Nagy Abonyi Ágnes:  Menta és olajág

 

Nagyboldogasszony napja augusztus 15-e, a római katolikus egyház Szűz Mária mennybemenetelét (Assumptio Beatae Mariae Virginis) ünnepli e napon. Ezen legrégibb Mária-ünnep megtartására már az 5–6. századból vannak adatok. Magyarországon Szent István óta parancsolt ünnep. Az 1446. évi Müncheni kódexben találkozunk magyar elnevezésével: „Marianac fel menbe vetele”. Az egyházi ünnepkörben Mária mennybevételének ünnepe. A Lányi-kódex Nagyasszony néven emlegeti.

A Szeged környéki és bánsági magyar katolikus falvak népköltészetének gyűjtője, Kálmány Lajos (1852–1919) néprajzkutató, káplán írása szerint a néphit „boldogasszony”-a keresztény hatásra azonosult Szűz Máriával, innen ered a Nagyboldogasszony elnevezés is.

  „Ki a Boldogasszonyok feje?” – teszi fel a kérdést Kálmány a Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya címen 1885-ben megjelent művében, ahol ezt olvashatjuk:

  „Tudjuk, hogy már a 431-ben tartott ephezusi zsinat gondoskodott róla, minőnek kell Máriát lefesteni. Mária volt a szentek közt legelső, a nők legfőbbike. Így hirdette az egyház nemzetünknek a keresztyénség felvételekor, így hirdeti népünknek mi híján ezred év óta. Ennek pedig megvan a maga következménye: tudniillik Mária, illetőleg a neki megfelelő Boldogasszony népünk előtt mind inkább hatalmasabb és hatalmasabb lesz, ősvallásunk más Boldogasszonyai pedig napról napra kisebbek lesznek. Ez ne zavarjon bennünket… Máriát kezdetben Kisasszonynak mondották. A Nagyasszony nevet csak később Szent István alatt Szent Gellért intése következtében kapta. Ettől az időtől fogva Nagyasszonynak mondották, pedig a kereszténység Máriáját az ősvallásunkban levő Kisasszonynak nem mondhatjuk, annál kevésbé Nagyasszonynak. A Kisasszony nevet Máriának nem a kereszténység terjesztői adták – hanem adta a nép. Mikor a nép Kisasszonynak nevezte Máriát, tudnia kellett a Nagyasszonyról is. A Kisasszonyt éppen a Nagyasszonnyal szemben kellett neki kicsinek nevezni. Szeged népe hagyományai szerint a Kisasszony a Nagyboldogasszonynak mindvégig szűzen maradt leánya, kinek soha semmiféle gyermeke sem volt. Ma is a cselédek a leányokat Szegeden kisasszonynak tisztelik, anyjokat nagyasszonynak.”

  Nagyboldogasszonyt a mi bánsági és bácskai magyar népünk is nagyasszonyként, boldogasszonyként tisztelte.              

  Boldogasszony alakja magyar ősvallási képzeletkörbe visz: pogány istenasszony, istennő alakját idézi, jóllehet a kifejezés a magyar nyelvben már Szűz Máriával azonosult. Nagyboldogasszony ügyében Kálmány Lajoson kívül hivatkozzunk mégis elsősorban a témánkhoz és gyűjtőterületünkhöz még közelebb álló neves néprajzkutatóinkra: Bálint Sándorra, a szögedi nemzet nagy tudósára, Penavin Olgára, a naptári ünnepek, szokások folklórjának kutatójára és Borús Rózsára, Topolya népszokásainak kutatójára. Mindezeket vessük össze saját kutatásainkkal.

  Bálint Sándor, a magyar vallási néprajz elméleti és gyakorlati megalapozója korai munkáiban gyakran beszélt arról, hogy az európai kereszténység tanításai „termékeny talajra találtak” és „szervesültek” a magyar néplélekben. A kereszténység tantételei és rítusai a népi kultúrában idővel összekeveredtek a keletről hozott ősibb vallásos képzetekkel, egyetlen világképbe olvadtak össze, vagyis lassan az idegen elemek is a magyar népi kultúra valóságos és szerves részeivé váltak. Kétségtelen azonban, hogy a befogadás mértéke a különböző keresztény tanítások és liturgikus formák esetében nem volt egyforma. Voltak közöttük olyanok, amelyek egyáltalán nem, vagy csak alig mozgatták meg a népi képzelőerőt és lelkületet, mások „szervesülése” ellenben annyira átható volt, hogy a népi vallásgyakorlás gazdag rituális formáit alakították ki, vagy éppen kivételes szépségű népi vallásos folklóralkotásokat hoztak létre.

