Hatások és visszahatások Amedeo Modigliani szobrászatában
Minden természetszerűen fejlődő művészet csak azt veszi át és utánozza, ami a saját mondanivalójának kifejezéséhez segíti – fogalmazza meg Szilágyi János György az etruszk művészetről szóló könyvében. Nem véletlenül említem ezt a gondolatot bevezetőül, nem véletlenül Szilágyi könyvéből. Hogyan fonódik össze Modigliani művészete az etruszk hagyományokkal?
Amedeo Modigliani, a hosszúkás arcú, elnyújtott figuráiról híres festő Livornóban született, egy toszkán vidéken, Itáliában. Ma a toszkánok köztudottan büszkék etruszk gyökereikre. Más emberek érzékenynek, érzékinek tartják őket, és ezt művészetükről is elmondhatjuk. El tudom képzelni, hogy a toszkánok is, és az odalátogatók is úgy érzik, ez a levegőben van. Gino Severini, a 20. századi futurista festő, azt mesélte Modiglianiról, hogy kivételesen érzékeny ember volt, emellett kritikus és ironikus is, hű a toszkán szellemiséghez. Az érzékeny, sokszor szenvedélyes hangvétel híressé vált festményeiből jól kiolvasható, ám kevesen tudják, hogy kalandos szobrászi alkotómunkán keresztül vezetett az útja az egyedi stílus felé.
Modigliani egész életében keresett valamit, nyitott volt más kultúrák és alkotók művészetére, de ezeket a hatásokat sajátosan kezelte. Párizsi évei alatt, mint ahogyan kortársai is legtöbben, találkozott primitív és antik műtárgyakkal, melyek erős hullámként érkeztek a francia műtárgykereskedőkhöz és múzeumokba. Ez a jelenség meghatározó volt az avantgárd művészet fejlődésében, mivel az afrikai, etruszk és kükládi szobrocskák rövid időn belül divatot teremtettek. A hirtelen fordulatok és változások Amedeo munkásságában is megfigyelhetőek. A bonyolult fejlődés, melynek végén magáénak tudhatta különleges látásmódját tükröző egyedi stílusát, elengedhetetlen. Mondhatjuk, hogy Modigliani mindig keresett és mindig talált is.
Amedeo Modigliani szobrászatán keresztül szeretnék erre az útkeresésre fényt vetni, mert szerepe nagyon is értékelni való a művész életművében. Monográfiájából megtudjuk, hogy volt életében egy olyan pont, amikor úgy érezte, eltéved a különféle stílusok és technikák adta lehetőségek útvesztőjében. Ez nem meglepő, hiszen fiatal korában többi kortársával együtt (Pablo Picassót is beleértve) Párizsban bontogatta szárnyait. Természetes volt a sok inger. Ebben az időben, amikor a 20. század talán legmeghatározóbb irányzata, a kubizmus volt születőben, a legtöbb művészt a forma tulajdonságai és metafizikája érdekelte. Nem szeretném a kubizmus és a primitív művészetek szoros kapcsolatára terelni a szót, számunkra ugyanis az a fontos, hogy Modiglianinak a szobrászat tudott erőt adni ahhoz, hogy újragondolhassa a formákhoz való hozzáállását, mely művészetének vezérfonala. Mivel nem szobrásznak tanult, technikai problémákkal találta szemben magát. Fiatal éveiben, Livornóban Guglielmo Micheli impresszionista festőtől tanulta a színhasználatot, majd Firenzében és Velencében festészet-, leginkább aktórákra járt. Gyermekkorától kezdve több város múzeumában tanulmányozhatta a nagy olasz mesterek munkáit, mivel tüdőbetegsége miatt sokat utazott. A festészet terén tehát technikai és művészettörténeti tudással is rendelkezett. Ezenfelül inspirálódhatott is belőlük. Rokonítják festészetét többek között Simone Martini nyúlánk testű, gyengéd szomorúságot árasztó alakokat vagy Sandro Botticelli dekoratív, kanyargó vonalakat is bőven megjelenítő képeivel. A szobrászat terén nem rendelkezett ennyi információval, nem kereshetett párhuzamot más mesterek alkotásai és a sajátja között.
