem a mögöttünk hagyott kommunista irányítású szocializmus. Globalizált világban élünk, amelynek jellegzetességeit és veszélyeit most kezdjük kiismerni. A televízió és az online világ ontja magából a halál percenkénti különleges megjelenéseit, az emberi értékek habozás nélküli feladását. Mindez a gyerekek lelkének megnyomorítását szolgálja, és kiveszi a szülők kezéből a gyerekek nevelésének irányítását. Éppen ezért a jövő attól függ, hogy pedagógusaink mennyire lesznek képesek az iskolai életet saját képükre formálni, mennyire érzik át a kultúra színvonalának fontosságát, hiszen a kultúra határozza meg a kor minőségét.
Óriási változás történt a világban: már nem a szülő a kultúra tartóoszlopa, hanem a pedagógus, ezen belül is az osztályfőnök, hiszen kezében van a legnagyobb lehetőség. Ez pedig a döntéshozókat állítja feladat elé. Ugyanis a pedagógusok azok, akiknek olyan következményekre kell felhívniuk a figyelmet, amelyekre a hagyományos nevelés idején nem mutatkozott szükség. Fontos látnunk, hogy a hagyományokat, egykori viselkedési normákat tiszteletben tartó családoknál nem találkozunk értékrend-, személyiség-, identitászavarral küzdő gyermekekkel.
Az Európai Unió, a globalizáció és a pedagógia
Az Európai Uniót megteremtő maastrichti szerződés 8. cikkelye szerint az európai polgár identitásának legfontosabb tulajdonságai között elsők között szerepel az interkulturalitás, a tolerancia, az ökológiai identitás, az emberi méltóság, a demokrácia eszményének vállalása, a közösnek tekintett európai hagyományok és értékek melletti kiállás. Ez jelenti az európai illemtant. Ennek az illemtannak a szabályai közé tartozik még a mindennapok gyakorlatára vonatkozóan a pontatlanság, a legkülönfélébb okkal bekövetkező zajosság kiküszöbölése, és az is definiált illemszabály, hogy a telefonon-levélben érkező megkeresésekre való válaszolás kötelesség, leírják a korrekt politikai stílus és hangnem kialakításának fontosságát, a termelőmunka becsületét, egyfajta pénzügyi alapkultúra elsajátítását stb.
Az európai polgártól elvárják, tudjon idegen nyelven kommunikálni, legyen munkájában és magánéletében innovatív és kreatív, saját lehetőségei szerint alkalmazkodjék az információs társadalomhoz, magára érvényesen is fogadja el az élethosszig tartó tanulás kötelezettségét stb. Mindeközben legyen büszke arra, hogy európai. És persze arra is legyen büszke, hogy mely nemzet tagja.
Szellemi haza az Európai Unió küszöbén
Mindezek ismeretében hogyan képviselhetjük kellő súllyal, ráadásul a kisebbségi sors árnyékában hogyan védhetjük meg a magyar nemzethez való tartozásunkat? A pedagógusok felértékelődött szerepe a jövő magyar nemzedékeinek nevelésében már világosan körvonalazódott. Az is, hogy igencsak értékelnünk kell azokat a pedagógusainkat, akik nem szolgáltatnak, hanem szolgálnak. De vajon milyennek kell lennie a pedagógusnak?
A vajdasági magyar pedagógusnak büszkén kell vállalnia az anyanyelvét, és értékként kell tekintenie arra, hogy magas színvonalon ismeri az államnyelvet. Büszkének kell lennie azért, mert a kisebbségi sorsból következő kétnyelvűség nemcsak többletmunkát, többletenergiát követel, de több lehetőséget is rejt magában! Az okos ember képes több nyelven kommunikálni – végül is, ha jól meggondoljuk, maga a maastrichti egyezmény is ezt várja el, noha tudjuk jól, hogy nem erre gondol, mert az Európai Unió a nemzeti kisebbségek létéről nem vesz tudomást.
Emellett ideje volna átvenni a szláv mentalitásból jól ismert önbecsülésnek azt a mennyiségét, ami még az elbizakodottság alatt van. Egyik kutatásom eredményét említem: a szerb családokban a szülők sokkal többet beszélnek gyermekeiknek nemzeti múltjukról, nemzeti hőseikről, történelmükről, mint a magyar családokban. Pedig ez rajtunk múlik. Erre kell nevelni és szoktatni mind a szülőket, mind a gyermekeket.
Hangsúlyeltolódás a szellemi haza, azaz az anyanyelvi nevelés területén
Napjaink oktatási rendszerének a leggyengébb pontja az esztétikai nevelés kidolgozatlansága, illetve az esztétikum felismerésének hiánya. Az esztétika szó hallatán mindenki a művészet valamely ágára gondol: zene, színház, képzőművészet. Senkinek sem jut eszébe, hogy a legtermészetesebb, önmagából a természetből, az ősi emberi hagyományokból eredő népművészet foglalja magában a legsokrétűbb esztétikát.
A szemléletesség, a megtapasztalás a körülmények megváltozásából kifolyólag már nem csak anyanyelvén éri a gyermeket. Az államnyelv hatása mellett legtöbbször egy harmadik nyelv „beütése” is tapasztalható. S történik mindez nemzeti nyelvünk és magyar műveltségünk kárára. Nem mellette, nem párhuzamosan, hanem vertikálisan lejjebb és lejjebb nyomva azt.
Ennek tudatában tananyagszerűvé kell válnia az anyanyelvi nevelésnek a nap minden órájában. (Nem vigasz, de tény, hogy az anyanyelvi elszegényedés nem csak a kisebbségben élő közösségeket sújtja. Az igénytelen anyanyelvi beszéd anyaországi általánossággá is vált.)
Óriási szükség volna újraelemezni, újraértékelni a pedagógusok műveltséggel kapcsolatos értékrendszerét. Értékelni, táplálni, elismerni igényüket és fáradozásukat a folyamatos önművelésre, az igényességre, emellett pedig lehetővé kellene tenni a szellemi haza építésének módszereit. A pedagógusoknak érezniük kell, miért fontos az ő tevékenységük, miért fontos naprakész tudással rendelkezniük, ahogyan azt is, hogy a szellemi haza első vonalában működnek.