  Bálint Sándor ír arról, hogy Nagyboldogasszony ünnepén a szegedi tájon általános volt a virágszentelés. 16. századból származó szegedi följegyzés szerint Boldogasszony mentája mellé Tápén még olajágat is tettek a csokorba. A haldokló Mária meghagyta, hogy olajágat vigyenek előtte. Együttes nevük nagyboldogasszonyi fű volt, amit halottak koporsójába is tettek az idősek, hogy hitük szerint Máriához hasonlóan dicsőségre jussanak. Tápén az új ház fundamentumába, az új pár ágyába, csecsemő bölcsőjébe, de még ágyas pálinkába is tettek belőle. Mária mennybevételére emlékezve az ünnep vigíliáján a temetőkápolna oltára előtt készítették el „Mária koporsaját”. A templomba vitt virágokból haza is vittek pár szálat, mert szentelménynek tartották.

  Ezen a napon a 10. századból eredő német szokás szerint sok helyen csomóba kötött füveket szenteltek, és ezeknek különféle hatást tulajdonítottak: őriztek a tűz és villámcsapás ellen, jó termés érdekében a vetés közé tették, zivatar ellen égettek belőle. A füvek megáldása az 1496. évi esztergomi rituáléban is szerepel. Az egyház a füvek megszentelésével kereszténység előtti szokásokat szentesített ugyan, de azzal magyarázta, hogy amikor Mária sírba szállt, sírjából a füvek csodálatos illata áradt ki. Szeged Alsóváros népe napraforgót, ökörfarkkórót szokott szenteltetni, s ezeket a halott koporsójába tették. (Kálmány Lajos: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya; Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza. Bp., 1938.)

  A szegedi nagytáj népélete (Szeged, 1978/79) Orvosi füvek, szentelmények fejezetében olvashatjuk a követezőket: „Már a XVIII. századtól kezdve voltak, akik az orvosi füvek gyűjtéséből, árusításából éltek. A néphit szentelményi karizmáját eltúlozva gyógyító erővel ruházták föl a Nagyboldogasszony ünnepén szentelt virágokat, főleg a comborkát (mentavirágot – mentha pulegium).”

A comborkát augusztus 15-én a templomban szenteltették. Főleg hideglelésre javasolták.

  Hideglelést a Boldogasszonynak kellett fölajánlani. Három hajnalban napkeletnek fordultak, és ezt mondották: „Boldogasszony, hozzád küldjük a hidegünket! Néköd ajánljuk el, hogy Pistát hagyja el a harmannapos hideg!” Ha ezt valaki elmondotta, a gyerek meggyógyult. Kálmány Lajos följegyzésében (EA 2857) akit hideg lelt, azt tanácsolták neki, hogy a gyalogúton végezze szükségét, és fölpántlikázott bubákat szúrjon bele. „Ha a gyereket kihányta a hideg, és pattanás vagy seb támadt rajta, akkor kilencfélét kellett főzni: árpakását, paszulyt, borsót, lencsét, dióbelet, fügét, szilvát, szentjánoskenyeret, köleskását. Amikor már a Boldogasszonyhoz küldötték a hideget, akkor ezt a főzetet napnyugatnak kellett kiönteni.”

  Zentán és környékén, sőt egész Vajdaságban a magyarlakta településeken már nem tudják, milyen virágokból volt a Nagyboldogasszony-napi csokor, viszont néhány idősebb adatközlő ma is fel tudott idézni egy-egy olyan hiedelmet, amely Boldogasszonyhoz köthető. Mit kell és mit nem kell tenni Nagyboldogasszony napján? Kiket és mikor védelmez Nagyboldogasszony? Hogyan lehet Boldogasszony segítségét elnyerni? Volt, aki tudta, mit jelent a Boldogasszony ágya, köténye, fája, papucsa. Boldogasszony ágyának nevezik a gyermekágyat. Boldogasszony fájának a ház középoszlopát.

  A régebbi és újabb gyűjtéseimből, publikációimból próbálok a következőkben felidézni érdekes példákat.

  Nagyboldogasszony napja nagy ünnepnek számított. Templomba mentek ilyenkor, hiszen a katolikus naptárban piros betűs ünnep, ugyanakkor asszonyi dologtiltó nap volt augusztus 15. Nem szabad kenyeret sütni, nagymosásba fogni.

