Az ügynök felesége
Milyen lehetett egy ügynök feleségének lenni? Nagy valószínűség szerint az esetek többségében az ügynök nem fedte fel a titkát. Jelentéseit kézzel kellett írnia, lehet, hogy éjszaka osont ki a konyhába, vagy munkahelyén munkaidőben rótta a sorokat, ha irodában dolgozott. Jelen esetben a férfi négy elemit végzett, egész életében fizikai munkásként dolgozott. Ő vajon mikor rótta nehézkes kézírásával a sorokat? A ránk maradt levéltári forrásokból egyértelmű, hogy felesége nem tudta, hogy a férje ügynök lett. Vajon érezte rajta a feszültséget, amikor a férfi, kezében egy kis üveg sörrel, leült fekete-fehér tévéjük elé, hogy hord magában valami titkot? Érezte a feszültséget? Vagy a férfi az élete részének tartotta, egyfajta sajátos alkunak azt, hogy ő rendszeresen találkozik az állambiztonság embereivel, és jelent neki? Ezek a kérdések nyitottak maradnak.
Az ügynök és felesége először Szabadkán, majd Kelebián élt. Az ügynököt akkor szervezte be a magyar Államvédelmi Hatóság, amikor embereket csempészett át a határon. És egy alkalommal, akit át kellett vinnie, az ÁVH-s volt. Le is leplezte magát útközben, a férfit bevitték a szegedi rendőrkapitányságra, és azt mondták neki, vagy aláírja a beszervező nyilatkozatot, vagy csempészként bűncselekményért elítélik. A beszervezés azt is jelentette, hogy továbbra is kellett csempészfeladatot vállalnia, majd a hatóságnál lelepleznie azt az embert, akit átvitt. Be kellett számolnia arról is, ha tudomására jutott, hogyha valaki árut csempészett át. A férfi jelentett szorgalmasan. A felesége ebből talán nem érzékelt semmit. Mivel a férfi elment dolgozni, nem tűnt fel az a pár óra, amit munkaidőben a rendőrségen töltött. Amikor pedig embert csempészett, azt az időt nem is kérhette számon rajta, azt a feladatot bármely napszakban meg kellett csinálni. Így zokszó nélkül követte férjét akkor is, amikor Ebesre kitelepítették őket. Úgy gondolta, a házasság nehézségekkel is együtt jár, és minden terhet közösen kell viselniük. És amiről a feleség nem értesült: az Ebesre kitelepítés azt is jelentette, hogy férjét ügynökként deaktiválták, vagyis nem kellett jelentenie. Azt hihette a férj, hogy életének e nehéz szakasza véget ért.
Túlélték a kitelepítést is, kezdett minden jól alakulni. Anyagi helyzetük fellendült. Nagyon nehezen viselték, hogy a család fele Szabadkán maradt, így csak levelezve tudták egymással tartani a kapcsolatot, személyesen ritkán találkoztak. Olvassunk el egy részletet egy levelükből, amelyet a feleség írt szabadkai rokonainak. Mindez azért maradt fenn, mert ügynök férjét az 1960-as évek elején újra felkeresték. Ugyanazok az emberek a titkosszolgálattól. Arra kérték, hogy folytassa a jelentéseket. Ugyanaz lesz a feladata: csempészni, csempészeket megfigyelni és lebuktatni. A férj folytatta a munkát, a feleség nem tudott róla. A honvágy nehéz sorai mögött nincs jele annak, hogy ismerte volna a súlyos családi titkot.
„Szeretett kedves Pirikém, Lajoskám és kis húgom!
