Az egyszerű és a nagyszerű halál
(Egy gondolat bánt engemet…)
Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is szövünk róla. Ha jól emlékezünk, az előbbi volt talán a hosszú, az utóbbi pedig a rövid távú. Ennek oka az, hogy a gyermek halálig elnyújtózkodó fantáziája azon túli tartományokat is keres, míg a felnőtt ember nem szívesen számol az élet lezárásával és hite hiányában a halál utáni tovább élés lehetőségével.
A költeményeiben megszólaló Petőfi kétféle életsorsot tervezett el magának.
Az első a csendes, falusi élet, gazdálkodással, családi békével, elnyúlva egészen az aggastyánkorig, amikor is a temetőbe kikísérik majd „a nem tettetésből síró unokák”. Erről egyik rendkívüli, noha máig sem kellően értékelt versében adott számot: ez a Falun (Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. – szeptember 8.). Mint az előbb idézett befejező sorok is bizonyítják, ez a fajta élet sem folyt volna le értékteremtés, testi-lelki gyarapodás nélkül, jóllehet természetesen egy jóval szűkebb kör számára. Élete során sokszor látszott megnyílani ennek az eltervezésnek a lehetősége. Amikor például 1848–49 vészterhes időszakában, amikor a kormánnyal együtt ő is Debrecenbe menekült, a három gyermeke közül legszeretettebb lányát mindig árgus szemmel nyomon kísérő após, Szendrey Ignác Debrecenben kívánt nem is egy, hanem két ingatlant is vásárolni, hogy a nagyszülők is közel kerüljenek az 1848 decemberében megszületett unokához, Petőfi régi vágyálma, ha nem is ilyennek álmodott körülmények között, karnyújtásnyi közelségbe került. De még hónapokkal később is, amikor a Kézdivásárhelyen is túl fekvő Bereck faluig jutott, hogy ott találkozzék a Moldvából visszatérő Bem apóval, visszafele jövet Sepsiszentgyörgy környékét jelölte meg szépsége miatt áhított családi tartózkodása színhelyéül. Petőfiben tehát szinte élete végéig benne élt ez a vágy, nyilván egyre halványuló formában, de a láng mégsem oltódott ki teljesen, mint ahogy mindannyian öntudatlanul is aláírjuk az erdélyi író jóval későbbi vallomását, mely szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
A másik életsors a mártíriumé, melyről elmondtuk már eddig is, hogy eredeti jelentésében, még az ős- és ókeresztény időkben tanúságtételt jelentett, azonban egyre inkább fölerősödött, és kiszorította a hajdani, a Falun kifejtett elképzeléseket. Ennek megerősödésében kétségkívül szerepet játszott, hogy Petőfi egyre inkább tudatosította: aki ezen a világon valami tisztát, nemeset szeretne elérni, az gyorsan kell hogy tegye, mert önző körülmények nem engednek önzetlen kiteljesedést. Más, keresetlenebb szavakkal, de szintén költői hangon, József Attilával szólva: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. E felismerésnek még hatalmas verseket előregörgető költészetében is legnagyobb hólabdája a lavinában az Egy gondolat bánt engemet…
Illyés Gyula költészetünk legnagyobb rapszódiájának mondta 1936-os Petőfi-könyvében, ami egyfelől igaz, hiszen sodró erejű lendülete a rapszódiákkal társítja, másfelől azonban a későbbi irodalomtörténet, élén Péczely Lászlóval, éles szemmel vette észre, hogy nagyon megfegyelmezett óda vagy ditirambus. Egyszerű a hangütése, melyben az eszmélkedő, töprengő ember állapotát tárja elénk, azután a kétféle halál ösvényeit vetíti fel. Először beszél az egyszerű élet – egyszerű halál képzetéről, de már olyan módon, hogy magunk is elutasítjuk magunktól, mint egy nem is emberhez méltó vagy legalábbis nem a nagy emberi törekvésekhez méltó folyamatot és véget. A képek egyszerűsége, a zsoltárköltészetből öröklött paralelizmusa szinte előkészíti a gyújtópontot, melyből a nagyszerű élet – nagyszerű halál sisteregve robban elő, hogy az egész versen végigömöljék, mint valami láva vagy gejzír. A vers befejező, harmadik részében a diadal utáni lassú gyászmenet olyan ünnepélyességet hoz a versmenetbe, mely egyszerre lecsendesítés, lehalkítás, mint azt számos nagy verse, így például A Tisza esetében tapasztalhattuk, másrészt azonban újra visszatér a középső, hosszú versszakaszra, mintegy kiértékelve, értékeit megerősítve, a mártíriumot örök helyére illesztve. A vers olyan egyszerű, hogy ezekre a szerkezeti részekre csak többszöri felidézés és utánagondolás után jutunk, mindvégig elragad a jambusokból anapesztusokba váltó ritmus lüktetése, majd a vers mértani középpontján elhangzó „világszabadság” újbóli megismétlése a verszárásban, annak is rímfelelésében, méghozzá a „szent” jelzővel megerősítve.