  „Figyelték az időjárást ezen a napon. A borult idő jó előrejelzést mutatott. Ha esett az eső, akkor jó termés volt várható. Nagyboldogasszony napja előtt vagy utáni napokban esett eső is jó évet mutatott a gazdának, azt jelezte, hogy lehet bérölni a földeket.” (2019. Gyűjtés. Zenta, Novák Imre, 70 éven felüli)

  „Ha még szép is az idő, Nagyboldogasszony napján az asszonyok számára tiltották a fürdést, mert kígyó van a vízben… nehogy vérzésben haljanak meg… (1999. Mura-vidéki gyűjtés. Lendva, Halász Albert)

  A néphit a gyermekáldást a Nagyboldogasszony közbenjárásától várta, s e célból hét vagy kilenc kedden böjtöltek a gyermek után vágyó, új házas fiatalasszonyok. Szegeden azt tartották, hogy jelen van a gyermek születésénél, azután pedig két angyalt küld oda, egyiket, hogy az anyát, másikat, hogy a gyermeket őrizze. A zentai lakosok közül azok, akik azt vallják, hogy őseik palócok voltak, tudják, hogy boldogasszony ágyának nevezték a szülőágyat.

  Zentán tartott 12. néprajzi tanácskozásunk a szemverésről szólt. Pócs Éva a „szándéktalan szemverés dicsérettel” példájából mutatott egy magyar ráolvasástípust, amelyben szerepelt a Boldogságos Szűz. Ennek egyik változatát Kónya Sándor megtalálta és lejegyezte Mester Mihályné Takács Ilonától 1978-ban Csókán.

  Ha a kisgyerek kiesik bölcsőjéből, ágyából (vagy elesik a nagyobb, járni tudó gyerek), és nem üti meg magát, azt mondták, hogy „Boldogasszony kötényébe esett”. (Gyűjtés több adatközlőtől. Egyikük a Magyarcsernyén született, Zentára férjhez ment, ma Hannoverben élő 70 éves Balla Nándorné Újvári Mária. Amikor unokája leesett a lépcsőről, nem tört el se keze, se lába. Ezt a csodát unokájának ezekkel a szavakkal magyarázta: „Látod, hogy létezik őrzőangyalod, mert a Boldogasszony kötényébe estél!”)

  A Nagyboldogasszony vigyáz a szülő anyára és az újszülöttre, hogy ne érje őket semmi baj.

  Ha olyan emberről beszélnek, aki augusztus 15-e és szeptember 8-a között született, arra azt mondták, hogy két asszony között született.

  „Én két asszony között születtem. – Nagyasszony mëg Kisasszony között. Két asszony között vetëttek Zëntán retkët és salátát, mer’ az biztosan kike’t. Vagy hagymát veteményëztek. Őssze’ mán nem tojtak régen a tyúkok, leátak a tojássa’. A tavaszi jércék még nem tojtak, de még a két asszony között vót tyúktojás, azt e’tëtték, mer az sokáig elá’t, egész karácsonyig. (2019. Gyűjtés. Zenta, Novák Imre, 70 éven felüli)

  „Az ezen a napon összeszedett tyúktojást az asszonyok eltették, mert az sokáig elállt. Anyuka külön gyűjtötte, megjelölte a két asszony közti tojásokat, hogy később kezdje azokat fogyasztani. Az ekkor tojt tojásból legjobb tarhonyát és télire levestésztát készíteni.” (Szabó Magda, Tornyos, 71 éves)

  „Ilyenkor szoktak tyúkot ültetni. Azt mondták nagyanyáink, hogy a két asszony közti tojást sokáig el lehet tartani.” (Tóth Piroska, Zenta, 60 éves)

  „Kiscsirkét vettek, vagy meghagyták az elült kotlóst, mert ilyenkor az összes tojásait kikölti, és csirkéit fölneveli.” (Molnár Mihály, Péterréve, 65 éves)

  „Összegyűjtötték a tojásokat, amit két asszony között tojtak, mert ezek sokáig elálltak.” (Nagy Rózsa, Zenta, 60 éves)

  „Azt tartották Székelykevén az én családomban, hogy a két asszony közti tyúktojások sokáig eltartanak.” (B. Varga Anna, Zenta, 73 éves, édesanyja Dani Pámel Erzsébet, Székelykeve, 1923–2012)

  Bálint Sándor gyűjtésében a két Boldogasszony köze, vagyis a Nagyboldogasszony és a Kisasszony napja közötti időszak a szegedi néphit szerint vállalkozásokra különösen kedvező. Régi sándorfalvaiak ekkor készítették a kenyérsütéshez szükséges komlóélesztőt.

  „Odafigye’t arra is a jó gazda, aki télen akart disznót vágni, hogy ilyenkó nagyobb sü’dő malacot (30–40 kilósat) vëgyën, mer’ az még mëghízott időben. Hozzákötötték ezt is a két asszony közihön!

