Itt van az ősz, itt van ujra…
- rész
Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét követjük, hanem a vers uralkodó poétikai-lélektani elemét, az egyenes vonalú, sokfonadékú s gazdag áthajlású emelkedést kísérjük nyomon.
Előbb azonban tanácsos egy (elemzési célunknak megfelelő vázlatos) kitérőt tennünk Petőfi világképét és irányzati helyét illetően.
Petőfi a romantika átélője, beteljesítője és átformálója volt. Nem csak a hazai romantikáé: válaszai nemcsak a magyar nemzeti romantika kérdéseire feleltek, hanem (részben) az európaiéra is. Az európai romantikának ezúttal két jellemző vonására kell figyelnünk: az egyik a bizonytalanság fájdalma, a másik a természetesség vágya.
Bizonytalan volt az európai romantikusok többsége a lét megérthető és értelmes volta iránt. Bizalmatlan az embernek létét és történelmét formáló képessége iránt. A történetírás (egyszerűsítetten fogalmazva) azokban a körülményekben szokta ennek a bizonytalanságnak és bizalmatlanságnak végső forrását kijelölni, amelyek a nagy forradalom lehanyatlásával, céljai és eszméi megvalósítatlanságával és megvalósíthatatlanságával következtek be. Ebből a bizonytalanságból és bizalmatlanságból nyugtalanság és unalom, zaklatottság és tétovaság, tépettség és tehetetlenség fakadt. Ezeknek az élményeknek az együttese hozta világra a romantika egyik legjellemzőbb magatartásformáját: a menekülést a természetbe. Egy olyan vágy szülte természetbe, amely megszabadít a tudat, a szembenézés kínjaitól. Különös élességgel mutatta meg jellemvonásait és ellentmondásait ez a magatartás, a lét egyik alapmozzanatával, a halállal, az elmúlással kapcsolatban. Rettegték a tudattal megélt halált; a lét értelmetlenségének fő bizonyítékát látták benne. És sóvárogták a természeti halált, az öntudatlan őszi elmúlást; a bizonytalanság, a zaklatottság, a tudat kínjainak végső legyőzőjét magasztalták benne. Az európai romantika egyik jellegzetes műfaja – egyebek közt – alighanem azért lett a kettős értelmű, a honvággyal és mélabúval telített őszi idill, őszi dal.
Volt a természetbe olvadás vágyának, természetesen, számtalan más indoka is. A céltalanság érzetéből például elválaszthatatlan volt az élet örök köznapiságának, jelentőségnélküliségének, lényeg nélküli voltának érzete. Spinoza tanítására – hogy a természet az isten, s hogy az isten a természet – a romantikusok közül sokan, igen sokan gondoltak mélységes vágyakozással. A deizmus bukása után újra transzcendens, örök bizonyosságú lényegiség részesének vélték magukat. A természeten át való elevatio, a természeten át való fölemelkedés a transzcendens lényegiségbe, az istenségbe igazabb útnak látszott, mint a tételes vallások elevatiója.
Petőfi egyéniségében és korában ez a bizonytalanság és ez a bizalmatlanság feloldódott. Kora társadalmi forradalmat érlelő kor, határozott célokat jelölt ki, s hitt megvalósíthatóságukban. Egyénisége pedig kiáradó és teremtő egyéniség; maga egészen a világba illeszkedett, s a világot teljesen magába tudta fogadni; s magát is, világát is heves vággyal alakítani kívánta. A romantika bizalmatlansága a lét iránti bizalomnak, a romantika bizonytalansága a történeti biztonságnak adta át helyét szemléletében.
Az ilyen korok, az ilyen egyéniségek számára a természet és a történelem szemléletéből a gondolkodásban is magától értető világossággal következik s erősödik föl sokszorosan az élet célosságának az örök hite, a lét értelmességének az a biztos tudata, amely a józan gyakorlatban mindig is jelen van. Az emberi élet jelenségei egyértelműekké lettek, azonosokká önmagukkal; a barátság barátság, a szerelem szerelem, a gonoszság gonoszság. A lét emberi céltudata történeti távlatot, átlátható egységet, összhangos arányt szült a világot formálni törekvő akarat és a világ ellenállásai között. Ennek a távlatnak, egységnek és arányosságnak egyensúlyát, belső békéjét sugározza ez a vers. S egyben egészséges mélabúját is. Mert az ilyen tudatú kor, az ilyen tudatú ember fokozottan érzi át az ősz mindennapi szimbolikájának örök kettős jelentését. Jelképe az új életet érlelő szunnyadásnak is, s jelképe a búcsúzásnak is, az élni érdemes, az élni szép, de sajnos, gyorsan múló, egyszerű élettől.