Térjünk vissza azonban a felcsapó indulatra: „Ne ily halált adj, istenem, / ne ily halált adj énnekem!”
Az Istenre való hivatkozás először egyszerű, köznapi beszédbe illő szófordulatnak látszik. Talán egyetlenegy szót sem kívánna, ha nem Petőfi egész addigi költészetét kiterítve olvasnánk e verset. Azért kell megállnunk mégis nála, mert a Falun címűhöz hasonlóan egyik előzménye e hatalmas költeménynek a Ha az isten… című vers. Ne sajnáljuk teljes felidézését.
Ha az isten ekkép szólna hozzám:
„Fiam, én neked megengedem,
Hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik.”
Erre kérném akkor istenem:
Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz,
Sárga lombon fényes napsugár;
Sárga lomb közt zengje végdalát egy
A tavasztól elmaradt madár.
S valamint az őszi természetre
A halál jön észrevétlenül:
Énreám is így jőjön… csak akkor
Vegyem észre, ha mellettem ül.
Ekkor, mint a lombon a madárka,
Zengjem én is el végdalomat
Bűvös hangon, mely le a sziveknek
Fenekére s föl az égbe hat.
És ha vége a varázséneknek:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, szőke szép leány, te
Földi lények legdicsőbbike! –
De ha ezt nem engedné az isten,
Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
Harc tavasza, hol rózsák teremnek,
Véres rózsák, férfikebleken.
S lelkesítve zengjenek a harcok
Csalogányai, a trombiták,
Ott legyek, s az én szivemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.
S ha ledőlök ekkor paripámról:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, te szép szabadság, te
Égi lények legdicsőbbike!
(Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8. között)
Ez az alig egy és negyed évvel azelőtt írott költemény Isten kezébe helyezi életsorsát. Nincs ez másként 1846 decemberében sem. Az egyszerű élet – egyszerű halál azonban ez időre teljesen ködbe vész, érvénytelenné válik. Ezért a másik lehetőség úgy tör elő, mint bővizű patak, megmámorosodott vízáradat. Kevés ilyen gátszakadást tapasztalunk az egyetemes líra történetében, feltehetőleg azért, mert nem pusztán szavak mozgatják az előrehaladást, hanem a feltörő megvilágosodás és érzés látvánnyá, sőt egyre erőteljesebben látomássá tágulása. Ehhez pedig nem elégségesek csupán a szavak, hanem egy eddig végigküzdött életsorsnak és valóban prófétai szerepvállalásnak kell a háttérben állnia. Enélkül ezt nem lehetne megcsinálni, hogy egy ártatlannak látszó gondolatból, egy rövid eszmélésből egyszerre csak fokról fokra olyan képek emelkedjenek ki egy repülőgépnél is gyorsabban felszállva és a jövő egyszerre közelinek és távolinak látszó fellegeibe.