Mielőtt kifejteném szobrásztevékenységének kulcsmomentumait, néhány sort festészetére kell szánnom. Amedeo Modigliani hírnevét ma portréi fémjelzik. Feleségéről, Jeanne Hébuterne-ről készült festményeit sokan felismerik. A portrék előtt aktokat festett. Már korai aktjainál is létfontosságú volt közvetítenie a művészethez és a széphez való hozzáállását. Az emberi figura, pontosabban a test és a testhelyzetek gesztusai érdekelték, nem a mögöttes tartalom. Amikor belekerült a párizsi művészvilágba, látta az akt új értelmezését kortársaitól. Ők már a klasszikus mitológiai ábrázolással ellentétben, amely Ingres, Tiziano vagy Velázquez festményeire jellemző, a társadalom befogadóképességét és erre való érzékenységét tudatosan semmibe véve, teljesen más kontextusba helyezték a női testet. Manet az elsők között volt, aki felháborodást keltett egyénített modelljeivel. A korábbi mitológiai témák idealizálták a modelleket, nem volt létező személyiségük vagy társadalmi rangjuk. E szabályok felrúgása óriási, a befogadók szempontjából igen kellemetlen változást hozott. Modiglianit viszont csak a formák szépsége érdekelte, a testben rejlő vagy csak általa kifejezhető elemi érték. Aktjai nem árulkodnak a modell társadalmi helyzetéről, kedélyállapotáról, semmilyen mögöttes tartalommal nem rendelkeznek ilyen téren. Nem sorolhatók a reális és az idealizált aktok közé sem. Ezen a ponton még egy gondolat, illetve történet erejéig nyújtanám a Modigliani festészetének jellemzőiről szóló beszámolót. Fontos, hogy számára a női test nem a titkos vágyak kielégítését szolgálja (bár magánéletében ettől nehezen tudott szabadulni). Ezért nem értette, amikor 1917 őszén a rendőrség bezáratta Berthe Weill galériájában rendezett kiállítását a szerintük obszcén ábrázolások miatt. Művészetének csupán az a célja, hogy az egyén vonzerején és érzékiségén túlmutató szépség ideálját fejezze ki. Itt átvezetőül szobrászatához, visszakanyarodnék egy etruszk érdekességhez, amelynek az ókorban élő környező népek is csodájára jártak. Legegyszerűbb az egyik leghíresebb szoborra hivatkoznom, a Cerveteri házaspárra, amelyen egy szarkofágot lefedő férfi és nő egymás mellett, evés közben látható. A görögök és a rómaiak is félig ülve, félig fekve falatoztak az erre szolgáló kereveten, de a család női tagjainak ilyenkor tilos volt a férfi mellé feküdni. Ezzel szemben az etruszk társadalomban a nő egyenjogú. A nő tisztelete, ehhez hasonló értelmezésben, Modigliani gondolkodásmódját és alkotásait is meghatározta.
A festészettel ellentétben tehát Modigliani nem bővelkedett európai szobrászmesterek műveiben, melyeket tanulmányozhatott volna. A művészettörténetben és a kortársai között sem akadt olyan alkotó, akinek művészetét szívesen követte volta. Pontosabban olyan valaki, akinek tanulmányozásával olyan eredményt tudna elérni, amilyet szeretne. Nem csupán egy művészre volt szüksége, hanem egy példaképre, apafigurára, akit tisztelhet a művészethez való hozzáállása, technikai tudása és embersége miatt. Auguste Rodin a kortársa volt. Carol Mann művészeti író úgy ír kettejük kapcsolatáról, hogy Rodin nem segítette Modigliani ifjúkori fejlődését. André Salmon olvasatában, aki regényt írt a művész életéről, Modiglianinak az a véleménye Rodinről, hogy nem alkot, hanem összezsúfol. Tudatosan vagy csak ösztönhajtottan Modigliani végül barátját, egyben támogatóját, a műgyűjtő Paul Alexandre-t kéri meg, hogy mutassa be Constantin Brancusinak. Brancusi szobrászként ideálisnak tűnt főszereplőnk számára. Híres volt, a párizsi Őszi Szalonon is kiállított. Úgy gondolta, sokat tanulhat tőle. Zseniálisnak tartotta, ahogyan pont a megfelelő szintre redukálja a formát, ahogyan a vonalak és a térfogat gazdaságosságával hat. Eddig is látható volt, ahogyan Modigliani a geometriai formákhoz egyre inkább közeledett, de az ekkor kibontakozó kubizmust elutasította. Severini meg is vádolta egyszer, hogy akadémikus hajlamai vannak, és nem tud megszabadulni az olasz múzeumok emlékétől. Modigliani viszont azt a fajta purifikálást, letisztultságot kereste, amit a szobrászattal lehet elérni. Szerette volna összekapcsolni a hagyományos és a formabontó gondolkodást. Egyesíteni akarta a szobrok tömörségét a festői vonalvezetéssel.
