Mozaikkockák Trianontól a Kalangyáig

Mozaikkockák Trianontól a Kalangyáig

Szerző: Mészáros Júlia

 

2.

 

Mókuskerékben

 

Herceg János soraival egy kicsit előreszaladtunk, de érzékeltetni kellett, mi lebegett mindig is újságaink szerkesztői s végső soron minden író, tehát irodalmunk feje felett. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg Fenyves Ferencről (1885–1935), aki már 1908-tól a Bácsmegyei Napló felelős szerkesztője és a szabadkai sajtóélet egyik vezéralakja. Gerold László megfogalmazásában: „…a világháború utáni másfél évtizedben, amikor a jugoszláviai magyar irodalom szerveződik, visz fontos szerepet. Fenyves szerkesztésében és előszavával jelenik meg a Napló Vagyunk (1928) című irodalmi almanachja, amely azt volt hivatott bizonyítani, hogy a vajdasági írók szívében, lelkében, gondolkodásában miként keltenek visszhangot a vajdasági és általános emberi problémák, miként tudják kifejezni, vagyis, hogy mennyire irodalom a vajdasági irodalom.” 1924-ben a Bácsmegyei Napló megjelenése huszonötödik évfordulójára írt köszöntőjében egyszerűen arra is emlékezik: „…a gimnáziumban együtt jártunk: Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Laczkó Géza, akiknek később lett némi közük az újságíráshoz s kevés embert bámultunk oly tisztelettel, mint Stocek Károlyt, aki a Bácskai Ellenőrt szerkesztette, meg Terbe Vincét, aki mérgesebb hangú cikkeket írt akkoriban, mint most a legvéresszájúbb szerkesztő. Csillag Károly volt a szemünkben a legbátrabbszavú költő…” Aztán elzarándokol emlékezetében Gyóni Géza krasznojarszki sírjához is, megemlítve, hogy „Gyóni Géza emléktábláját összerombolta ugyan a türelmetlen sovinizmus, de amint közeledik a megértés ideje, kezd minden szuboticai kultúrember büszke lenni, hogy ezek a csöndes, poros utcák valamikor egy igazi költőt ihlettek meg”. Szinte történelmi ténynek könyvelhető el Fenyves állítása, miszerint: „…soha nem volt uszító a Bácsmegyei Napló, nem lett az a háború alatt sem. A háború előestéjén ez a lap a katonazenével inspirált háborús hangulattal szemben leírta, hogy Magyarország egyetlen polgára sem kívánja a háborút, s mikor a világháború kitört és nyomában sajnálatos üldöztetések, túszszedések, letartóztatások, kémhajsza indult meg, a Bácsmegyei Napló inkább vállalta az elvakult katonai körök üldözését, de az üldözöttek érdekében felemelte szavát s igyekezett megértőbb és testvéribb hangulatot teremteni. Talán része is van abban, hogy az első háborús hetek kilengéseitől eltekintve Bácskában és Bánátban súlyosabb visszaélések nem történtek.” Majd a sors kegyetlen iróniája, hogy 1918. november 18-án, néhány nappal a szerb hadseregnek Szabadkára való bevonulása után a katonai hatóságoknak az első rendelkezése a Bácsmegyei Napló ideiglenes betiltása volt, mert a lap megírta, hogy Versecen szabad volt elénekelni a magyar himnuszt.

  A már többször idézett Dettre János is megemlékezett a lap negyedszázados megjelenéséről, s ebből az „1924 pünkösd napján” megjelent írásból csupán egyetlen bekezdést idézünk, nem zavartatva magunkat a számtalan jelzőtől sem. „A Bácsmegyei Napló ma már nem csak újság, hanem: fórum, tribün, ébresztő harsona, ítélőszék, az elárvult magyarság kultúrképességének leghatalmasabb bizonysága, gondolatok kovásza, szándékok ébresztője, tervek melengetője, gyöngék gyámolítója, elesettek vigasztalója, a jugoszláviai magyarság életérdekeinek engedelmes szolgája, fáradhatatlan munkása, kemény öklű, kemény szavú harcosa.” Ugyanebben az évben a lap november 16-ai számában Dettre ismét a kisebbségi magyar irodalomról értekezik, mintegy választ keresve egy csehszlovákiai magyar lap fölvetésére: lehet-e érték az utódállamok területén élő kisebbségek irodalmában. Igenlő válasza megindoklásában a következőket olvashatjuk: „A nemzeti irodalomnak az a feladata, hogy a nemzet gondolatkörének, érzésvilágának, lelki tartalmának, kedélyrezdüléseinek, tradícióinak, alkotó erejének, teremtő zsenijének sajátosságait, különösségeit, specifikumait az irodalom közvetítésével átadja az emberi kultúrának. Ha a magyarországi magyar lelkitartalma más tényezőkből tevődik össze, mint a kisebbségi magyaré, akkor a nyelv megegyezése ellenére dogmatikusan is indokolva van a kisebbségi magyar irodalom hivatottsága.” És a szerkesztő optimizmusával szól e cikk zárószavában is, amikor azt írja írótársai és olvasói megnyugtatására: „Minden elkülönbözés, minden szétválás gazdagodást jelent. A magyarság szétszakadása gazdaggá fogja tenni a magyar irodalmat. Erdélyben, a Vajdaságban, Szlovenszkóban a magyar kultúra új tengerszemei fakadnak, melyek fölé más-más ég borul, s más-más képét tükrözi vissza a föléje boruló arcnak.”