  Két asszony közt legjobban elállt a dunc. Augusztus második felében, szeptemberben már nincs annyira meleg, és a kifőzött e’tëtt paradicsom së lëssz olyan jóízű. A boldogasszony szilvábul mëg nem olyan jó lëkvárt készíteni, mer’ sok a leve, szóva’ leveses. Inkább pálinkát főztek belűle. Ez jó adja a pálinkát. Pálinkaszilva, négyszínű szilva. Mikó mëgérik, akkó kék, mikó erjed, olyan mint a bor, akkó piros.

  – Tudod, hogy van az, mikó mëgy a gyerëk a tatáva’ a szilvásba, oszt kérdezi:

  – Mi az a fekete a fán?

  – Az a kék szilva.

  – De mé olyan piros?

  – Azé’, mer’ még ződ!”

  (2019. Gyűjtés. Zenta, Novák Imre, 70 éven felüli)

 

Királyné, nagyasszony

 

Kanyarodjunk kicsit vissza Kálmány Lajos gyűjtéséhez. Följegyzése szerint a szőregiek Nagyboldogasszony vigíliáján nem fontak. Úgy vélték, hogy kolbász lesz belőle, és a másvilágon majd a nyakukba akasztják. A szőregi találós kérdés lejegyzését is neki köszönhetjük: „Hun magasabb a föld az égnél?” A helyes válasz: „Ott, ahol Máriát eltemették.” A néphit szerint ugyanis a Boldogasszonyt a mennyországban is tisztes temetésben részesítették. Csak azután került fia mellé.

  Őseink jóval a honfoglalás előtti időkben valamennyien tiszteltek egy Boldogasszony nevű égi személyt, aki már azelőtt azonosult Szűz Máriával, mielőtt beléptek volna a Kárpát-medencébe. Ez a mély tisztelet tehát már korábban, Szent István előtt megvolt a magyarság körében, amit a Szent László uralkodása első éveiben írt első Szent István-legenda is megerősít. De megerősíti ezt a még korábbi Szent Gellért-legenda is, miszerint: „Krisztus anyja nevét a magyar nép nem mondja ki, hanem saját nyelvükön csak királynénak, nagyasszonynak nevezik.” (Dr. Endrey Antal: Az ősi magyar Mária-tisztelet)
  Tehát egészen természetes volt, hogy István király halálos ágyán a Boldogasszony kezébe tette le országát és koronáját. Ezért nevezték a középkorban Magyarországot Mária országának. Az első nagy Mária-ünnepeket mind valamilyen Boldogasszonynak nevezzük: gyertyaszentelő Boldogasszony, gyümölcsoltó Boldogasszony, sarlós Boldogasszony, Nagyboldogasszony és így tovább. A Mária-kegyhelyek számát és a mély Mária-tiszteletet tekintve a történelmi Magyarország jár élen. A katolikus egyház Mária-dogmái között vannak olyanok, amelyeket a népi vallásos szemlélet csak tudomásul vett, passzívan elfogadott, de a népi paraliturgikus gyakorlatban alig van nyomuk a hivatalos tanításoknak. A népi képzeletet mindig élénken foglalkoztatta a halál és a testi enyészet legyőzésének gondolata, ezért a Mária romolhatatlan testéről és a test azonnali égi megdicsőüléséről szóló egyházi tanítások valóban „szervesültek a néplélekben”: a halottak koporsójába helyezett Nagyboldogasszony-napi virágok vagy a Mária halálát és mennybevitelét elmesélő hosszú, epikus legendaballadák ennek a felülről jött egyházi tanításnak népi, illetve félnépi lecsapódásai, a vallásos ponyváknak köszönhetően a magyar nyelvterület egészén elterjedtek. A népi vallásosságban a népi képzelet sohasem tudta magáévá tenni a középkori egyház aszketikus életszemléletét, amely megvetette az emberi testet, és Krisztus édesanyjának – az egyház által is hirdetett – végső testi megdicsőülésében a halál legyőzését és az emberi test végső felmagasztalását látta. Mivel a magyar népi vallásosság Isten-képe minden korban elvont és személytelen volt, az égi istenségekhez való, személyes, emberközeli Máriához fűződő erősen alanyi, közvetlen viszony nemcsak a magyarságra (Mi Asszonyunk, Boldogasszony Anyánk stb.), hanem más népekre is jellemző (Madonna, Notre-Dame, Our Lady stb.), a Maria Advocata-képzet a magyar nemzeti közösség egészét tekintve mégis egészen sajátos jelentőségű. A magyar nép Mária népe, hiszen Szent István országfelajánlása által a történelmi Magyarország Mária országává (Regnum Marianum) lett, a Szűzanya pedig Magyarország patrónusává (Patrona Hungariae) és az országot jelképező Szent Korona kizárólagos tulajdonosává vált, úgyhogy minden Szent István után következő magyar uralkodó voltaképpen Mária kegyelméből uralkodik. Ennek a körülménynek a Habsburg-uralkodóház is tudatában volt, aminek egyik nyilvánvaló példája, hogy I. Lipót császár 1695-ben megújította a Szent István-i országfelajánlást, és Mária oltalmába ajánlotta országát, családját és önmagát. A középkorban Mária képét pénzekre verték, zászlókra varrták, rátették az országházra, és századokon át gyakran hangzott fel „a te oltalmad alá menekülünk” akklamáció, hiszen a magyarságban erős volt az a hit, hogy a reá bízott országot a Szűzanya pusztulni nem engedi, és az ország ellen törőket – mivel az ország őt magát jelképezi – megbünteti. A 17. és 18. század fordulóján e területek felszabadítását a török járom alól Szűz Mária mennyei segítségének tulajdonították. A Mária-tisztelet írott formáit, „azaz az Isten Szent Anyjához ébresztő imádságos és énekes könyvet”, illetve a hasonló vallásos nyomtatványokat is joggal kereshetjük már ez időszak után.