1910-ben intenzív rajzgyakorlás után szentelte magát a szobrászatnak. A faragást választotta a mintázással szemben, mert ez magas fegyelmet követel, és nem ad lehetőséget a javításra. Megtanulta a mészkőfaragás technikáját. Előtte fát faragott, valószínűleg azért, mert könnyebb volt beszerezni. A köveket is építkezésekről „bányászta” éjjelente. Fejeket faragott belőlük, melyekhez arcképeket rajzolt. Ezek a tanulmányok egyáltalán nem portrék. Nem lehet tudni, hogy férfiakat vagy nőket ábrázolnak. Témájuk inkább az emberi lét. Csendes, jellemzően magas arcok, néha titokzatos mosollyal. Érzelmekről vagy valamilyen történetről nem árulkodnak. A legsikerültebb fejeket 1912-ben faragta. Stílusuk eklektikusnak mondható, mivel Modigliani több művészetből merített egyszerre. Semmit sem másolt, inkább csak utalt egy-egy motívumra vagy irányzatra. Ez hozzásegíti és természetesen magával is ragadja az erre érzékeny nézőt. Látható más stílusok bevonása, kitűnik, ahogyan ezeket feldolgozta, és általuk saját művésznyelvet hozott létre. A fejekre jellemző az orientális, keleti művészetben megtalálható nyújtott fülcimpa, az afrikai arcokon látható ívelt, ékszerű, vonalas orr, a rövid, takaros hajviselet dekoratív és vonalas, mint egyes antik ábrázolásokban. A fejeket valamilyen átvitt értelemben oszlopokként képzelte el. Három oldalról szemlélhetőek meg, a hátsó oldal nincs olyan kifinomultan megmunkálva, néha egyáltalán nincs megfaragva. Ez a módszer közvetíti a faragott kő természetes tulajdonságait. Vannak sziklaszerű szobrok is, amelyeknél az arc domborműszerűen tűnik ki a tömegből, és vannak finoman megfaragott arcok, amelyek egy bizonyos nézőpontból visszaolvadnak a kőtömb kontúrjainak keretei közé. Brancusi alkotásai is hasonlóan architektonikusak. Az építészeti felfogás Modiglianinál a tömeg felosztásában értelmeződik. A figura részei úgy vannak felosztva, mintha építmény lenne. A precíz és harmonikus felosztás ugyanúgy funkcionál, mint egy ház talapzata, fala, gerendái vagy ablakai. Modiglianinak vannak fejrajzai, melyeknek részei az antik görög oszlopok elemeivel azonosak, például dór típusú oszlopfőként használt abakusz vagy ión voluta mintára hasonlító hajviselet, illetve fejdísz. Az emberi fej így az oszlopfejezet, a nyak pedig az oszloptörzs. A művészettörténetben a legismertebb épületrészként létező, tartóoszlopként funkcionáló szobrok a görög kariatidák. Leghíresebb az Erekhteion templom kariatidacsoportja az athéni Akropoliszon. Ezek a nőalakok, hogy nőiességüket hangsúlyozzák, úgy lettek megfaragva, hogy könnyed testtartásuk erős kontrasztja legyen a templom tömörségének és a tetőszerkezet súlyának. Kecsesen állnak, egyik lábukat még lágyan be is hajlítják.
Brancusi látott nála tanulmányrajzokat, melyek olyan aktok, amelyeket szerinte szobrász rajzolt. Ekkor így bátorította barátját:
„Ne ragaszkodj kizárólag a fejekhez. És nem mondom, mint a többiek, hogy menj neki a testnek… Az ember nem nekimegy a dolgoknak, hanem kötődik hozzájuk. És ragaszkodik. Értesz? Persze hogy értesz.”