 

A szerepvállalás

 

Innen megint kissé vissza kell tekinteni, mert ekkor már megjelent a „színen” Szenteleky Kornél, akinek itteni indulásáról számos legenda köröz (amelyekről egyébként Bori Imre 1994-ben közölt Szenteleky-monográfiájában részletesen tájékoztat), de ezúttal maradjunk annál az állításnál, amelyet Szirmai Károly (1890–1972) e sorok írójának még személyesen vallott, miszerint Dettre János, a Bácsmegyei Napló szerkesztője volt az, aki felfedezte az 1921-ben Szivácra érkezett orvos-írót, annak alapján, hogy személyes ismeretségük nélkül közölte egyik tárcáját a pesti A Hétből. Sokan későbbre teszik Dettre és Szenteleky szellemi találkozását, viszont a Szirmai által emlegetett tényt az is alátámasztja, hogy már maga Dettre írt előszót Szentelekynek a Pechán József festő barátja halálának első évfordulóján, tehát 1923 márciusában a verbászi kaszinóban elmondott, majd füzetben meg is jelent tanulmányához, amelynek jövedelméből egy évre rá Medgyessy Ferenc síremléket faragott a festőnek. De maradjunk egyelőre annál a ténynél, hogyan tekintett ekkor még Szenteleky az irodalomra s főleg a vajdasági magyar irodalomra, társadalomra.

  Az 1919 februárjában Pesten A Hétnek írt Elindulás új élet felé című tárcájában felveti: „Alig várom már azt az időt, amikor simán búcsút mondhatok ennek az országnak, és új életet kezdhetek valahol… Hidd el, utálom már ezt a világot, a gondtól görnyedező napokat, a tehetetlen sóhajtásokat, a rozoga reményeket s ezeket az izgága, százfelé húzó embereket, akiket honfitársaimnak kell neveznem.” Majd Szivácon 1922-ben: „Három év rövid idő, a háború borzalmas emlékei még most is elevenek, a fegyverek sikoltása, az utolsó hördülések karmoló hangjai még most is kísértenek. És ez a sok véres förtelem nem kímélte meg a szabadság kis országát sem, a vértenger kis szigete is tele lett vérgőzzel és hullaszaggal…” A következő évben pedig már irodalmi vitába száll Haraszti Sándorral, aki a Bácsmegyei Napló karácsonyi számában Irodalom – 1922 címen az aktivizmus és dadaizmus fölött tör pálcát, az irodalmárokat és művészeket két táborra osztva: individualistákra és kollektív érzésűekre, haldoklókra és holnap-ígéretesekre, a burzsoá ideológia védőire, a proletariátus forradalmi törekvéseivel egyirányú harcosokra. S konklúziója: „Mindezt azért írtam le, hogy alátámasszam ellenvetésemet, hogy az individualista művész még nem burzsuj művész. Az individualizmusnak éppúgy nincs köze a kapitalizmushoz, ahogy az aktivizmusnak a kollektív érzésű művészethez. Itt nem lehet ilyen vaskosan sablonizálni.”