  A népi vallásos tudatban mindig is elevenen élt az országfelajánlás emlékezete, és a „régi magyarok” „királyné asszonyához” számos ima, vallásos népének fohászkodik.
  Az európai katolicizmus egyetemes Mária-kultuszának néhány alapvető dogmája – különösképpen a Mária eredendő tisztaságára és a közbenjáró segítségére vonatkozó keresztény tanítások – a Mária-kegyhelyek esetében kivételes jelentőségre tett szert. Kiemelkedő hangsúlyt kapott a védelmező funkció. Boldogasszony Anyánk, a Magyarok Nagyasszonya mindig meghallgatja azoknak a könyörgését, akiket első szent királyuk ajánlott az oltalmába. A Patrona Hungariae-eszmének a középkorban nemcsak vallási, hanem politikai, közjogi tartalma is volt: kifejezte a magyar király függetlenségét a külső hatalmaktól, majd a rendektől. Az 1262-ben betörő tatárok fölött IV. Béla aratott győzelmet. Hálából Istennek és Szűz Máriának ajánlotta fel leányát, Margitot. Ma az ő nevét viseli a Margit-sziget, ahol hajdanán a domonkos apácák kolostorában töltötte napjait a szent életű királylány. IV. Béla kezdte el építtetni a budai várban a Nagyboldogasszony templomát, a későbbi koronázótemplomot. Mátyás király is sokat áldozott a templom ékesítésére, tornyát 1470-ben építtette. Az építmény utóda a mai Mátyás-templom neogótikus épülete.

  Meg kell említenünk a 19. századi imakönyveket, amelyekben már találkozunk Boldogságos Szűzhöz szóló szép imával. Egyik Pongrácz Ester Aranykorona – Imádságos könyve, amelynek két kiadványát is bemutattuk a 2018-as karácsonyi néprajzi kiállításunkon a Zentai Városi Múzeumban. (Korábbi kiadványát Pesten 1845-ben adták ki. Az oromhegyesi Szalma Zoltán ajándéka. A későbbi Pongrácz Ester: Aranykorona Budán 1852-ben jelent meg. A Zentai Városi Múzeum néprajzi gyűjteménye.) Pongrácz Eszter Aranykorona imádságos könyvét Erdélyi Zsuzsanna a betegséget elhárító apokrif népi imádságoknál emlegeti. Ezek rövidített formában élnek tovább a nép ajkán.

  A másik Áts Benjamin: „Bold. Szűz Mária nyomait követőknek mennybevezető közép Aranykoronája”, azaz az Isten Szent Anyjához ébresztőimádságos és énekes könyv. Budapest, 1897. (Gulyás József hagyatéka, a szabadkai Nagy Éva ajándéka a Zentai Városi Múzeumnak.) Ez utóbbi 230. oldalán a Nagyboldogasszony napján imádkozandó fohász így kezdődik:

  „Menny és földnek dicső királynéja, Mária! A legmélyebb alázatosságod a dicsőségnek nagy és szent királyát, az örök Istent mennyből lehívta, hogy szűz kebeledben az emberi nemnek megváltásáért emberi testet felvenne. Ma szeretett fiad tégedet az örök dicsőségre emelt, a hol te mint szószólónk, védőnk és anyánk ragyogsz…”

  A kis méretű Gyöngyszemek imakönyvben a tartalommutatóban úrnapja után következnek Nagyboldogasszony ünnepére címszó alatt azok az imádságok, amelyeket augusztus 15-én, Mária mennybemenetele napján imádkoztak:

  „Ó, Uram Isten! Bocsásd meg a mi vétkeinket! Érezzük, ó, Uram, hogy cselekedeteinknél fogva neked nem tetszhetünk, de végtelen irgalmad és kegyelmed! Hozzád könyörgünk, engedd meg, a te szent fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus szent Anyjának esedezése által üdvözülhessünk.”

