A történészek számára már évtizedek óta nagy kihívás értelmezni az első világháború lezárásának következményeit. Nemcsak számukra, hanem a közvélemény egésze számára majdnem száz év után is próbatételt jelent a történések labirintusának eltérő tolmácsolása. Annak ellenére így van, hogy a háborúról szóló források és tanulmányok nagy számban már a múlt század húszas éveiben elérhetővé váltak és rendelkezésre álltak mindenki számára, akit csak érdekelt a témakör. Ebből a gazdag kínálatból bárki össze tudott állítani olyan hihető „elméletet”, emellett alá is támaszthatta megfelelő tényanyaggal, hogy az elfogadhatónak tűnjön, miközben a döntés jogosságával kapcsolatos kétely a hagyományaink részévé vált, különösen az 1920. június 4-ei trianoni egyezmény után, amelyet a versailles-i (Franciaország) Nagy-Trianon palotában írtak alá az antanthatalmak és Magyarország. A világ éppen csak befejezte a nagy háborút, mégis gyorsan elnyelte egy újabb sötétség kora: a faji gyűlöleté, a globális rombolásé és a folyamatosan zajló harcé.1
A trianoni békeszerződéssel 1920. június 4-én a független Magyarország területét 40 százalékra csökkentették a történelmi Magyarországéhoz képest. Államhatárain kívül rekedt 3,3 millió magyar. Magyarországon kialakult az az általános meggyőződés, hogy a békeegyezménnyel a győztes hatalmak igazságtalanságot követtek el, így június 4-ét nemzeti gyásznappá nyilvánították.2 A nép többsége hitt a valamikori Magyarország feltámadásában: ez imádsággá vált, amelyet felolvastak az iskolákban, és tömegrendezvényeken is elhangzott.3 Nem volt megalapozatlan ez az elmélet. A Délvidékhez nem véletlenül kötődött az első világháború előtt a gondtalan, jó és gazdag életvitel képe. Ez a föld gazdagon adta a gabonát, a lovakat és a gondtalan földbirtokosokat.4 Mindezek a nagy háború előtti idill részét képezték. A többi nemzetnek is megvolt a maga idealizált, önmagáról alkotott képe, csak ők az új időkben vélték azt megtalálni. Protić Marko szabadkai pap az 1918-as „felszabadulásnak” szentelt könyvében azt írta, hogy ekkor jött el „Szabadka aranykora” (Zlatni dani Subotice).5 A modern történelem azon korszakának több áttekintése is csak kevés szöveget szentel, sőt a mai napig sincs feltárva az a társadalmi környezet, amelyre a trianoni egyezmény vonatkozott. A társadalmi környezetnek a valós megismerése sok türelmet, időt, jó módszert, tény- és fogalomfeltárást igényelne.
A trianoni Magyarország az első világháború után alakult meg független államként az Osztrák–Magyar Monarchia területén, kis országgá vált, elveszítve történelmi területének nagy részét. De talán még fontosabb, hogy a szomszédos államoknak jutó részeken, amelyek ugyancsak a Monarchia területéből jöttek létre, jelentős számú magyar nemzetiségű ember rekedt Magyarország határain kívül.6 Ők foglyaivá váltak ennek a földrajzi térnek, történelmi, művelődési és civilizációs értelemben. A hosszú történelmi korszakoknak egy új „hosszú időszaka” kezdődött el.