  E cikke után „sápadt hozzászólását” olvashattuk, amelyet Szenteleky így indít: „Nem óhajtom még jobban elnyújtani azt az irodalmi vagy helyesebben: írókról szóló vitát, amely a Bácsmegyei Napló hasábjain már hetek óta nyúlik, mert nem tartom szükségesnek arról vitatkozni, hogy ki az író? Ez a normakeresés, ez az emberskatulyázás, ez a tehetségméricskélés, ez a kicsinyes szatócspedantéria felesleges és felette művészietlen. Még ha egy irodalmi társaság megalakulásáról lenne szó, még akkor is ízlésesebb és helyénvalóbb lenne irodalmi értékekről vitatkozni, mint írók születési helyéről és mellékfoglalkozásukról. Ebben a tekintetben teljesen osztom Milkó Izidor véleményét, s ezért szükségtelennek tartom ismételgetni az ő tiszta, nagyszerű érvelését.” S miután felsorolja a téves nézetek és hibás megállapítások tucatját, véleménynyilvánítását azzal zárja: „Ez a tévedés egyúttal újabb bizonyítéka annak, hogy az írót meghatározni, osztályozni, skatulyázni nem lehet. A kritika, az esztétika tárgya nem lehet az író, hanem csupán az írói alkotás.”

  Már aktív résztvevője a konstituálódó jugoszláviai magyar irodalomnak, sőt már szerkesztői munkát is vállal, amikor a kisebbségi magyar irodalomról értekezik 1924 novemberében annak nyomán, hogy egyik csehszlovákiai magyar lap fölvetette a kérdést, s nyomban meg is indította a vitát: lehet-e érték az utódállamok területén élő kisebbségek irodalma, vagy kénytelen megmaradni „rudimentális értéktelenségében”? Szenteleky kétségkívül optimista. Nyelvben és kultúrában édestestvérek maradnak az egymástól elszakított országok magyarjai, de akarva-akaratlan más-más problémák is feszítik őket, ilyen alapon más-más értékek is születhetnek, és születni is fognak, vallja.

  Nem véletlenül időzünk Szentelekynél oly sokat, hiszen az ő nézete és véleménye volt a két háború között alfája és ómegája az itt kibontakozó irodalmi életnek. Gondoljunk csak bele, 1927-ben a Dettre János barátjához írt levelében egyetért vele abban, hogy „ezen a tespedt, művészietlen lapályon nincs semmi, de semmi emlék, itt sohasem voltak ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, görnyedt, legendás dómok, vagy templomok… ezen a józan, disznóól szagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, sárga szakállú ötvösök, magas homlokú hitvitázók, vagy finom ujjú humanisták”… Ezek után felveti a kérdést: legyen-e vajdasági magyar irodalom? Végül meg is válaszolja, mondván: „Sorsunk, helyzetünk arra kényszerít bennünket, hogy egyéni utakat tapossunk. Lehet, hogy így széthullunk, elkallódunk, mint bitang jószág, de azért büszkén és szabadon járjuk a magányos csapásokat. Elbukunk, vagy célhoz érünk, de nem húzunk olyan igát, amelyet magunknak kellene megformálnunk szürke művészietlenséggel. S éppen ezért ki szabad mondanom: ne legyen vajdasági magyar irodalom. Legyenek írók a Vajdaságban, de hagyjuk a couleur locale-t meg a sajátos vajdasági lelket. Próbáljunk írni, ha tudunk, ha merünk, de ne törekedjünk olyan jelző kiérdemlésére, amely számunkra csak kötelezettséget, kötöttséget, nyűgös alkalmazkodást jelent, de amely nem fejezi ki művészi munkánk becsét, hitét, törekvését.”

