Az éltes ifjú
Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési eszköztára a mindennapok természetes beszédét követi. Természetes gondolkodás, szókimondó kifejezés, keresetlen szavak. Montaigne szavai juthatnak eszünkbe:
„Kiváló írók kezében különös-szépen izzik a nyelv. Nem halmozzák az új, maguk készítette szavakat, hanem a saját szótárukat juttatják új árnyalatokra, óvatosan és sok leleménnyel.” (Esszék, III. 5. – Bajcsa András fordítása.)
Igen, Petőfi rendkívüli nyelvi alázatáról beszélhetünk. Nincs költőnk, akinek kezében ilyen tökéletesen forgott volna a nyelv, így suhant, áramlott volna a beszéd, mint kés a vajban. Itt valóban teljesül a goethei kívánalom: nem érezzük a stílust, ezért jó a stílus. Vagy a pascali megfigyelés: írót kerestünk és embert kaptunk.
Petőfi a szerkesztésnek is utánozhatatlan mestere! Hogyan is olvastuk Németh G. Bélánál? – „Ünnepélyesség és gyöngédség tiszta művészetű egyesítésének lehetünk tanúi”, „a konkrét szcenika kevés magyar versben lényegül át így általánosító metarforikává…” „Oly szigorú következetességgel, mint ő, kevesen viszik keresztül a magyar lírában a redukció, a sűrítő egyszerűsítés alapvető követelményét mind a fogalomkincs, mind a kép- és metaforakincs tekintetében.”
Kifejezés és a mögötte álló magatartás újszerűsége: ebben a két alapvető tényezőben látta Babits az igazán jelentős irodalom értékét. Ő idegen szavakkal mondta ezt ki 1919-es egyetemi előadásában, később is gyakran használva őket: expressio és attitüd. Ebből a szempontból az ifjú Petőfi a világ- és a magyar költészet sok doyenjét múlja fölül. Hallatlan sok gondolat- és kifejezésbeli gazdagság emeli magasba költészetét. Csak egyetlen példa az előbbire: ha gondolatokat, eszméket kellene megjelölni mint az emberiségnek mindmáig legáltalánosabb, újra és újra felkínálkozó kérdéseit, az ő szavaival tudnánk leginkább maradéktalanul megfogalmazni:
Teremtve van-e a világ,
Vagy örök idők óta áll?
S fog-e örökké állani,
Vagy egykor semmiségbe száll?
Megírta évmiljók előtt
A sors, mi fog történni majd?
Vagy a történet gálya, mit
A véletlen fuvalma hajt?
Egy-e a lélek és a test?
Honnan jövénk, hová megyünk?
Elalszik-e a sírba’, vagy
Uj lángra lobban életünk?
(Bölcselkedés és bölcsesség, részlet)
Petőfi ajkán a nyelv valóban a hétköznapi emberek beszéde, keresetlen és tömör. Alkalmas a mindenkori figyelemfelkeltésre. Ellenzéke „dölyfös kölyök”-nek nevezte (Szemere Miklós – Erdélyi Jánoshoz, 1847. III. 24.), azzal vádolta, hogy elődöktől, kortársaktól „lop”, vesz át szófordulatokat, képeket. Ebből annyi igaz is volt, hogy Petőfire „ragadtak” a jó megoldások. Ezeket azonban mindig úgy építette be műveibe, hogy teljesen sajátjának látszottak.
Az ilyen nyelvi tehetség, valamint különösképpen ilyen gyors kifejlődése páratlanul áll a világ- és a magyar költészet történelmében. Megfelelő magyarázatot aligha találhatunk rá. Megmarad azonban a folytonos csodálat, örvendezés és tisztelet. A költészet által kiváltott hatások közül ezek sem nevezhetők jelentéktelennek.