*
Mint annyiszor, ezúttal is egy mindennapi beszédhelyzetet vesz fel kiindulásul Petőfi. A magában mélázó meditálóét, a maga elé zümmögő beszélőjét.
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Olyan mondattal, olyan állandósult szólammal üti fel, amely, ha átléptük már a múló idő érzékelésének küszöbét – mindnyájunk ajkát elhagyta már (Itt van az ősz, itt van ujra). S mint az első sort – az egész első strófát is állandósult közbeszéd-szólamokból építi fel. S a beszéd belső jelenet is, melyet általuk teremt, a lélektani helyzet is, amelyet vélük összefog, s a hős is, akit rajtuk keresztül jellemez, egészen köznapi. Hanghordozása is bensőséges, familiáris, játékos, egy kicsit elérzékenyült, de semmiképpen sem ünnepi vagy ódai. Az első sor variációs szentenciázása, a második és negyedik otthonias bizonykodása (S szép, mint mindig, énnekem, Szeretem? de szeretem.), a harmadik morfondírozó kérdése (Tudja isten, hogy mi okból): ezek az eszközei ennek a hanghordozásnak, mely szólamszerűségével, a közbeszéd elemeivel szinte a pongyolaságig ereszkedik alá. Az elevatiót köznapibb, alsóbb fokról, kevésbé ódai szintről kezdeni is alig lehetne.
Tartalmaz azonban már az első strófa hanghordozása is néhány mozzanatot, amely már jelzi, bár még csak mintegy rejtve vagy közvetetten, hogy a költő viszonya tárgyához: hangnembeli, mondális eleme más lesz, magasabb lesz, mint életképszerű, helyzetdalszerű dalaiban lenni szokott. Nem csak a strófa szokatlan teltségű verszenéjéről van szó, amelyben a beszédmondat lejtése tökéletesen egybevág mind a hangsúlyos, mind a trochaikus ritmus lejtésével. Ismétlései nemcsak a közbeszédszerűség benyomását sugallják, hanem némi merengő, elégikus emelkedettséget is. És szólamszerűségei is kettős értelműek: a vers gondolati-reflexiós, szentenciózusra, kinyilvánítóra fogalmazott, ódaihoz közelítő elemeire is előre utalnak.
A második versszak az elmélkedés menetében szintén kettős szerepet tölt be. Az első strófa belső jelenetet rajzolt, a beszélő belső világára összpontosított, s a hanghordozást adta meg – de mindezt csupán a belső monológ segítségével. A belső monológ ugyan megmarad itt is, de külső leírássá, leíró jelenetezéssé alakul át.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
A beszélőt kiemeli, a táj középpontjává avatja, távlatot biztosít neki. Ugyanakkor az ősz valóságos képének festésével immár közvetlenebbül készíti elő a meditációs elem belépését. Bár még mindig csak életkép, helyzetdal a vers – személyessége mélyül, modális eleme egyre határozottabb és kiemeltebb lesz.
