A puszta, télen
„A magyar sivárság gazdag képe” – így hangzik a versről Illyés Gyula tömör összegzése.
„A puszta télen remekmű. [1848] Januárban írja Petőfi. A nagy tájleíró versek sorába illeszkedik, de a halott, téli fagyba dermedő pusztát szótlan, csendes emberek, hallgatag kocsmárosék, surranó betyárok népesítik, s a bukott királyként aláhulló nap” – írja Szigethy Gábor.
E verssel a tájleíró költemények számvetéséhez érkeztünk el. Hogy jobban megragadhassuk a remekmű jellegét, sorakoztassuk föl az eddigi legnagyobb tájleíró műveket.
Az alföld (1844. július) kétségkívül az első jelentős megnyilatkozása. Mintegy gongütés, mely az 1960-as, 1980-as évek magyar filmvilágáig elhallatszik.
A tájleírás bensőségessége s az abba foglalt életsors lekerekített, szinte idilli megszólaltatása Petőfi legjobb ötven verse közé emeli ezt a huszonegy évesen írott költeményt. Kecskemét és környéke, a Kiskunság feledhetetlen felidézése. Csúcs lenne bármely nagy költőnk életművében, Petőfinél is, ha nem emelkednék a későbbiekben föléje, sőt messze magasan föléje. Nem is a négy évvel későbbi párhuzamos Kis-Kunságra (Pest, 1848. június) gondolhatunk elsősorban, még csak nem is a Szülőföldemen (Félegyháza, 1848. június 6–8.) refrénes dallamával varázsolta múltidézésre. Mindkét vers Petőfi kétszeri leutazásával kapcsolatos: a forradalom után új országgyűlést választó ország szabadszállási követe szeretett volna lenni, mint Arany János Nagyszalontán. Mindkettejük csúfos bukása a jövendő sötét árnyékát vetítette előre. Ez ugyan egyik fent idézett remekművébe még mint előszél sem csap bele, Petőfi az ihlet ura a kidolgozásban: mindkét vers biztonságát az ódai, elégiai hangnem töretlen előrehaladása biztosítja.
A tájleíró versek első nagy áttörése A Tisza (1847. február). A fenti három nagy költemény egyszerűségét ez bontja meg, de csak látszólagosan: hogy egy még emelkedettebb és erősebb egyszerűségbe vonja. A víz mint embertömegek, népek, nemzetek jelképe – Dániel könyve 7. fejezetétől fogva a Jelenések könyve 16–17. fejezetén át az európai költészet nagy jelképrendszere, főleg „a tömegek lázadása” (Unanumo) a 18. század végétől a 20. századig terjedő világban. Természet és társadalom folyik össze, csap egymásba, feszíti robbanásig a láncát letépő őrült képében azt az egyébként hangtalanul kifejezett nyugalmat, melyet már megcsodálhattunk e vers szemrevételezésekor. A Tiszában talál rá allegorikusan és metaforikusan kései költészetének nagy vívmányára, mely azután A puszta, télen című költeményben teljesedik ki.
„Nem tudni, leíró versei közül nem ez-e a legnagyobb. Megrázónak ez a legmegrázóbb, noha személyes rész ebben sincs egy szónyi sem. Ebből a humor színei is hiányoznak. Tán ebben a téli hidegben a legvalódibb a kor és Magyarország.” (Illyés Gyula)
A hosszú őszből előkészített még hosszabb tél tavasz általi föltépésében találja meg azt a nagyon, Petőfitől is Pápa óta jól ismert kézenfekvő, gyorsan érthető lírai anyagot, mellyel több versében is kísérletezik, hol állandónak mutatva be a Téli estéket (Pest, 1848. január), a Téli világot (Pest, 1845. február), melyre a maga élete is meseszerűen rímel (Téli éj, Szalkszentmárton, 1845. november 25. – december 31.). Mindegyik nyomán haladva A puszta, télen A Tiszához hasonló dinamikus fordulatot valósít meg, a telet mindenképpen lezárni akaró s azután le is záró reményteljes évszak vágyát, s így – de a tiszta költészet, a poésie pure eszközeivel – a nagy királyellenes versekkel kerül egy sorba ez a természetiből egyszerre történelmivé-politikaivá átlényegülő versépítkezés (A királyokhoz, A királyok ellen, A királyok esküje, A király és a hóhér).