  Véleményünk szerint Szenteleky nézeteinek fokozatos alakulásában komoly szerepet játszott Mladen Leskovac (1904–1990), az akkoriban végzett tanár (aki 1954-ben az újvidéki bölcsészkar egyik megalapítója, majd első dékánja, s számunkra az sem mellékes, azon belül 1959-ben a Magyar Tanszék megalapítója is, egyébként éveken keresztül a Szerb Matica elnöke, magyar irodalmi művek fordítója). Nos, a sziváci születésű Leskovac már egyetemista korában baráti kapcsolatba került Szentelekyvel, de rendszeres olvasója volt a Bácsmegyei Naplónak is. Miután a lap hasábjain lezajlott a vita akörül, létezik-e vajdasági magyar irodalom, és ha igen, mennyire vajdasági, a Matica folyóiratában, a Letopis 1927. áprilisi számában a szerb olvasóknak is beszámol a vita menetéről, idézve többek között dr. Szántó Miklós, dr. Vidor Imre és Szenteleky véleményét is. Ez utóbbit figyelmezteti, ne gondolja, hogy a vajdasági irodalomnak ne lennének, lehetnének „helyi színei, levegője, miliője, jellegzetességei”, hogy itt „nincsenek ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, legendás dómok”. Majd kifejti, hogy ha a vajdasági írók hátat fordítanak Toscanának és a széles sugárútjainak, és témáikat például a Krivaja meg Kishegyes utcasarkaiban találják meg, de még mennyire lehetnek vajdaságiak. Bár nagyra becsüli Szentelekyt (akivel, mint írja, éppen most magyar fordításkötetet készít a szerb költészetből), de felhívja a figyelmét Tamás István, Mikes Flóris és Debreczeni József munkásságára, s kimondja: „Ne féljen, hogy ezek az írók nem találnak maguknak megfelelő hátteret és miliőt. Lehet, hogy ma még ők is Toscanában és Párizsban vannak, de visszatérnek, mert felfedezik a Vajdaságot. Mint ahogy a szerb írók közül Ignjatović, Sremac vagy Veljko Petrović és Milan Kašanin tették. Pedig ők is valamennyien a »disznóól szagú« vidékről valók.”

  Ezután „puhul” Szenteleky kizárólagossága, mert még ugyanabban az évben írt Magyar gyarmatok című esszéjében már ezt olvashatjuk: „Itt új helyzet, új adottság van, melyet komolyan kell venni, melynek lehetőségeit meg kell ismerni. Senki sem kívánja, hogy ezt a munkát magyarországi emberek végezzék el, noha ott több az ember, a kultúrérték, de kevesebb a megértés… Szellemi értelemben tehát az utódállamok magyarsága gyarmati sorsba került. Vajon a kisebbségi sors-e a keserűbb, avagy a gyarmati? – itt meddő és szomorú dolog a keresgélés, a keserű méricskélés. A valóság mindenesetre az, hogy minden magyar népdarab önálló szellemi életre van utalva.”

  S zárjuk e Szenteleky-blokkot azokkal a gondolatokkal, amelyek a Fenyves Ferenchez intézett leveléből valók, valamint amit A vers a Vajdaságban és az Írói felelősségünk esszéjében fogalmazott meg. Fenyveshez már az irodalomszervező és immáron az újságok irodalmi mellékleteinek szerkesztője szól, és a következőket is írja neki: „A Bácsmegyei Napló csakugyan egyetlen irodalmi fórum volt, sőt több is ennél: életre hívója, megteremtője az itteni magyar irodalomnak… A vajdasági magyar irodalom azonban, amelynek a B. N. levegőt és életet adott, fejlődött, izmosodott, és tíz év után eljutott ahhoz a fejlődési fokhoz, amikor további életéhez új életforma kellett: egy tisztán irodalmi szemle, mely mind a külföld előtt, mind a vajdasági olvasók előtt maradandóan és reprezentatívan képviselje az itteni magyar irodalmat.” Majd a versről értekezve megállapítja, miszerint a vajdasági magyar irodalom keresi életformáit, s éppen ezért költészetének nélkülöznie kell a szilárdabb talajt. „Még nem vertünk mély és biztos gyökeret a szikes, száraz talajban…, de hitünk melegével cirógatjuk a gondolatot. Hinnünk kell önmagunkban, holnapunkban és közönségünkben.” Ezen az úton haladva és gondolkodva irodalmunkról, jut el végérvényesen a helyi színek elméletének, azaz a couleur locale-nak az elméleti kidolgozásához, amely tulajdonképpen három pilléren alapszik: a szellemen, amellyel az író közösséget érez, és „színei” megfeleljenek az itteni táj kinézetének. Továbbá, hogy az író belekapaszkodva az idő, a talaj és a tények adottságaiba, az igazi életet, az „igazi mát” adja műveiben, és végső soron ne tagadja meg a földet és időt, amelyben építkezik.

Szenteleky nézetei is vitát váltottak ki, elméletét főleg Havas Emil (1884–1944) támadta, „vicinális irodalomnak” nevezve az elképzelést, de a Kalangya folyóirat köré tömörülő írók többsége, bár megvalósítani maradéktalanul senki sem tudta, Szenteleky nézeteit vezérelvnek elfogadta.