A harmadik szakasz előkészítése az emelkedés ódai irányába fordulásának, egyben – lehetősége egy kísértő buktatónak. Nemcsak a fölrajzolt kép nézőpontját helyezi át a jelenetszerű egyedi helyzetből az általános szemlélődés síkjára, hanem a hangnemet is áttolja a személyes monológból az általános eszmélkedés légkörébe. Buktatója is azonban ez: mégpedig alig átvészelt buktató. Mert Petőfi oly irodalmi szólamokhoz nyúl benne, amelyek az előző korszakban állandósultak szólamokká. Csupán irodalmi szólamokká azonban, mégpedig a kis rangú, a visszhang-költészet világában.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
A közbeszéd szólamait teljes biztonsággal használta fel – ezek az irodalmi szólamok majdnem elbotlatták. Ezekhez egy rövid életű, a nyelvnek és a közösség tudatának csak a felszínéig hatoló ízlés- és szemléletforma bélyege tapadt – azokhoz évszázadok emberi tapasztalata, lelki és társadalmi alaphelyzetek sorozata. Mindnyájan így mondjuk azóta is: „Itt van az ősz, itt van ujra”, de ugyan ki szokott az 1820–40-es évek költőit leszámítva így szólni: „Mosolyogva néz a földre / A szelíd nap sugara” stb.? Akkor látjuk igazán ennek a divatszerű irodalmi képnyelvnek a gyengeségét, ha összevetjük a második strófa harmadik és negyedik sorával. Ott is öröklött metafora-, kép- és gesztuskinccsel él. (S hallgatom a fák lehulló / Levelének lágy neszét.) De nem egy rövid s viszonylag jelentéktelen irányzat képkincsével, hanem minden irodalom ősi lírai közvagyonával. Ezt illeszti ritmikája, szórendje, jelenetezése segítségével hibátlanul a versébe. Megmenti mégis e versszakot is a megelőző és reá következő strófák költői ereje; meg az a természetesség, amely még ezeknek az irodalmias hasonlat-, kép-, gesztus- és jelenetmozzanatoknak a divatszerűségén is átüt. Megmenti azonban mindenekelőtt a vers fölépítésének lényege: az elevatio belső (költői) logikája. Azoknak az elemeknek a jelenléte az első és második strófában, amelyek az életképszerűnél már többet sejtettek, itt hozza meg első kamatjait. Reflektív, elmélkedő mozzanatra, szemszög- és szemlélettágulásra előkészítve: a mai olvasó is el tudja fogadni ezt az irodalmias (ezt a „biedermeieres”) kifejezéskincset.
Egy vers hatását egyetlen szakasza is teljesen tönkreteheti, ha az olvasásban egészen megakaszt. Az ilyen strófát a vers végéről való visszatekintés sem igazolja, az ilyen botlást a vers további folytatásának hibátlansága sem iktathatja ki. Ha ellenben a kérdéses szakasz még az elfogadhatóság küszöbe fölött marad, a vers-egész teljes fölmentést biztosíthat neki. Ez esetben is arról van szó. Különösen az segíti elő ezt a versvégről való felmentést, hogy a vers kettős kulcsképzete, a megújuló álom képzete ebben a szakaszban fordul elő először. Valóban kulcsképzet ez: a dalt az óda irányába emelő elemek éppúgy köréje épülnek mind, mint azok is, amelyek a létbizalom bensőségesen nyugodt, realista hanghordozását, dikcióját elősegítik.
A negyedik strófa megvalósítja az emelkedés hangnembeli átváltását. Ez is élőbeszédszerű szólammal indít, mint az első (S valóban…). Csakhogy míg az első versszak köznapi, familiáris, otthonias szemlélődés, és szentenciázást sugallt, ez szinte tételeket fogalmazó értelmi beszélgetés, vita emlékét, benyomását kelti.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Az első versszak játszi kihívásai („…énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem.”) itt eltűnnek, s helyettük az ódai jelleg kinyilvánító gondolatai, elemei jutnak előtérbe. A vers gondolati kulcsfogalmai (ősz és álom, halál és alvás) ezúttal kétszer is elénk állnak, szemben a többi versszak egyszeri előfordulásaival.
E kulcsfogalmakkal kapcsolatban Petőfi egyik fontos, általános hatóelvére kell utalnunk. Oly szigorú következetességgel, mint ő, kevesen viszik keresztül a magyar lírában a redukció, a sűrítő egyszerűsítés alapvető követelményét, mind a fogalomkincs, mind a kép- és metaforakincs tekintetében. Kulcsfogalmaitól szinte sohasem szakad el, dikciójából ritkán lép ki, modalitásán alig ejt törést.
Redukciós képességének s a fölvett körön belül való mélyítésnek és bővítésnek mesterpéldáját azonban nem a negyedik, hanem az ötödik szakasz szolgáltatja. Új elemet kapcsol be, új és döntő elemmel mozdítja elő az elevatiót, az emelkedést: a panteisztikussal. De nem az említett, nem spinozai, deisztikus formájában. „Deus sive nature” – mondta a nagy német alföldi mester, ami azt jelenti, hogy a romantika gondolatban oly gazdag, sokarcú figurája, Fr. Schlegel sietve hozzátette „… sive amor”. Isten, avagy a természet, avagy a szerelem. Ha ellentmondás nem volna, egy ilyen megfogalmazás: emberiesített panteizmusról kellene szólnunk. Valójában, persze, nem is panteisztikus, hanem pánerotikus képzetkincsről van e strófában szó.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
A vers itt igazolja azt, amit kezdetben állítottunk: arra a műfaji szintre emelkedik, ahová a német–angol romantika emelte a dalt. Mégpedig egy alapvető esztétikai-poétikai eljárásmód és követelmény segítségével.