De adjuk át a szót Rába Györgynek, a kitűnő költőnek, műfordítónak, irodalomtörténésznek és kritikusnak, s most az ő vezetésével olvassuk végig A puszta, télen című verset:
„Szavakkal tájat festeni ellentmondásos feladat, de Petőfi remekül oldja meg. Éles szemű megfigyeléssel sorakoztatja föl a puszta téli világának képeit: tengerré fagyott síkságot, alacsony napot, a néptelennek látszó, embernéma épületeket, a hókavaró förgeteget, esti ködöket.
A földerengő ablakokban is lelassult az élet: a béres pipagyújtása hosszú szertartás, a csaplárosékat meg éppen alvás közben lepi meg az ábrázoló, csak a betyár mozog a panorámában, de vele hazafelé poroszkál lova.
Ember és természet téli tetszhalálát, az életen úrrá lett erőt a nekiszabadult elemek tombolásával érzékelteti a költemény, Petőfi már az érzékletes részleteket is a művészi ellentmondás föloldásával ragadja meg. Az élettelen jelenségeket is megjeleníti szavaival és mindenekfölött emberszabású látásával: az üres csárda hallgat, mintha élőlény volna, a jószág a szabad itatás nyári öröme után sóvárog, mintha tudatosan érezne, s kései idejére még a nap is rövidlátó, mint valami aggastyán.
De Petőfinek ennél eredetibb leleménye, hogy a festőhöz való térbeli ábrázolást a nyelv eszközeivel időbeli művészetté alakítja. Ahogy egy-egy irányba, egy-egy kivágásra merevített figyelme a látványt a szemlélőben keltett érzelmekkel átlelkesíti, az élettelenséget a mozgás utáni vágyakozással telíti – a később leírandó, valóságos téli tapasztalatokra negatív festéssel, a nyár szépségeinek: a kolompoló nyáj és a furulyázó pásztora, az énekes madarak, a cirregő tücsök hiányzó élményének fölidézésével hangol rá. Nem is egynemű a költemény; az átlelkesített tájleírás erős lírai gesztussal teljesedik ki, a tűnt nyarat viszont az elbeszélő beszédhelyzetébe állítja elénk. Ugyanakkor a záróképben, ahogy az éji szállásra léptető betyárt kísérő vészes jelképül, együtt nyilván csak a költő jós képzeletében farkas és holló jelenik meg, és még a lebukó napot is trónfosztott, véres, tehát lefejezett királynak érzékelteti, Petőfi a téli puszta motívumait mintegy színpadi befejezéssel vezeti ki a látványból, s így az indulatok menete drámai akkorddal cseng le. A téli puszta világa Petőfi tollán, jóllehet naturálisan élethű mozzanatokkal gyönyörködtet, nem csupán olvashatóvá tett festmény, hanem a rónák birodalmának krónikája a pezsgés évszakától a hó alatti álmok uralmáig. De mint minden remekmű, A puszta, télen nemcsak magával ragadó és magába fogadó világmás, hanem problémamegoldó művészi tett is, és nem is pusztán az elbeszélő, lírai és drámai magatartások mesteri összehangolása. Petőfi a versben csaknem egy évszázaddal megelőzi, meg is előlegezi a filmszerű gondolkodást, ahogy a szimbolikus bevezető képből előbb visszavágással a nyári múlt, majd a jelenvaló téli valóság filmkockáit vetíti elénk, hogy végül tragikus szimbolikával világítson vissza a fenyegetett élet jelentésére. Az már egészen modern felhang, hogy a lemészárolt fenségű nap motívumának társbérlete a betyárral ironikus fénytörést kap.”
(Verses öröknaptár, január 7., Bp., 11–14. l.)
Petőfi Sándor
A puszta, télen
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január)