Tóth Eszter Zsófia:  Nagyapa

Nagyapámat nem ismertem, mert egy hónappal a születésem után elütötte egy autóbusz. Bár ez így nem teljesen pontos, mert ő egyetlenegyszer látott engem. Anyám mesélte, hogy születésem után egy zacskó narancsot szorongatva – amely akkoriban ritkaság volt – ment be hozzá a kórházba, rám nézett, legkisebb leányának gyermekére, és azt mondta: – Meglátod, ez a leányka fogja továbbvinni mindazt, ami nekem fontos.
Nagyapa 72 éves volt 1975-ben. Nem ismertem, mégis őt éreztem a legközelebb mindig magamhoz a nagyszüleim generációjából.
Vajon hányan lehettünk így, mi, a legnépesebb generáció, a Ratkó-unokák, olyanok, akiknek nem volt nagyszülőjük? Mert nem tértek haza a Gulagról, hadifogságból, vagy ha haza is tértek, hamar meghaltak, mivel a hallgatásra kényszerítést nem bírták elviselni, vagy nem tudtak szabadulni az átélt traumáktól?
Én lehetettem volna szerencsés, mert nagyapa túlélt, mindent túlélt, addig a végzetes buszig. Ráadásul

ő volt a hibás, le is írta ezt a korabeli hatóság. Sz. A. gyalogos figyelmetlenül, körültekintés nélkül lépett le a járdáról. Kopogtak a szavak a hivatalos iratból: féktávolságon belül. Esélye sem volt.
Egyszer, 10 éves lehettem, siettem haza az iskolából, számoltam a lépéseket, mint mindig, 1000 lépés volt az út haza. Már a 950. lépésnél tartottam, amikor egy ütött-kopott bőröndöt vettem észre a kuka mellett, de tovább is haladtam, azt hittem, nincs közöm hozzá. Apám nem sokkal később ért haza a hivatalból, fel volt dúlva, a mindig higgadt, kedves apám kiabált anyámmal: – Miért dobtad ki az apád bőröndjét? A bőröndből csak hullottak kifelé a fényképek, levelek. Apám rendezgette őket, anyám meg csak állt megkövülten, és egy szó sem hagyta el a száját, pedig mindig sokat beszélt.
Anyám nem szerette nagyapámat, mindig csak úgy emlegette, az Öreg, és eltorzult az arca, mikor kimondta ezt a szót. Gyerekként arra gondoltam: vajon nagyapa mindig öreg volt?

Ő sosem volt fiatal? Milyen lehetett mindig öregként élni?
Sosem értettem, miért gyűlölte anyám, és minél jobban nem szerette őt, én annál inkább igen. Nekem nagyapa volt a példakép, aki Eötvös-kollégista volt, aki bejárta motoron Európát, és minden vasárnap a Gerbeaud-ból hozta a süteményt, akkor Vörösmarty Cukrászda volt, de ő csak Gerbeaud-nak hívta, mindig négy minyont választott, jusson egyformán mindenkinek. Esténként franciául olvasta a Világtörténelmet, ami így együtt különösen izgalmasnak hangzott, a világ történelme, ráadásul franciául.
Úgy éreztem, mindig ott lebeg felettem nagyapa óvó szelleme, akkor is, amikor azt a pályát választottam, amit ő. Irigykedtem az unokatestvéreimre, akikkel felnőtt koromban újra megtaláltuk egymást, meglett emberekké váltak már, mindig azt mesélték, nagyapánál olyan csoda játékok voltak, ma is emlékeznek rá.

És én nem játszhattam a játékokkal, sosem.
Aztán meghalt anyám is, hosszú, nehéz haldoklása volt, hívta segítségül mindazokat, akik átmentek már a fénybe a családból, de nagyapámat nem.
Anyám halála után a lakásában kutattunk kamasz fiammal jelek után, hátha hagyott még itt valamit nekünk útravalóul az anyám. És akkor megtaláltuk az ütött-kopott bőröndöt, egy kép kandikált ki belőle, rajta nagyapa látható, gyermekként. A kép úgy volt bekeretezve, hogy nagyapa ráírt egy részletet egy Ady-versből:„Az a kisfiú jár el hozzám
Mostanában, nevetve, holtan,
Aki voltam.
(…)
Vénülő arcom nézi, nézi
Csodálva s könnyét ejti egyre
A szememre.Rám nézett a fiam, és azt mondta: anya, most már itt az idő, hogy nagyapa képét kitegyük a falra, majd beverte a szöget, és feltette a képet. Nagyapa, most már így vigyázol te ránk, mindig. Kamasz arcod néz le a fiamra, aki előtt ugyanúgy ott áll az élet, mint előtted állt, majd száz éve.