A műfajok, a műformák, tudjuk, állandóan átjátszanak egymásba. Éles elválasztásuk sémákra szoruló elméleti gondolkodásunk szükséglete. Átjátszásuk azonban csak akkor emelik esztétikai hatásukat, ha az átjátszással uralkodó műfaji elemük természete gazdagodik, emelkedik ki még élesebben. A lírai elem így gazdagítja, dúsítja az etikait vagy a drámait, a drámai a lírait vagy az epikait és így tovább. Itt az ódai elem a dalszerűt teszi mérhetetlenül teltté, töménnyé. A kedves vetkezésének, álmának, öltözésének felejthetetlen, bensőséggel, meghatott gyöngédséggel megrajzolt, becéző, pánerotikus metaforikája nem csupán egyedi, életkori érzelem vagy látomás kifejeződése, hanem a termékenységben folyton megújuló, a halált folyton legyőző létnek mítoszi emelkedettségű jelképezése.
A valóságos jelenetezés, a konkrét szcenika kevés magyar versben lényegül át így általánosító metaforikává, a metaforika pedig ritkán emelkedik így fel az egyetemesítő jelképek szintjére.
Jelkép és jelképezett közt feloldódik a határ, s voltaképp már alig tudjuk, a kedvesről van-e szó, vagy a természetről.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Ünnepélyesség és gyöngédség ritka művészetű egyesítésének lehetünk tanúi. Az ötödik strófa első két sora (Levetette szép ruháit, / Csendesen levetkezett;) például ismétlő, részletező mozzanatosításával, a háromféle e hangnak, a nyílt, zárt és közép e hangnak suttogást idéző gazdag játékával (Csendesen levetkezett), az életképszerű dal melegségét, befejezett, élre helyezett első állítmányával (levetette) és végre illesztett archaizáló második állítmányával (levetkezett) az ódai emelkedettséget szolgálja hatékonyan.
A vers harmadik része hozza azonban meg az elavatiónak is, a mesterségbeli tudásnak is a beteljesülését. A vers retorikai szerkezet szempontjából ugyanis három egyenlő részből van felépítve. Az első három strófa megteremti az életképszerű, a helyzetdalszerű légkört, szituációt. A második három az ódai felé közelíti a költeményt. A harmadik három pedig, meggazdagítva és fölemelve az ódai elemmel, visszakapcsol a dalszerűhöz, s végleg egymásba ötvözi a két műfaji elemet.
Van, persze, ennek a retorikai hármasságnak egy mélyebb oka, magyarázata is. Mint a nagy művek szerkezeti fölépítése oly gyakran, ezé is az emberi szellem, az emberi lélek folyamatainak egyik ősképletére alapoz. Tapasztalataink, élményeink csak akkor értékes emberi tapasztalatok, élmények, ha az általános emberi, az egyetemes törvény síkjára tudjuk emelni őket. Általános emberi törvényértésünk, létlátásunk viszont csak akkor valódi, akkor értékes, ha vissza tudjuk vetíteni, ha alkalmazni tudjuk saját egyedi létünkre. Petőfi versének hármassága mögött ez a hármas mozzanat rejlik. A kedves valóságos belépése a versbe ezért csak itt történik meg, s ezért oly nagy hatású, hogy éppen itt, az egyedibe való visszakapcsolásnál történik meg. S e harmadik tudatmozzanat véghezvitele milyen békével, benső derűvel tölti el a költőt, az embert, azt éppen a dalszerű elem hallatlan felerősödése bizonyítja. A hetedik strófában nem kevesebb, mint tizenkét képzet és képzetkapcsolat mutat közvetlenül a gazdagon fölzengő dalra.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –
(Pl. lant, megpendít, ujjhegyével megpendít, altató, altatódal, zeng, ének, halk, méla, csendes ének stb.) A nyolcadikról pedig legyen elég annyit megjegyezni – jóllehet, a hangtanitól a mondattaniig a dal számtalan mesterfogását lehetne ennek a szerkezetében is fölmutatni –, hogy benne Petőfi két híres szerelmes versre, két híres dalköltőre játszik rá: Kisfaludy Sándorra és Nikolaus Lenaura. Tudatosan, avagy sem, tökéletesen mellékes: Kisfaludy és Lenau egy-egy nagy versmotívuma, dalmotívuma zeng Petőfi hanghordozásában tovább.