Mivel ez a vers a Petőfi-költészet egyik legtöbbet elemzett darabja, a versmenet emelkedését ritmikai, rímelési, hangzásbeli tényezők alapján kellő módon leírták és kimerítették. Nem tehetünk mást, mint az igen nívós szakirodalomhoz küldeni az Olvasót. Péczely László szintetizáló tanulmánya a maga megszólalásáig eljutó tanulmányokat is említi és értékeli, a magunk részéről alig tudunk a verssel eddig szóba nem hozott kérdést említeni, kivéve egyet.
Vörösmarty nagy epigrammája, A Guttenberg-albumba folytatását és hasonmását, meghosszabbított kifejezését látjuk a költeményben, azzal a jelentős eltéréssel, hogy Vörösmartynál az „igazság” áll a legfőbb érték helyén, míg Petőfinél a szabadság, a „világszabadság”. Mivel ez utóbbi kifejezés hapax legomenon, vagyis egyszeri előfordulás költészetében, felmerülhet a kétely, hogy ezt valamiképpen megtagadta volna. Más változatokban azonban újra előforduló képzetté válik nála. Másfelől Arany János Széchenyi halálára írt nagy ódája juthat eszünkbe, melynek kétszáz sorához képest az Egy gondolat bánt engemet… harminchat sora egyhatodnyi előkép. Az is figyelemre méltó, hogy az „igazság” és a „világszabadság” után Arany az előbbiekhez képest jóval tompítottabb és három szóval szétterülőbb súlypontot választ 1860-ban: „hit, jog és erő”.
A másik hapax legomenonja ennek a versnek, „a pirosló arccal és pirosló zászlókkal” kifejezés az 1970-es évektől fogva felkavarta a Petőfi-kutatást, amikor is Lukácsy Sándor tanulmánya Petőfinek a legelső és legnaivabb kommunisztikus elképzelésekhez, a buonarottiánizmushoz való viszonyát kezdte feszegetni, valóságos cunamit szabadítva a Petőfi-szakirodalomra.
A vers különleges hatásához és népszerűségéhez a kulcsot Péczely László adta meg, szavait teljes terjedelmükben idézzük:
„A Petőfi-szótár is arról győz meg, hogy versünk aligha jelenthetett a kor olvasói számára megértési nehézséget. Erre vall az is, hogy mindössze két hasonlatot, alig több metaforát, egy metonímiát, néhány jelképszerű metaforát, két eufemisztikus körülírást és egy megszemélyesítést találunk benne. Viszont nagy szerepet töltenek be stilisztikai szempontból a jelzős szerkezetek (»titkos féreg«, »elhagyott, üres szobában«, »eget-földet rázó mennydörgés«, »pirosló arccal«, »piros zászlókkal«, »szent jelszóval«, »ifjui vér«, »örömteli végszava«, »acéli zörej«, »fújó paripák«, »kivívott diadal«, »elszórt csontomat«, »a nagy temetési nap«, »ünnepélyes, lassú gyász-zenével«, »fátyolos zászlók«, »egy közös sírnak«, »szent világszabadság«).
Szándékosan soroltuk fel teljes számban a tulajdonságjelzőket, egyrészt azért, hogy lássuk, szinte egyetlen sincs köztük, amelynek használata vagy megértése a köznyelvi átlag szintjén rendkívülinek vagy problematikusnak tűnhetett volna fel a maga korában. De másrészt azt is érzékelteti e sorozat, hogy a jelzők vagy akár már önmagukban bírnak hangulati értékkel, vagy jelzett szavukkal összekapcsolva és szövegkörnyezetükbe elhelyezve kapnak hangulati tartalmat. Ha ehhez hozzávesszük a költőivé strukturálásnak… eszközeit, megállapíthatjuk, hogy Petőfi ebben a versében is úgy emelkedik a művésziség legmagasabb szintjére, hogy nem feledkezik meg esztétikai és egyben politikai alapelvéről: a népnek, neki érthető formában, nyelven.” (A Petőfi állomásai című kötetben, Magvető, Budapest, 1976, 324–325.)
EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET…
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
(Pest, 1846. december)