Mozaikkockák Trianontól a Kalangyáig

Mozaikkockák Trianontól a Kalangyáig

Szerző: Skrabány Viktor (Fotó: Molnár Edvárd)

 

Bevezető

 

Immár ötven éve, pontosabban, amióta irodalommal foglalkozom, gyűjtöm a tizennyolc, majd a Trianon utáni időszaknak a vajdasági magyar irodalomra és művelődésére vonatkozó írásokat, tanulmányokat, véleményeket, megjegyzéseket, vitákat, esszéket, jegyzeteket, cikkeket… Egész kötetnyi anyag gyűlt már össze, s eljött a pillanat, hogy belelapozzunk dossziémba. Remélem, nem minden tanulság nélkül. Bevezetőül Bányai Jánost (1939–2016) idézném, aki a Kisebbségi magyaróra (1996) című nagyszerű kötetében a Kultúra és önismeret tanulmányában hívja föl a figyelmünket: „Nem jár romokon, aki a jugoszláviai magyarság nemzetiségi (kisebbségi) tudatának, nemzeti önismeretének kérdését teszi fel, és a kérdésére felelet vagy feleletek után kutat. De nem jár rózsaszínű fellegek között sem. Csúszós talajon közlekedik tények és adatok, eszmék és tapasztalatok, emlékek és reménységek között. Rejtett csapdák és váratlan akadályok is útjába kerülhetnek.” Bányai Mészöly Miklóst is citálja, aki egy 1982-ben írt tanulmányában veti föl: „Nem tudunk szabadulni a kérdéstől, hogy mi a magyar, mi a helye a világban, van-e sajátos célvilágunk, s ha van, miért olyan, amilyen. Alapvető gond, hogy milyen identitás-egyensúly lehetne kívánatos egyén és patrióta, tudat és nemzettudat között.” Mészöly az „idegenben élő magyarok számára előfeltétellé” tevés kérdésre mondja, miszerint látnunk kell, hogy a határon túl élők – az élet rendje szerint – szükségszerűen vállalják és elviselik miliőjüket, és jogos önérzettel tudják a magukénak, de meglátása szerint „van itt egy döntő mozzanat: a határon túl élő magyarok döntő többségénél… ez egyáltalán nem jelenti a magyarságtudatuk ilyen vagy olyan formájának a feladását”.

  Ebben a röpke bevezetőben irodalomról, művelődésről gondolkodva eszünkbe kell, hogy jusson Bori Imre (1929–2004) hatalmas életműve is, amelyben a magyar közéletben (Trianon és a második világháború után) oly gyakori „magunk elsiratása” helyett a cselekvést vállalva sokszor akár újraértékelte az egyetemes magyar irodalom egyes korszakait, a jugoszláviai (vajdasági) magyar irodalomtörténetet pedig egy személyben meg is írta. S tette azonos rangba mind a romániai, mind a szlovákiai magyar irodalommal; egyben Újvidéket is – a kolozsvári–marosvásárhelyi és pozsonyi mintára – irodalmi centrummá avatva. Nézetei miatt sok vitája is volt vezető magyar és külhoni irodalomtörténészekkel, de csatáit rendre megvívta. Kántor Lajos (1937–2017) neves romániai magyar irodalomtörténész Fehér kakas, vörösbor című, 2016-ban megjelent tanulmánykötetében írja, miszerint egy pedagóguskongresszuson a pódiumon Borival egymás mellett ültek, s míg a határon túli irodalomról értekeztek, „elém csúsztatott egy papírdarabkát, köröket rajzolt rá, egymást metsző köröket, ezek a különböző országokban létező magyar irodalmat jelképezték – de nem voltak koncentrikusak. Sokáig őriztem az irodalomtörténetinek vélt fecnit”. Bori Imre még egy gondolatát idéznénk, mégpedig az Ezredéve itt című, délvidéki olvasókönyvnek szánt kötet bevezetőjének zárómondatát: „Nincs a Kárpát-medencének földdarabja, amelyet annyi vér és könny áztatott, mint az, amelyről könyvünk beszél. A történelem mintha hóhérmunkát végzett volna, és az abban részt vevők, még a nemes lelkek is elborzadtak a látottaktól. Mi szeretnénk, ha békévé oldaná az emlékezés mindazt, ami ezer éven át történt velünk!” Hacsak az utóbb száz „trianoni” esztendőre gondolunk, akkor is érvényesek ezek a gondolatok. Némileg más vizekre evezve „a békévé oldódást” kiegészíthetnénk Szeli Istvánnak (1921–2012) Az erózió ellen (1986) című tanulmánykötetének egyik fontos konklúziójával, miszerint „új intézményekkel, elvek és eszmék hirdetésével és felmerülő kérdések megválaszolásával és vagy újrafogalmazásával meg lehet állítani a nemzettudatban működő eróziókat, amelyek az itteni magyarság önismeretét, önmegismerési folyamatait, nemzeti és kulturális értékeit, történeti értékét bomlasztják”.

