2022–2023-ban emlékezik meg a magyarság Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójáról. Mivel Petőfi 1822. december utolsó napján született, 1823. január elsején anyakönyvezték, ezért az évforduló is kétéves lesz. Ha nem így történt volna születése, akkor is rászolgálna a nem egy-, hanem kétéves megemlékezésre.
Petőfi közel kilencszáz versét még ma sem ismerjük kellőképpen, prózájáról nem is beszélve. Jelenleg Kínában a legnagyobb az ismertsége, ezután következik Bulgária és Magyarország. Tegyünk meg mindent, hogy már most elkezdjük a felkészülést életműve – e páratlan nemzeti kincs – teljesebb számbavételére.
Sorozatunkban a legkiválóbb, Petőfire való visszaemlékezésekből válogatunk, közbeékelve saját készülő könyvem, a Ki nekünk Petőfi Sándor? egyes részleteit.
Egy Petőfi-versről
Az új esztendő első napja Petőfi Sándor napja is, illő, hogy örömeink és gondjainak közepette emlékezzünk rá, ki a legnagyobb a magyar költők népes együttesében. Ő volt a költő-Midász, a boldog költő, akinek megadatott az a rendkívüli képesség, hogy bármire nézzen is, az költészetté váljék, egyben örök életűvé, megismerhetetlenné, ám mégis szüntelenül reprodukálhatóvá.
Nem szükséges azonban bizonygatni, hogy milyen nagy költő Petőfi Sándor, most, 1986 első napjaiban sem. De mert a költői csodáról oly jó beszélni, a születésnapi emlékezés legyen a róla szólási alkalmunk, olyan módon, hogy egyetlen versénél időzünk el néhány percnyi időre. Találomra, mégis céltudatosan állapodtunk meg A téli esték című versénél. Találomra, mert a nagy leíró versei közül választhattunk volna ismertebbet is, A puszta, télen címűt például, amely ugyancsak Petőfi téli versei közül való. A téli esték külön becsét az adja meg, hogy januári vers, az 1848-as esztendő első Petőfi-verse, s benne minden, ami majd bekövetkezik, még az idő méhében szunnyad. A költő, aki alig pár hét múlva majd lángol és forradalmat csinál, most a népélet mélyeiben mártózik meg, s azokban az életképekben gyönyörködik, amelyek akkor voltak talán valóban utoljára épek és teljesek, csorbítatlanok. Mintha Petőfi a patriarchális falusi élet látványától búcsúzott volna ebben a nyolcvansoros költeményében, olyan módon, hogy a kései utódok szívében is megszólalnak a nosztalgia hangjai a létezés azóta elveszett Édene után. Nem is lehet ellenállni Petőfi költői bűbájának, s mert ő ösztönöz bennünket, még érzelmességét is elfogadjuk, holott máskor, más költők versében lelve meg, szigorral utasítjuk el. Nem így Petőfi versében! Ő komázhat velünk, könnyet csalhat a szemünkbe, holott csak barátságosan kérdezi a téli táj ínségét festő mondatai után, hogy „mit csinál kinn az ember ilyen tájban”, azért, hogy kinyilatkoztathassa: „Mostan ott benn szép az élet a szobában.” S már mondja és dicséri a családi kör látványát. Ő még látta ezt az azóta eltűnt világot, hihetünk neki:
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.
Ami oly szép, az elsősorban az az irodalomtörténeti tény, hogy minden apró részlet ebben a versben akkor s ott kapta meg költőileg és emberileg is érzelmi becsét, amikor Petőfi szóvá tette, és valóság voltukat mintegy fémjelezte. Nyilván a XVIII. században is ott ült téli estéken a parasztkunyhó asztalánál a családfővel a szomszéd és a koma, szívták pipájukat, és poharaztak is. S akkor is kínálgatta a háziasszony a vendégeit, ahogyan az illem parancsolta, mint Petőfi idejében is tette. A fiatalok mindig a jövendőről ábrándoztak, s a kemencék körül a gyerekek élték világukat. De ezeknek az eseményeknek irodalmi becsük nem volt, költői értékük különösen nem, hiszen a költői képzelet nem is mert betekinteni a parasztkunyhók ablakán, s a költő sem ült a lócára a házigazdák mellé láthatatlan figyelőnek. Hétköznapiságában is rendkívüli az, amit a költő lát és láttat a falusi életből, s amit információként megjegyeztet velünk.
Így azt is, hogy kenyérsütésre készülnek, és a szolgáló, ki lisztet szitál, dalával az éjszaka téli hangjait vezeti be, amelyek között ott a kútgém csikorgása, vödörcsörömpölés, cigányzenéből a „bőgő morgása”, hogy azután minden „egy csendes, lágy harmóniába” egyesüljön.
A nagy költői remeklés pedig a költemény utolsó szakasza – a költői mestermű. Ebben van elválaszthatatlanul együtt élet és irodalom, méghozzá úgy, hogy az élet látszik minden részletében, holott tudjuk, hogy minden költészet ebben a nyolc sorban:
Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
E fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?
„Minden sorából kemencemeleget árasztó versnek” mondta Illyés Gyula A téli esték című Petőfi-verset. Joggal. Amihez csak még azt kell hozzáfűzni, hogy a költészetet árasztó vers is ez – Petőfi Sándor verse!
Bori Imre, 1986. január 31.