  „Megváltónk szent Anyja, Mária! Hozzád esedezünk, akinek mennybe fölvételekor maguk a mennyei fejedelmek új csodát láttak, s álmélkodva elragadtatásukban, így kiáltottak föl: Kicsoda ez, ki feljő a pusztából gyönyörűségekkel bővelkedve? Téged kérünk, ó, boldogságos Szűz, kinek a mennyekben is dicsérő és öröménekeket zengtek, mutasd ki irántuk való szeretetedet azáltal, hogy a világnak is eszközöld ki Istentől azon kegyelmeket, melyekben te részesültél. Kérj bocsánatot a bűnösök részére, orvosságot és földi gyógyulást a betegeknek, erőt a kislelkűeknek, vigasztalást a szomorkodóknak, segítséget a veszedelemben sínylődőknek és megváltást gyermekeidnek! Eszközöld ki, ó, mennyei Királyunk, hogy a mai szent napon közbenjáró esedezésed által ajándékozzon meg minket kegyelmével a mi jóságos Istenünk, s árasszon el az örömök e napján kegyelmével mindenkit, ki nevedet ájtatosan segítségül hívja. A te szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által, kinek neve áldott Isten örökkön örökké. Amen. (Gyöngyszemek imakönyv. 131–133. oldal)

  A régi ima- és énekeskönyvekből, azokból, amelyek alkalmasak a miseliturgia követésére, nem hiányozhatnak a „Mária-ünnepek” imái, ugyanakkor a Boldogasszony Anyánk címen jelzett népének sem. A magánájtatosságra szánt imákat tartalmazó Örökimádás – A legméltóságosabb oltáriszentség imakönyvében a Miseájtatosság címszót követve a Boldogságos Szűz tiszteletére szóló imák sorában: lépcsőimakor (Sz. Bernát után), misekezdetre (Damaszcéni Sz. János után), szentleckétől fölajánlásig (Szent Ágostontól) való imákat találhatjuk, a tizenkettedik óra Magyarok Nagyasszonyához szóló imáját pedig a Boldogasszony Anyánk kezdő sora követi. A VI. Ünnepi imák fejezet elejét ádventi imák sora kezdi, és Boldogasszony szeplőtelen fogantatásáról szóló imák zárják.

  A 20. század tízes éveiben megjelent, az egyházi év rendjét követő imákat tartalmazó szakrális nyomtatványainkban számos Máriához forduló imádságot, valamint különösen sok Boldogságos Szűz Máriáról szóló éneket találhatunk. (Örökimádás, 1916, Bp., 386–389., 520–525., 810–906., 14. ének.) Az Orgonahangok, Szent vagy, Uram, Hozsanna ima- és énekeskönyveinkből sem hiányozhat a Boldogasszony Anyánk! szövege (11 versszakából itt hármat közlünk):

 

Boldogasszony Anyánk! Régi nagy pátrónánk:

– nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk!

Magyarországról, Édes hazánkról, ne felejtkezzél el szegény magyarokról.

 

Ó, Atyaistennek kedves szép leánya!

Krisztus Jézus Anyja! Szentlélek mátkája!

Magyarországról…

 

Kegyes szemeiddel tekintsd meg népedet,

 – segéljed áldásra magyar nemzetedet.

Magyarországról…

 

  A Boldogasszonyhoz szóló fohászok, imák énekek megmutatják, hogy a magyar keresztény nép milyen különös tisztelettel fordult Szűz Máriához, a Mennyek Királynéjához.

  A máriás népi vallásosság jellemzője a fogalmak mondanivalójának ábrázolása. Nagyboldogasszony = A mennyekbe felvett Szűzanya.

  1997 karácsonyán Zentán a Városi Múzeumban néprajzi kiállításunkon Beszédes Valériával a hordozható Szűzanya-szobrokat és a Mária-lányok fényképeit mutattuk be. A Mária-tiszteletről, a Mária-lányok társulatáról pedig Adorjánon Kovačev Ninkov Olgával kutattunk.

  Magyarkanizsa egyházközösség 1858-ban építtetett templomot Sarlós Boldogasszony tiszteletére. Itt és a többi Tisza menti községek hívei körében is a 20. században erős volt a Mária-kultusz, amit a tömeges Mária- és Élő Rózsafüzér társulatok létszáma mutatott. Nagyon sok helyen a Mária-társulatoknak Boldogasszonyt ábrázoló hordozható szobruk volt, amelyet körmeneteken az idősebb Mária-lányok a vállukon vittek. Nagyboldogasszony napján nem volt körmenet.