  A gyökér és/vagy gyökértelenség kérdése körül itt a Vajdaságban is Trianon óta tart a vita, s jelen van talán a mai napig, noha a legmegnyugtatóbb választ Bori Imrétől a több kiadást is megélt és állandóan bővült Irodalmunk évszázadaiból (1975) kinőtt, A jugoszláviai magyar irodalom története (legutóbbi kiadás 2007) könyveiből, majd a 2004-ben megjelent Ezredéve itt című délvidéki olvasókönyvéből kapunk. Mélyebbre ásva meg kell állnunk Szenteleky Kornél (1863–1933) posztumusz életműsorozata Új életformák felé című (1999) köteténél, mert a húszas évek végén és a harmincas évek elején írt tanulmányai, cikkei megkerülhetetlenek, akárcsak Herceg János Összegyűjtött esszék, tanulmányok I–III. (1999–2004) köteteinek számos írása. Jelentős munka Utasi Csaba (1941–2010) Irodalmunk és a Kalangya (1984) című disszertációja is. A már említett szerzőkön és könyveiken kívül önazonosságunk kérdéskörében értékes válaszokat kaphatunk Kalapis Zoltánnak (1928–2005) a háromkötetes Életrajzi kalauzából (2002–2003), továbbá Gerold Lászlónak (1940–2016) a Száz év színház (1990) és a Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014) című, ugyancsak egyszemélyes munkájából, és ide sorolnám Bodor Anikó (1941–2010) Vajdasági magyar népdalok című ötkötetes sorozatát (1997–2016), amely népzenénk tudományos feldolgozásához ad támpontokat, mert ahogyan a szerző írja, „a vajdasági tarka eredetű magyar népesség népdalkincsének színe-java” benne foglaltatik. Nem kevésbé fontos munkának tartjuk Balázs-Arth Valéria Délvidéki magyar képzőművészeti lexikonát (2007), továbbá Hódi Sándor és Hódi Éva 2010-ben megjelentetett Vajdasági magyar ki kicsoda című kiadványát, amelynek második kiadása mintegy ezerkétszáz személy életrajzát, munkásságát és arcképét tartalmazza. Fel kellene sorolni azoknak az íróknak, történészeknek, régészeknek, képzőművészeti kritikus-festőknek, színházi rendezőknek, irodalom- és egyháztörténészeknek a nevét is, akiknek kötetei szintén önmagunk jobb megismerése körébe tartoznának. A teljesség igénye nélkül (de a még alkotók nevének elhagyásával) említenénk meg Raichle J. Ferenc, Mészáros Sándor, Szekeres László, Nagy Sándor, Ábrahám Pál, Király Ernő, Ács József, Sáfrány Imre, Virág Mihály, Pataki László, Penavin Olga, Burány Béla, Harkai Imre, Bosnyák István, Huzsvár László és Szungyi László… nevét. És az olyan kiváló szociografikus író-költő publicistákról se feledkezzünk meg, mint például Sinkó Ervin, Majtényi Mihály, Gál László, B. Szabó György, Pap József, Dévavári-Dér Zoltán, Fehér Ferenc, Ács Károly, Vukovics Géza, Petkovics Kálmán, Varga Zoltán, Deák Ferenc, Burány Nándor, Koncz István vagy Gion Nándor, Fehér Kálmán, Brasnyó István, Németh István… Idesorolnám azokat a nem magyar írókat is, akik ismerték, becsülték, értékelték a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalmat, mint például Miroslav Krleža, Veljko Petrović, Mladen Leskovac, Todor Manojlović, Aleksandar Tišma, Jože Pogačnik, Danilo Kiš, Enver Čolaković vagy Lazar Merković, Ivan V. Lalić, Draško Ređep, Božidar Kovaček, Vujicsics Sztoján, Slavko Matković, Paszkal Gilevszki, Judita Šalgo… (Mikor is említettük legutóbb ezeket a neveket? Nem elszomorító, hogy haláluk után már csak nagy ritkán?)

