1. rész
Kik vagyunk mi? Ki(k) az a mi? Mi határoz meg minket másokhoz, a környezetünkhöz, önmagunkhoz képest, mitől leszünk, akik vagyunk? A felsőbb erő, a természet alkotja meg, irányítja, alakítja a viszonyainkat? Hol ér véget a biológia, a genetika hatalma, hol vesszük át az irányítást, ha átvesszük egyáltalán? Létezik vajon független gondolat, érzelem? Ha igen, mennyire egyénfüggő, mennyire lehet közösségi? A közösségi szellem valóban létezik-e, mi hatunk inkább rá egyénként, vagy „ő” ránk? Mondhatni költői, de legalábbis a megválaszolhatatlanság határát súroló kérdéseket tesz fel magának az ember, amikor az identitás témáját járja körül.
Etimológiáját tekintve az identitás azonosságot jelent, gyökere a klasszikus latin idem (ugyanaz) szóban keresendő, amelynek középkori, főnévvé képzett változata az identitas, identitatis (azonosság). Az identitás ma (ön)azonosságot, énképet, öntudatot jelent. A fogalom kontextusának és használatának történeti vizsgálata igen összetett kérdés, ha azt szeretnénk meghatározni, mióta jelenti azt, amit ma értünk rajta, több koncepcióval, meghatározással találkozunk. Ezzel és hasonló kérdésekkel számos neves gondolkodó mélyen, behatóan foglalkozott, erről Földes Györgyi Identitás című tanulmányában részletesen ír.
Descartes az önazonosságot a gondolkodás képességében látja, annak alapjául tehát az önálló vélemény-, viszonyrendszer-formálást határozza meg. („Gondolkodom, tehát vagyok.”) Mások, (pl. Husserl) az érzetekben, tehát a tudattalanban keresik a lényegét: az vagyok, amit a környezetemből észlelek, ez alakít leginkább. Assmann úgy véli, az archaikus, szigorú hierarchiára, szabályokra építkező társadalmakban eleve lehetetlen volt az önkép egyéni kialakítása, ugyanis azt a társadalomban betöltött szerep határozta meg, később a polgári liberalizmus, a politikai, gazdasági, kulturális változások teszik lehetővé az énkép egyénileg történő kialakítását. Az identitás mibenlétét taglaló elméletek is különböznek, John Locke megkülönbözteti a kizárólag tárgyak azonosságára vonatkozó, annak kifejezésére szolgáló, valamint az emberi tulajdonságot, az öntudatot, énazonosságot kifejező identitás fogalmát.
A modern énkép kialakulását igen komoly filozófiai viták, elméletek eredményezték, és bár az adott történelmi kor mindig a saját képére formálta, az énkép lényegét tekintve ugyanaz maradt: azonosság önmagunkkal. Az igazság (ahogy az lenni szokott) valahol a sok magyarázat keresztmetszetében található, esetenként erre-arra tolódva. Magunkról alkotott képünk, önértékelésünk szerves összetevője az értékrendünk is, ugyanez fordítva is igaz, az értékrendünk megalkotója az identitásunk. A környezeti hatások, a tapasztalások szintén fontos tényezőnek számítanak, ugyanis az inger érzelmi, értelmi (gondolati) reakciót vált ki, amelyet tudatalattink kódként épít belénk, alakítva személyiségünket, értékrendünket, amelynek alapján aztán a további „reakciókat” tudatosan is értékelni tudjuk. Egyik tényező sem előbbvaló tehát, az egyikből következik a másik, és mindennek a fordítottja is működik, mégis, így alkotnak működő rendszert.
A fent leírtak alapján azt gondolhatnánk, az identitás annyira egyénfüggő, annyi egyedi hatás által megszülető „valami”, hogy kollektív formában képtelenség léteznie. Nem is tévedhetnénk nagyobbat. Talán nem véletlen, hogy a fogalom hallatán a többségnek a nemzeti, a nemi vagy a vallási identitás jut eszébe. A kollektív, közösségi identitás az emberi természethez, életformához tartozik, ugyanis az ember közösségi lény, közösséget épít, magához hasonlót keres. A kollektív identitás sajátja, hogy „kollektivizálja”, egymáshoz még hasonlóbbá formálja, felnagyítja, erősíti, a számos egyéni öntudatot, így alakul ki az a közösségi meggyőződés, értékrend, igazságtudat, amelynek köszönhetően az ember (az én) egyéni céljai egy szűkebb vagy tágabb értelemben vett „értékközösség” céljaivá válnak.
Az identitás tehát az emberiség történelmének láthatatlan, gyakran mellőzött, ám annál fontosabb építőeleme, sok esetben irányítója. Végtelen, összetett, egymással állandó kapcsolatban létező hatások szüleménye, amelyet sokszor alábecsülünk, létét megkérdőjelezzük, tagadjuk, más esetben pedig hajlamosak vagyunk azt gondolni, ismerjük, uraljuk, irányítjuk. Az ember, az emberi tényező mint a történelem folyamának állandó mederbe terelője nem függetleníthető a környezeti, gondolati hatásoktól. A népek, nemzetek, országok sorsát alakító társadalmi, akár politikai döntések, amelyek következményei és hatásai nélkül sokszor egész más irányt is vehetett volna a történelem, az adott kor tényezőinek egyéni, ugyanúgy kollektív identitásából következnek, és az eljövendő kor(ok) tudásának, viszonyrendszerének, értékrendjének kialakulásához vezetnek. Ahogy a történelemnek, kijelenthetjük, hogy az identitás (ki)alakulásának sincs tehát konkrét, természetes módon meghatározható eleje, nincs vége sem. Mi, akik megpróbáljuk megérteni természetét, megmagyarázni, válaszokat adni miértjeire, apró porszemek vagyunk csupán, epizódszereplői a színdarabnak, kik olykor hajlamosak főszereplőként tekinteni önmagukra. A történelem – a rendező – pedig összefont karral, karosszékében hátradőlve mosolyog a bajsza alatt, gondolván, talán egyszer megérünk a szerepre. A felettünk álló erők hatalmának, befolyásának alábecsülése, el nem ismerése végzetes hiba – a függöny legördül.