  A nagyanyáink, nagyapáink korában a zentai keresztény katolikus hívek kegyhelyekre járva tanították egymást a „Máriás-imákra” és „máriás énekekre”. A Boldogasszonyhoz így fohászkodtak: „Tisztaságnak drága gyöngye, Mária, te jó anyánk, szívünket bűn ne érje, gondos szemmel nézz le ránk.” (Boros T. E., Zenta, 55 éves)

  A 18. század első felében egyre szélesebb körben erősödött a Mária-tisztelet. A barokk kor vallásossága az emberek megindítására, érzelmi megragadására törekedett. A magyar katolikusok talán legkedvesebb egyházi éneke a Boldogasszony Anyánk. Legkorábbi ismert változatának kézirata 1715-ből származik. Paksa Katalin a Mária-énekek a magyar néphagyományban című tanulmányában ezt írja: „Legismertebb, a mai katolikus énekeskönyvekben szereplő változatában Mária mint a magyarság patrónája jelenik meg, és mintegy nemzeti himnuszként is szokták énekelni. Egész magyar nyelvterületen megtalálható Mária-ének, sirató stílus motívumkincset használja ez a dallamtípus.”

  Több más népszerű Mária-ének is ebben a században keletkezett, mint például A keresztfához megyek… vagy a Máriát dicsérni, hívek, jöjjetek… kezdetű.

 

Útszéli keresztek, búcsúk, zarándokhelyek

Borús Rózsa Topolya népszokásai című könyvében olvashatjuk:

  „Nagyboldogasszony napja – augusztus 15. Az egyik legjelentősebbnek tartott Mária-ünnep volt. Feldíszítették a Mária-szobrokat, az útszéli keresztekhez virágokat vittek. Az asszonyok tartották ébren ezt a kultuszt, a képzeletbeli anyához fordultak, segítséget és megértést vártak tőle, szenvedéseik enyhítését. A szomszédos Bajsa község ezen a napon tartotta a búcsút. Számon tartották a búcsú napját Doroszlón, Tekián, Kishegyesen…”

  Máriaradna, Máriagyűd, Máriapócs voltak a régi öregjeink zarándokhelyei, amelyek a Mária-tisztelettel hozhatók kapcsolatba. Újabb zarándokhelyünk Doroszló szentkúti kápolna, amely azonos a mai szentkúti kis templommal, a harmadik átépítése, megnagyobbítása révén keletkezett 1874–75-ben. 1861-ben készítették el a szentkúti forrás mellett elhelyezett Magyarok Nagyasszonya-kegyszobrot. 1909-ben újabb fontos építkezések történtek a Szentkút környékén. Ekkor készült el a csodatévő forrás máig létező díszes kútszerkezete és mosakodómedencéje. A doroszlói Szentkút már a középkorban is ismert volt, de jelentősége akkor nőtt meg igazán, amikor a mai Vajdaság területét elcsatolták Magyarországtól, s az itteni hívek nem juthattak el az addig kedvelt búcsújáró helyekre: Máriagyűdre, Máriaradnára, illetve Szegedre, az alsóvárosi búcsúba. Az újonnan megalapított Szabadkai egyházmegye 1968-ban Doroszlót hivatalos kegyhelyévé nyilvánította. A Kisasszony-napi búcsújára, szeptember 8-ára minden évben rendszeresen szerveznek zarándokutakat a Szabadkai egyházmegye templomain keresztül a római katolikus hívek számára.

  A kulturális antropológusok fogják talán elemezni azokat a manapság felkapott művelődési rendezvényeket, amelyeket a magyar keresztény ünnepek valamely napjához kötnek a szervezők. A teljesség igénye nélkül csak két augusztus 15-ei rendezvénysorozatot említünk: Adán az Aranykapu Művelődési Egyesület Nagyboldogasszony-napi kézműves-kirakodóvásáros népünnepélyét és Törökbecsén a Nagyboldogasszony-napokat.

  A Mária-kultuszról, a hordozható Mária-szobrokról érintőlegesen szóltunk. Lenne bőven feldolgozandó anyag templomaink Boldogasszony-képeinek és -szobrainak ikonográfiai ábrázolásairól. Vajdaságban a római katolikus templomaink többsége Szent Istvánra, Szent Ferencre, Szent Antalra van felszentelve, de meg kell említenünk az óbecsei belvárosi Nagyboldogasszony-plébániát is. 1830-ban építették templomukat, melynek védőszentjéről a Nagyboldogasszony égbeszállása oltárkép, a gyönyörű Than Mór-festmény árulkodik. Érdemes lenne felsorakoztatni és szakmailag feldolgozni ezeket az értékeinket.