Érdemes erre a „hosszú időszakra” fokozottan odafigyelni, mivel a történészek évtizedek óta csak ritkán fordítanak rá figyelmet. Ennek oka, ahogyan azt Michel Foucault említi, valószínűleg abban rejlik, hogy a történészek a politikai események és epizódjaik mögött állandó és súlyosan megbomlott egyensúlyi állapotokat, visszafordíthatatlan folyamatokat, állandósodó szabályozásokat, bizonyos jelenségeket próbálnak megvilágítani, amelyek csúcspontok és évszázados folytonosság, felhalmozódás, lassú telítődés után jönnek létre, emellett nagyarányúak, hatalmasak és megalapozottak, amelyeket gazdag eseménytenger áraszt el hagyományos történetekkel.7
Umberto Eco kifejti: „A tér akkor nem üres, ha valami azt a közeget kitölti.” E. Cioran hozzáteszi: „A telítettséget sugárzó űr több valóságtartalommal bír, mint amit az egész történetírásunk tartalmaz.”8 Mi a telített és mi az üres tér, amikor látjuk, hogy egyik is, másik is többértelmű: mindkét esetben a tér szükséges ahhoz, hogy az egyikből létrejöhessen a másik.9
„A múlthoz képest – írja Karel Kosík – az emberi történelem a totalitarizmus egy folyamata, amelyben az emberi gyakorlatot foglalják magukban a múlt pillanatai, és csak ennek az integrációja éled újjá.” Ebben az értelemben az emberi valóság nem csupán az új létrehozatala, hanem a múltnak (kritikai és dialektikai) reprodukciója is. A totalizáció termelési és szaporodási, újjáélesztési és megújulási folyamat.10 Amikor a Vajdaság területéről, történelmi hagyományáról és művelődési életéről beszélünk, legkevesebb két problematikus megközelítésbe ütközünk: az egyik alapja az objektív öntudat és az objektivitás illúziója, mítosza arról, hogy a történelem dicsőséges időszakai újrateremthetők ugyanazon körülmények és feltételek mellett; a másik, amelyben a szubjektivizmus dominál, a források, a dokumentumok, valamint a tények tagadásával, amely a történetet mitológiává, a múlt idők hősi megtapasztalásává változtatja. Érdekes módon a trianoni egyezmény, amelyet száz éve írtak alá, mindkét megközelítés problémakörét magában hordozza, és még ma is számos újraértelmezést kap, még akkor is, ha a „történelem részét képezi” már hosszú ideje.
A történelem a maga hagyományos formájában, ahogyan Foucault fogalmazott, elsődleges feladatát nem abban látja, hogy interpretálja, sem abban, hogy meghatározza, mi az igazság a tényanyag alapján. „…hanem a feladata a belső munkálkodás és feldolgozás. Megszervezi, lebontja, rendezi, szintekre osztja, sorozatokat hoz létre, elválasztja a megfelelőt a nem megfelelőtől, elemez, meghatározza az egységeket, illetve leírja a kapcsolatrendszereket. Az írott anyag a történelem számára már nem az a megbízható adathalmaz, amelyen keresztül megpróbálhatjuk rekonstruálni azt, amit az emberek mondtak vagy tettek a múltban, és amiről csak nyomok maradtak fenn, mert az olyan, mint a csónak által keltett hullámok a vízen: a dokumentációs anyag alapján próbálja meg meghatározni az egységeket, sorozatokat és kapcsolatrendszereket.” (Foucault 1973)
A vajdasági társadalmi közeg megváltozott, mivel az iparosodás a gyors és tömeges városiasodást serkentette, elmélyítve a falu és a város közti különbségeket, ezzel elindítva a térség átalakulását. Az új társadalmi tér nyújtotta előnyök felfedezése ugyanakkor ragyogó lehetőségeket kínál. Ez a lehetőség nem önmagától jött létre; időnként az ideológiai felhők elrejtették jelenlétét; aztán egyik napról a másikra sok ember elkezd beszélni erről a térről; köztük sok olyan szakértő, akik a földrajzi és a kulturális részleteket gyakran tendenciózusan, sajátságos módon írták le. A teljes képhez hozzátartozik, hogy milyen eszmei megalapozottságot adtak ennek: a nemzeti újjászületésre, a népakaratra vagy a győztes jogára hivatkoztak. A legtöbb elemzőnek nem volt meg sem a képessége, sem a kritikus távolságtartási hajlama az antanthatalmak képviselőinek tervei kapcsán. A kutatók többsége, főleg a helytörténet-kutatók, a terméket tanulmányozták, ahelyett hogy a termelésre figyeltek volna, annak mozgására, viszonyaira, ami végül elvihetett volna a térről való elmélkedésig.
Nagyon fontos egységben, egészben szemlélni a folyamatokat, főleg ha sajátságos, helyi és pontosan meghatározott térségről van szó. E tekintetben Szabadka sorsa ékes példája annak az elméletütköztetésnek, amely felett már több csörte zajlott. Ennek a városnak erős közösségi tudata és sajátságos történelme volt. Ez az eredetiség tartalmaz az egyének és csoportok számára információhalmazt, kezelési módot (gyakorlati vagy elméleti, valamint művelődési téren), előre nem látható eseményeket és meglepetéseket. A társadalmi csoportok, a nép és a nemzetek, amelyek ezt a várost alkották, és a kezdetektől benne éltek, számos mindennapos problémával találták szemben magukat, ugyanakkor filozófiai értelemben szerettek volna egy olyan társadalmi életet létrehozni, amely legalább ugyanolyan, vagy jobb annál az életnél, amelyet a történelem rájuk szabott.11 Megalapozott lenne azt gondolni, hogy a problémákat csak egymást követő megközelítések, megoldásváltozatok és a hibák javítása révén lehetne megoldani, ez azonban semmiképpen sem zárja ki az ötletes kezdeményezéseket eredményező ugrásokat. Az élet irányításában, mint ahogyan másutt is, a kreatív megközelítést kellett alkalmazni.