Itt írok pár sort és az benneteket a legjobb egészségben találjon. Mi jól vagyunk, amit nektek is tiszta szívemből kívánok. A leveleteket megkaptuk, aminek nagyon megörültem és amit vártam már nagyon. Gondoltam, ti sem fogtok írni, mert hogy írtok oda mamáékhoz. Édes Pirikém, írod, hogy elfogott a honvágy és nagyon sírtál. Én nagyon meg tudlak érteni és tudok veled érezni, de édes Pirikém most láttál bennünket nemrégen édesanyánk is készül még nyáron, ha sikerül. Lehet, hogy mi is látogatunk utána, meg te jössz, édes Pirikém. Ne sírjál, nyugodjál a sorsodban és legyél türelmes és vigasztalódjál meg, hogy minden jó így, ahogy a jó Isten akarja, legyél mindennel elégedett ahogy van, mert akkor semmit sem nehéz elviselni. Édes Pirikém, édesanyámnak legyetek szívesek garanciát küldeni, mert a mama beadott mindent és írtak a magyar követségről, hogy garancia nélkül nem kaphatja meg a kiutazást. […] Tudatom veled, hogy a karácsonyi ünnepek szépen elmúltak, hála Istennek nagyon örültem neki, mert a Gyurkám szabadságon volt és az egész ünnepet együtt töltöttük el. Igaz, hogy 12. karácsonyt érem meg a párommal, de egy sem volt még így, mert mindig dolgozott, vagy az egyik vagy a másik. Szilveszterezni nem voltunk, mert az épp nem örvendező volt, épp aznap temették a Gyurikám édesanyjának húgát, hirtelen meghalt. Újév napján kijött édesanyám estefelé meg a Gézák jöttek a komájával meg a feleségével és így elmúltak az ünnepek minden jól volt hála istennek én is jól voltam, a kislány is meg a Gyurkám is.”
Az ügynök felesége békés karácsonyról, nehéz szilveszterről írt. Csupa, megszokott, boldogabb és boldogtalanabb emberi élethelyzetről. Gyönyörű szavakkal ecsetelte, hogyan nyugodjunk meg a Jóisten akaratában. Az, hogy később, valaha is tudomást szerzett-e arról, hogy férje az állambiztonságnak dolgozott, az írásos forrásokból nem derül ki.
Szétszakított családok levelezései
Teréz és Lajos Horgoson maradtak. Rokonaik, Mária és Jancsi Budapesten próbáltak szerencsét. Ha minden jól ment, évente egyszer tudtak találkozni, a közbeeső időben leveleztek. Miért olvashatjuk mi most, közel 60 év távlatából leveleiket úgy, hogy nem vagyunk a rokonaik? És leszármazottaik nem adták be a levéltárba? Esetleg valaki a szemétben találta meg őket kidobva? Egyik sem – a titkosszolgálat őrizte meg számunkra a levelezésüket. Egészen pontosan, abban az időszakban 1962–64 között, amikor Terézt szerették volna beszervezni ügynöknek, minden levelüket kibontották, lemásolták és állambiztonsági aktájukhoz csatolták. Egészen hátborzongató, hogy egyes leveleken véletlenül ott maradt a titkosszolgálat alkalmazottjának szőrös, pecsétgyűrűs férfikezének lenyomata is, ahogyan a leveleket lemásolta.
Mária Szabadkán született 1914-ben, hárman voltak testvérek. 1931–1941 között Nagybecskereken élt, 1941–42 között visszatért Szabadkára, majd Budapestre költözött. A vendéglátóiparban helyezkedett el, ott ismerte meg Jancsit, aki akkor pincér volt, ő pénztárosnőként dolgozott. Jancsi elhagyta érte a feleségét, kapcsolatuk elején sokat jártak szórakozni. Mária albérletét Zuglóban 1944-ben lebombázták, ekkor költöztek a Damjanich utcába. Jancsi a háború után konzervbizniszbe fogott: nagy tételben árulta a konzerveket, savanyúságokat, pácolt halat. Az államosítás után étkezdét nyitott. Mária a Kéményseprő vendéglőben helyezkedett el, onnan az államosítás után a Stadion vendéglőben. Jancsi felesége, aki cukrászként dolgozott, nem szeretett volna elválni, így 1944–1962 között ún. vadházasságban éltek. A szikár életrajzi tények. És mennyire mély, szeretetteli emberi kapcsolatról olvashatunk Mária és Teréz, a két rokon levelezésében. Teréz ekkoriban Horgoson élt, az első levélben, még a házasságkötés előtt, Mária soványsága, egészsége miatt aggódott:
„Drága Máriám és Jancsi!