A fejek után Modigliani egész alakos rajzaiban is a vonal-tömeg viszonyt tanulmányozta, hogy a szögek és a görbék miként tudnak egyenértékűek lenni az általuk jelölt tömeggel. Ezt a „vonalak misztériumaként” említi. Különleges találkozása ez a sík- és térbeli formáknak: a 3D-s tömeg először üres 2D-s alakzatként születik meg a papíron. Modigliani a vonalak fajtáit palettaként használja, mint egy grafikus. Segítségükkel jeleníti meg a pozitív és negatív formákat, ezek térbeli alakzatnál domborúnak és homorúnak vagy üregesnek értendőek. Számomra zseniális, hogy ez úgy is könnyen érvényre jut, hogy a rajzokon a kontúrok a legtöbb esetben sem zártak. A vonalakat precízen és egyszerre gesztusszerűen, pont kellő energiával, kellő mennyiséggel és hosszúsággal rajzolja meg. Nincs felesleg. Telt és szaggatott vonalainak dekorativitása és dinamikus ritmusa fenséges harmóniát eredményez, amely tökéletes közvetítője a női test szépségének.
A rajzok valahogyan a műterem nélküli szobrász menedékét is jelentették, mivel drága lett volna az alapanyag. Amedeo állványról és kellő szobrászeszközökről nem is álmodott. Egy idő után egyre nehezebbé vált a kövek mozgatása és megmunkálása is. A kőpor irritálta beteg tüdejét. Fizikai legyengültsége miatt, melyet hírhedt kicsapongó életvitele csak felgyorsított, végül le kellett mondania a szobrászatról. Maradt a rajzolás, amely később festészetté alakult át. A rajzok datálása a szobrokhoz képest nem egyértelmű. Valószínűleg egyes képeket szobrokról készített, egyes szobrokat pedig tanulmányrajz inspirált. Szobrászként mindennap rajzolt. Amikor egész alakos tanulmányrajzokat készített, a testet ugyancsak architektonikusan osztotta fel. Célja a szilárdság és a tömörség érzékeltetése. Lenyűgözte, ahogyan a körvonallal megragadható az alakok tömege. Ezeken nincs háttér, a figurák a szobrok terveiként értelmezhetőek. Mégis festőiek. Többek tanulmányrajznál. Egyszerűen csak a néző figyelmét a formák kapcsolatában megmutatkozó szépségre hivatottak fókuszálni. Itt kiemelnék az etruszk művészetre jellemző három általánosságot. Először hajlam a test anatómiájának és organikus egységének geometrikus felbontására, másodszor az ornamentális minták és vonalak dekoratív jellemének túlhangsúlyozása és harmadszor az archaikus kifejezésmódok megőrzése, valamint újabbakkal való keverése. Ezek a jellemzők Modigliani szobrászatára és ekkori rajzaira átfogóan is, leginkább pedig barna és vörös színekkel festett álló és kuporgó kariatidatanulmányaira érvényesek. Fontos az is, hogy a geometrikus felbontás ezeken a festményeken átfejlődik ívelt vonalú, gömbölyded formák elkülönítésére. A kontúrok könnyedek és vázlatszerűen spontának, mégis érződik a gondos tervezés és a biztos megformálás. Ceruza- és szénrajzainál ez az érzékenység már szinte líraivá válik. Ezek a „misztikus” vonalak egyes rajzokon a kompozíciót is keményen meghatározzák. Elsőre nehéz eldönteni, hogy a tömegeket megjelenítő határvonalak pozitív vagy negatív formákra utalnak. A papír síkszerűen van felosztva, a test tömege mégis egyértelmű, nem szorul magyarázatra. Illékony és egyben stabil.
Amedeo Modigliani a szobrászatában végbement fejlődési folyamat eredményeit tehát a festészetbe vitte át, és sikeresen kamatoztatta. Az első festmény, melyet az arc elnyújtásával komponált, Paul Alexandre portréja, melyet emlékezetből festett. A hosszúkás nyak főleg a portréknál, de az aktoknál is nem csupán támasza a fejnek, hanem oszloptörzsként kiemeli azt. Aktjai a szobrászat kapcsán említett női szépséget megfogalmazó gondolkodása miatt személytelenek. Kedvenceim az egész alakos tanulmányrajzok, melyeket a szobrász (szívesebben írnám úgy, építész) lelkületével alkotott. Mások művészetéből minden szükséges tanulságot levonva, ezáltal sajátos harmóniát teremtve, néhány vonallal képes volt sokkal többet mondani a tér és az idő dimenzióiról.