Kedvesem, te űlj le mellém, / Űlj itt addig szótlanúl, / Míg dalom, mint tó fölött a / Suttogó szél, elvonúl – így szól Petőfi; Kisfaludy meg így: Ülj mellém a kandallóhoz, / Föl van szítva melege / Csobáncvárról, édes-kedves, / Ím, halljad egy agg rege. A Nádi dalok nagyszerű költője pedig a tó fölött viharzó, remegő, elhaló szél jelképlehetőségének valóságos leltárát adta; csupán a Nádi dalokból íme néhány példa: És a hangos szelek sírnak: / Tó, most hol a csillagfényed? (Und die lauten winde klagen: / Teich, wo ist dein Sternenlicht? / – A tón, amely most rezzenetlen, / Lágyan lebeg méla holdfény (Auf dem Teich, dem regunglosen / Weilt der Mondes holder Glanz) – Ó, a füzek milyen mélyen s mily csöndesen / Csüggnek itt a tóba le (Nieder hangen hier die Weiden / In den Teich so still, so tief) – Múló emlékképeddel / rezeg át a tón (Ihr vergänglich’ Bild Wandelt durch den Teich).
Az utolsó strófa ragyogó, majdnem zenei finálé. A versnek szinte minden gondolati, ódai eleme visszatér benne, de immár egyértelműen a dal eszközeivel összefogva, egyértelműen a dal jellegének alárendelve: a hanghordozása bizalmasan bensőséges, szólítva-kérlelő, én-te viszonyú; a jelenet és a gesztuskincse egyedi és egyszeri; a retorikája és metaforaalkotása viszont ősi és egyszerű: alapja párhuzam és ellentét; a tárgyához való viszonya, a modalitása.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
Mintha a vers triptichonjának, hármas építésének középső részében nem is hangzottak volna el majdnem tétellé fogalmazott, szentenciózus gondolati kinyilvánítások; mintha csak egy tisztán hangulati szerelmes dal lezárásáról volna szó.
*
De hát milyen versről van is itt voltaképp szó?
Szerelmes vers ez? Az is, de nem csak az. A termékenység mítoszi arányú megdicsőítése? Az is, de nem csak az. Az életbizalom himnikus megnyilvánítása? A létharmónia fölismerésének kizengése? Egy távlatos világkép, egy célját hívő történetszemlélet életérzésének költői megjelenítése? A romantika szerette ezt a szóösszetételt: Geschickslied – sorsdal. Az Itt van az ősz, itt van ujra… a létezés dala, a létezés örömének dala, Seinslied vagy tán még inkább: ein Lied des ewigen Werdens. Ennek jegyében lett nála az ősz is, szemben az átöröklött hagyománnyal, nem a halál, hanem a megújuló élet szimbóluma.
Érintenünk kell azonban a lezárás előtt még egyszer egy kérdést. A korszak európai költői vágyva vágytak az élévation után, a lét lényegéhez való fölemelkedés, a lét lényegében való osztozás után. Petőfi megalkotta a maga fölemelkedését. S megalkotta Baudelaire is. Az ő Élévationja azonban, belső izgatottsága ellenére is, statikus kép, egzaltációban született, egzaltációt lehelő állapotrajz. Magyarázóinak többsége megegyezik abban, hogy valószínűleg a Lohengrin kiváltotta élmény hatására keletkezett. Petőfi nyugalma, derűje, bizalma Baudelaire-nek nem sajátja. Nagyobb költő tehát francia társánál? Föltenni a kérdést s válaszolni rá értelmetlenség volna. Helyette arra kell rámutatnunk, hogy bár alkotó idejük majdnem egybeesett, korszakukat, világukat mégis csillagmérföldek választották el. Petőfi volt talán a szerencsésebb; a fölemelkedéshez neki, a célját tudó forradalmi kor fiának nem volt szüksége nem vallási, sem egyé művi egzaltációra. Az elmúlást mindig újra legyőző, az örökké megújuló természet reális szemlélete elég volt, több volt számára mindennél. Emelkedettsége mindig természetes volt, természetessége mindig emelkedett. Verse azon a művészi magaslaton áll, ahová műfaját, a dalt a romantika emelte – irányzatában, szemléletében azonban talán már túl is lépett a romantikán.
* Az esszé 1. részét októberi lapszámunkban olvashatták.