Leveleteket megkaptuk. Legjobban annak örülnék, ha hetente jönne posta tőletek. Az már a korral jár, hogy az ember egyre többet foglalkozik a családdal, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Mindenek előtt, amit írtál, hogy sovány vagy, valahogy a képzeletembe’ úgy élsz, mint aki remekül néz ki. […] Vigyázz magadra nagyon, igaza van Jancsinak, ha nem muszáj, ne menj dolgozni. Ne idegeskedj, egyél jól és hízzál meg. Valószínűleg a nehezen induló nyár ezt majd meghozza. Máriám, nem is tudom hogy írjam mind azt az ezer apró és nem apró dolgot, amit úgy szeretnék veled tudatni. Nagyon sokat foglalkozom ezzel, milyen jó lenne találkozni. Múlt héten otthon voltam. […] Írjál, ha van egy kis időd, nagyon sokszor csókollak téged sok szeretettel Teri”
A második levél pedig már a házasságkötés után íródott:
„Édes Máriám és Jancsi! Nagyon régen nem írtam nektek, de olyan sok minden volt az elmúlt hónapokban, hogy sem időm sem kedvem nem volt, a fényképről sem írtam, köszönjük és az észrevételem az, hogy remekül néztek ki mindannyian. Te is Jancsi jóval soványabbak vagytok, mint amikor láttalak benneteket. Nehezen de végül ez a véglegesítése az életeteknek. Igaz nem változtat a névváltozás semmit az ember életében. Mégiscsak így szép és jó, és ti már annyi szép és nehéz évet leéltetek együtt, hogy nem gondolnám, hogy ez másképp is lehetett volna. Én valahogy hajlamos vagyok még mindig egy kicsit a romantikára és úgy látom, pont ez volt a nagy és emberi kettőtök elmúlt éveiben, hogy nem kötött össze benneteket a házasságlevél és mégis jóban-rosszban egymás mellett maradtatok. No elég a filozófiából. Hogy vagytok, persze fáradtan, igaz-e? Az egészséggel hogy álltok? Mária nem gondolkoztál azon, hogy most mint házasok leruccannátok ide. Tudod, minél tovább halasztod, öregszünk és lustulunk. Talán ez lenne az igazi pihenő nektek és a temetőbe is ellátogatnál. Én két hete voltam kint. Furcsa valami ez nálam, egy-két hónapig nem megyek, akkor egy olyan nyugtalanító érzésem van és muszáj kimenni a sírhoz. Beszélj erről Jancsival komolyan. Most egyszerű a jövés-menés, próbáld rábeszélni. Ő is már annyit hallott a mi országunkról, lássa is. Mi Horgoson megszoktuk, dolgozunk és hisszük, hogy nem tettük rosszul az átjövetelt. Egy-két nehéz év lesz még, de majd áthúzzuk. Jól vagyunk, egy kis összecsapás, tudod, most mi is együtt dolgozunk egész nap, te ezt már ismered, no meg a piaci kiadást sokallja mindig [Lajos], de hát így kerek a világ. Írjál, ha van egy kis időd, nagyon sokszor csókollak téged sok szeretettel Teri”
Mivel Teréz 1964-ig volt a titkosszolgálat célkeresztjében, azt a történelmi forrásokból már nem tudhatjuk meg, hogyan alakult további sorsuk. Csak bízhatunk abban, hogy Mária és Jancsi boldogan élt, amíg meg nem halt, Teréz fényképészüzlete pedig felvirágzott.