A trianoni egyezmény következményeit pontosan megfigyelhetjük Szabadka példáján: milyen is volt a település viszonyulása a társadalom egészéhez, annak összetételéhez, lakosságához, működéséhez, történelméhez. A város megváltozott, akárcsak az egész állam. Fejlődése azonban nem csupán a globális társadalmi változások és az azokat előidéző folyamatok következménye. A város, nem mellékesen, a belső kapcsolatrendszerétől függ, közvetlenül az emberek és a társadalmi csoportok közti kapcsolatoktól, amelyek a társadalmat alkotják (a családok, a működő intézmények, céhek és egyesületek). Viszont nem csupán a közvetlen és közvetett kapcsolatok szervezéséből áll, sem az azok változásához való alkalmazkodásból. Helye a köztes térben keresendő, valahol félúton az úgynevezett közeli rendszer – a kisebb-nagyobb csoportokban élő egyének viszonyai, többé-kevésbé szervezett és felépített csoporton belüli kapcsolatai –, valamint a távoli rendszer között, amelyen az idegen nagyhatalmak által befolyásolt társadalmi rendszert értjük (ez esetben az egyház, az állam és az antanthatalmak).
A távoli rendszer a trianoni egyezmény következtében a maga „magas” szintjén jött létre, mondhatjuk, hogy a győztes hadseregek ereje határozta meg. Ezt a távoli rendszert erőszakkal rátelepítették a helyzetre. Elvont értelemben és formálisan is, látszólag mindenre érzékenyen és szellemileg átgondoltan, lehetőleg nem ideológiai áramvonalak (vallási vagy politikai) mentén. Mivel Szabadkát is elérte ennek a távoli rendszernek a hatása, változó történelmi időben és kontextusban, elkezdődött annak újraalkotása. Minden megváltozott, maga a város és lakói is.
A múlt mint olyan elérhetetlenné vált, és csak a reflexiók szintjén van jelen.
1 Alvin i Hajdi Tofler: Rat i antirat. Beograd, 1998, Paideia, 1.
2 Koljanin, M.: Jevreji i antisemitizam u Kraljevini Jugoslaviji: 1918–1941. Beograd, 2008, Institut za savremenu istoriju, 183–184.
3 Rokai, P., Đere, Z., Pal, T., Kasaš, A.: Istorija Mađara. Beograd, 2002, Clio, 542–544.
4 [4] A. Šajti, E.: Mađari u Vojvodini: 1918–1917. Novi Sad, 2010, Forum, 14. (Magyarul: A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004, Napvilág Kiadó.)
5 Protić, M.: Zlatni dani Subotice: od oslobođenja do potpisa mira. 13 nov. 1918 – 4. juna 1920.: zapisi i istorija. Subotica, 1930, Gradska štamparija i knjigoveznica.
6 Babić, Sava: Mađarska civilizacija. Beograd, 1996, Centar za geopoetiku, 115.
7 Fuko Mišel: Arheologija znanja. Beograd – Novi Sad, 1998, Plato – Izdavačka knjižarnica Zorana Stojanovića, 7. (Magyar nyelven: Michel Foucault: A modernség politikai-filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Michel Foucault írásaiból. Budapest, 1991, MTA Szociológiai Kutatóintézet.)
8 Sioran, E.M.: Istorija i utopija. Čačak, 1987, Gradac, 106. (Magyar nyelven: E. Cioran: Történelem és utópia. Ford. Fázsy Anikó. Bp., 2005, Nagyvilág.)
9 Šušnjić, Đuro: Hram kao Božiji stan. Religija i tolerancija, 2012/17 [Novi Sad, Centar za empirijska istraživanja religije], 5–6.
10 Kosik Karel: Dijalektika konkretnog. Beograd, 1967, Prosveta, 159.
11 Lefevr Anri [Henri Lefebvre]: Teorija prostora. Treći program, 1980/45/II., 55.