 

 S jöttek a változások

 

Elképzelhető, milyen komoly változást hozott a tizennyolcas fordulatot követően a trianoni szerződés aláírása és a határmódosítások. Egyik napról a másikra megszűnt a kapcsolat Budapesttel, ahonnan addig szellemileg a vidékünk többnyire táplálkozott. A tátongó ürességben néhány értelmiségi igyekezett valamiféle kiutat keresni, s így jelent meg 1920 februárjában a becskereki fiatalokat tömörítő rövid életű Renaissance című „irodalmi és művészeti revű”, amelynek célkitűzése „a kultúrának a világháború és a világforradalmak romjain való újjáépítésében” való segítségnyújtás volt, mert mint a névtelen vezércikkíró fogalmazott: „A feudális világrend az egész földön csudálatos mód csak ezen a kis helyen maradt meg. Ennek a sok környékbeli mocsárnak a gőze megfeküdte a lelkeket.” Két évre rá jelent meg ugyancsak Becskereken a Somfai János (1871–1941) szerkesztette Fáklya című „heti folyóirat”, majd Újvidéken a Csuka Zoltán (1901–1984) szerkesztette avantgárd folyóirat, az Út. Hosszú életűek ezek a folyóiratok sem voltak. Tekintettel arra, hogy már korábbról is az irodalmi élet – már amennyire ezt annak lehetett nevezni – az újságokban folyt, így az első antológiák és folyóirat-indítási kísérletek a már tízes években is komoly napilapnak számító Bácsmegyei Naplóhoz, majd később, a fordulat után a Vajdasági Írás című folyóirathoz köthetők.

  „A perifériára szorult magyarságnak meg kell tanulnia a saját fejével gondolkoznia, okosan számolni speciális viszonyaival s megalkotni az új magyar kultúrát, amelyre valóban szüksége van” – írta többek között egy Bécsben 1922 januárjában kelt, majd a Fáklya által átvett írásában Jászi Oszkár (1875–1957), aki emigrálása előtt a Károlyi-kormányban a nemzetiségi ügyek minisztere volt. Megítélésünk szerint ez az írás adta a tollat például Dettre János (1886–1944) és Haraszti Sándor (1897–1982) (mindketten tizenkilences magyarországi emigránsok) kezébe, hogy a Bácsmegyei Napló munkatársaiként kifejtsék véleményüket az itteni irodalmi-kulturális életről. Dettre az újság 1922. október 29-ei számában jelzi, miszerint: „Ma ért ide annak híre, hogy Aradon megalakult az Ady Endre Társaság, Kolozsváron soha nem volt olyan irodalmi élet, mint most. Nagyváradon felélesztették a Szigligeti Társaságot, Temesvárott az Arany János Társaság megkezdte működését, Marosvásárhelyen is alakult irodalmi társaság, s a többi erdélyi város magyar lakossága is kiveszi derék részét az új magyar kultúra életre hívásában. És mi történik nálunk?” – teszi fel a kérdést, s meg is válaszolja. Azért időzünk hosszasabban ennél a véleménynél, mert ezek után éleződik majd ki a vita a vajdasági magyar irodalomról. Dettre ugyanis ezt írja: „Fáradt kézlegyintés, elkomorult tekintet lehet csak rá a válasz. A nagy némaságot még a becskerekiek sem törték meg, pedig legtovább ők bírták lélegzettel s legelőbb ők kezdték nemes szándékkal… Hiányzik itt minden. Hiányzik a kezdeményezés bátorsága, hiányzik a tömeg helyeslő és bátorító érdeklődése, s hiányzik azokból a segítő jó szándék, akik visszhangossá tudnák tenni az ébresztő szót… Nem elégedhetünk meg azzal, hogy a magyar újságok hasábjai néha-néha fölgyújtják a halott kultúra előtt a kegyelet gyertyáját… Szitáljuk ki szívünkből a beletörődés hamuját, s amit meg tudunk őrizni a lelkesedés tüzéből, hordjuk most össze. Mert velünk együtt meghal itt a magyar szó, s ezért az irtózatos halálért mindenkinek kell vállalni a felelősséget, aki él.”