  Összegezve, a Nagyboldogasszonnyal kapcsolatos népi vallásosság, illetve a Nagyboldogasszony napjához fűződő népszokások felgyűjtött néprajzi anyagába próbáltunk betekintést adni. Témánk feldolgozásával nem törekedtünk teljességre, csupán szerettük volna általános rátekintést adni a néprajztudomány szempontjából izgalmas, kevésbé publikált, illetve feldolgozásra váró anyagra korábbi időktől a legújabb kutatásainkig. Nálunk a Vajdaságban a népi vallásossággal intenzívebben az ezerkilencszázas évektől kezdtek el foglalkozni néprajzkutatóink. A Kiss Lajos Néprajzi Társaság kiadásában, Beszédes Valéria szerkesztésében meg is jelent 2000-ben a vajdasági magyarság népi vallásosságáról szóló írásokat publikáló első gyűjteményes kötet. A magyar nyelven megjelent néprajzi szakirodalom, a néphit, népszokások további (összehasonlító anyagot szolgáltató, újabb és újabb adatokat eredményező) kutatására van szükség. Tennivalónk bőven akad. A Boldogságos Szűzanya segítse áldásos munkánkat!

  Hálásan köszönöm a Székelykevén született B. Varga Annának, a Péterrévén született Molnár Mihálynak, a Törökfaluban született Nagy Rózsának, a Zentán született Boros T. Editnek, Novák Imrének és Tóth Piroskának, a Tiszaszentmiklóson született, Tornyoson élő Szabó Magdának, a Magyarcsernyén született Balla Újvári Máriának, valamint minden további adatközlőnek a kérdéseimre adott szívélyes, értékes válaszukat.

  Szakirodalom

Áts Benjamin: „Bold. Szűz Mária nyomait követőknek mennybevezető közép Aranykoronája”, azaz az Isten Szent Anyjához ébresztő imádságos és énekes könyv. Budapest, 1897.

BARNA Gábor (szerk.): Boldogasszony. Szűz Mária tisztelete Magyarországon és Közép-Európában. Néprajzi Tanszék, Szeged, 2001.

BÁLINT Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79. 2. Szeged. 1980.
BARTÓK István: Mennyek Királynője. Budapest, 2005. (www.arkadia.pte.hu/magyar/cikkek/bartok_maria)

BESZÉDES Valéria – NAGY ABONYI Ágnes: „Máriát dicsérni, hívek, jöjjetek…” A bácskai és bánsági hordozható Szűzanya-szobrok néprajza. Kiállításkatalógus. Zenta, 1997.

BORÚS Rózsa: Topolya népszokásai. Újvidék, 1981, 57.

ERDÉLYI Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Pozsony, 1999.

HETÉNY János: Népi Mária-tiszteletünk teológus szemmel. In Boldogasszony. Szűz Mária tisztelete Magyarországon és Közép-Európában. Néprajzi Tanszék, Szeged, 2001.

KÁLMÁNY Lajos: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya. Budapest, 1885.
KOVAČEV Olga – NAGY ABONYI Ágnes: Mária-kultusz Adorjánon. In: Boldogasszony. Szűz Mária tisztelete Magyarországon és Közép-Európában. Néprajzi Tanszék, Szeged, 2001. 333–339.

KÓNYA Sándor: Mosdatás, ráimádkozás. In Létünk. A szemverés hiedelemvilága. 33. évf. tematikus 1–2. szám, Újvidék, 2003. 132–134.

MAJSAI Mór – SZÉKELY László: Szűz Mária tisztelete Magyarországon Szent István királytól napjainkig. In Boldogasszony anyánk. Budapest, 1982, 7–200.
NAGY ABONYI Ágnes: Adalékok a „Dicsértessék falu” népi vallásosságához. In Szenvedély és szolgálat. Szerk. Dévavári Beszédes Valéria és Silling Léda. Szabadka, 2010.

NAGY ABONYI Ágnes: Szakrális nyomtatványaink a legkorábbi tárgyi emlékeinktől a 20. század közepéig a zentai Városi Múzeum gyűjtőterületéről. In Bácsország, Szabadka, 2019. 186. szám, 93–105.

PENAVIN Olga: Népi kalendárium. Az esztendő néprajza a jugoszláviai magyarság körében. Újvidék, Forum, 1988.

Pongrácz Ester: Aranykorona. Pest, 1845. / Buda, 1852.

SILLING István: Boldogasszony ablakában. Népi imádságok és ráolvasások Kupuszináról. Újvidék, 1992.

Egyházi hivatalok és intézmények Vajdaságban – Római katolikus hivatalok és intézmények. 2008.