  Haraszti azonnal reagál szerkesztő- és írótársa véleményére, s felveti a kérdést, van-e vajdasági irodalom (szellemiség, kultúra – tehetnénk hozzá), avagy azt teremteni kell(ene). S kimondja: „Ha igaz, hogy az irodalom az élet tükre, akkor nincs vajdasági magyar irodalom. Az élet és irodalom sehol a világon nem szakad úgy el egymástól, mint a Vajdaságban… ám az élet erősebb az irodalomnál és az irodalom kénytelen közeledni az élethez, mert különben elveszíti minden jelentőségét.” S jön is az azonnali válasz a Jean Jeudi álnévbe burkolódzó Dettre tollából (Bácsmegyei Napló, 1922. december 13.): „Haraszti Sándor, az írásban kedves megbecsült társam… az ő pompásan kikovácsolt, célba találó szavú stílusával. Ez az írás azonban nemcsak a helyeslés tapsait kényszeríti ki, hanem magára húzatja föl az ellenkezés szemöldökeit. Mert a szempontjai feltétlenül helyesek, de feltétlenül – használhatatlanok. Az irodalompolitika is – politika, és ha politika, akkor nem az igazság s kitervelt bölcsesség abszolút következményei irányítják, hanem az okosság, a célhoz siettető szándék és az exigenciáknak való engedelmesség. Vajdasági irodalom nincs, vajdasági irodalmat teremteni kell – ebben szent megzavarhatatlan az egyetértés… De lezárni a sorompókat s csak azokat beengedni, akik Arany János-i tehetséggel vagy egy Petőfi zsenijével fizetik le a vámot – lehet tiszteletre méltó megalkuvásnélküliség, lehet a kritikai szempontok kérlelhetetlensége, csak egy nem lehet: irodalompolitika.” Majd tovább fejtegetve gondolatait, mondja: „A csiga útjait nem fényévekkel kell mérni és a fű zsendülésének sem az égi távolságok a mérői. Más kellene ide, mást kellene sürgetni síppal, dobbal, lelkiismeret-ébresztéssel. Fórumot, nyilvánosságot, levegőt kell teremteni a hivatottak, a tehetséggel eljegyzettek számára. Jó szóval, lelkes sürgetéssel, nemes erőszakkal össze kellene toborozni száz embert, akinek a lelkéhez nőtt a magyar kultúra ügye… Százezer dinárral megalakulhatna egy altruisztikus részvénytársaság, amelyik irodalmi folyóiratot ad ki, s könyvek kiadására vállalkozik. Ez lenne a reprezentánsa a vajdasági magyar irodalomnak, ez lenne a nyilvánossága, a levegője a vajdasági magyar íróknak… Ha életet akarunk, teremtsünk levegőt!”

  Tulajdonképpen levegőért kiáltott Haraszti Sándor is, aki ugyancsak a jugoszláviai/vajdasági irodalom elméleti kérdéseit feszegette, mind a Naplóban, mind az általa szerkesztett Szervezett Munkásban. Befejezetlen számvetés című csonka emlékirataiból tudjuk, valójában ő veti fel elsőnek a „helyi színek” elméletét. Mindketten bátor kiállásúak, s nem csoda, hogy Dettre Jánost már 1925-ben, Harasztit pedig a királyi diktatúra idején, 1929-ben kiutasítják az akkori királyi Jugoszláviából. Az akkori helyzet megértéséhez idézzük Herceg Jánost (1909–1995): „A január hatodikai diktatúra sajtótörvényének első paragrafusa kimondta, hogy a sajtó szabad. Aztán hatvan paragrafus sorolta fel a korlátozásokat s az előzetes cenzúrát, úgyhogy a rendszer bármikor elkobozhatta az újságot. Ezzel a jogával gyakran élt is. Harmadszori elkobzás után a lap megszűnt. Ilyenkor új címmel jelenhetett meg… A vajdasági magyar lapokra árgus szemmel nézett a rendszer nem egy helyi szerve a rendőrségtől kezdve az ügyészségig, amely az előzetes cenzúrát végezte. Az elkobzás meg a betiltás Damoklész kardjaként lebegett szüntelenül a magyar újságok fölött. A négy magyar napilapból hármat többszöri elkobzás után betiltottak, úgyhogy csak új címekkel indulhattak újra. A szabadkai Bácsmegyei Naplóból Napló lett, az újvidéki Délbácskából Reggeli Újság, a zombori Friss Újságból Új Hírek. A becskereki Torontál még a diktatúra előtt vette föl a Híradó nevet. Ismertebb, illetve olvasottabb hetilap volt a Sentai Hírlap és a Sombori Újság. Így: Z helyett S-sel mind a kettő. A helységneveket ugyanis az impériumváltás után csak új változatban volt szabad leírni magyar szövegben is. Nagybecskerek előbb Veliki Bečkerek lett a magyar lapokban, majd Petar Karađorđević emlékére Petrovgrad.”

Folytatás januári lapszámunkban.

 

 

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....