 

Szenteleky – Szirmai – Herceg János

 

Még mielőtt Szentelekynek megjelent volna a helyi elméletről szóló tanulmánya, az akkor mindössze tizenkilenc éves Herceg János a budapesti Híd 1928. évi 3–4. számában értekezik a jugoszláviai magyar irodalomról. Tekintettel arra, hogy Herceg később a vajdasági magyar irodalom meghatározó egyéniségévé válik, érdekes beleolvasni helyzetjelentésébe. Mint többen, ő is azt vallja, hogy az utódállamok magyar irodalma nagyon nehéz és „harcos úton” jutott mai önmagához, de: „Szögezzük le, Vajdaságban sohasem volt aktív irodalmi élet… ami irodalom itt van, az csak nemrég óta van, és az sem vajdasági. Még szépirodalmi folyóirat sincs…, majd ha megírják azokat a pezsgős dőzsöléseket, ha elemzik a kegyetlenül fekete, tunya bácskai földet, akkor felfigyel a vajdasági ember is, hogy: nini, mégiscsak tudnak ezek.” Majd azzal folytatja, hogy a Bácsmegyei Napló jó arra, hogy a „kisebbségi magyarok bajait úgy-ahogy orvosolja, és megbízható tudósításaival, magas nívón álló technikai felkészültségével comme il faut újságnak tüntesse fel magát. Ezt még sikerült is, de a köréje csoportosuló és benne született irodalmat – bár túlságosan propagálja – mégsem tudta szerves egésszé gyúrni.” Herceg végül megemlít néhány itt megjelent kiadványt: Szenteleky Kornélnak, „a halk szavú poétának” Úgy fáj az élet című novelláskötetét, Debreczeni József és Fekete Lajos „frappáns és erőteljes” verseit, és fölhívja a figyelmet a szerb költők magyar antológiájára, a Bazsalikomra, valamint a készülő, „minden verskalászt összegyűjtő”, Csuka Zoltán szerkesztésében megjelenő antológiára, a Kéve címűre.

  Idézzünk is két mondatot Csuka Zoltán zichyfalvi születésű költő, szerkesztő és műfordító 1928 májusában a Kéve olvasóihoz írt előszavából. „A vajdasági kultúra annyiszor elsiratott szikes talajáról gyűjtöttem össze egy kévére való termést, kötöttem őket együvé és nyújtom át azoknak, akik nemcsak a nyelvükben, hanem a szívükben is viselik egy nép kultúrájának az ügyét… Vajon mit ért belőle? Mi szólunk, mi hívunk, mi zörgetünk. Hiszünk abban, hogy megnyittatik nekünk, és ezt az első kévét követni fogja a többi is.”

  Az irodalmi viták folyamán számtalanszor vetődött föl a kérdés, miszerint íróinknak se folyóirata, se kiadója, pályázatai, azaz olyan orgánuma, amely a fejlődést biztosíthatná. Némi esélyt Szenteleky ennek az 1929-es esztendő irodalmi termését elemezve ad, kérdésfeltevés formájában: „Megtaláljuk-e közönségünket, fogunk-e kalászokat adni a holnapnak, a nagy, magyar irodalomnak? Az induló élet ereje a hit. Nekünk hinnünk kell, mert enélkül nehezen megy az építőmunka.” Miután sikerre vitte a folyóirat-alapítást, Herceg írja róla: „Szerb patríciuscsaládból származott… igen korán tanult idegen nyelveket, s mire ifjúvá érett, jártas volt a világirodalomban… A századforduló sajátos irodalmi ízlése még tartott… A békebeli Bácska boroshordókkal és óriási kondérokkal volt tele, a megye urai állandóan úgy éltek, mint valami népünnepélyen, ahol a szó csak anekdotákban forog, s csárdás után a Sorrentói emléket játssza a cigány. A millennium boldog mámora ezen a vidéken tartott legtovább. Talán szándékosan őrizték, mintegy utolsó kitombolásképpen, vagy csak azért nézték oly buzgalommal a rózsaszínű felhőket, mert éppen itt már készülőben volt a vihar.”

  Bori Imre Szenteleky-monográfiájában világít rá a készülődő „vihar” problémájára, megállapítva, hogy huszonnyolctól Szenteleky már irodalmi vezérként szerkeszti előbb a Vajdasági Írást (mint a Képes Vasárnap), majd A Mi Irodalmunkat (mint a Reggeli Újság) mellékleteket, majd végül a Kalangya folyóiratot. De már ekkor összeütközésbe kerül a Napló szerkesztőjével, Fenyves Ferenccel, aki úgy vélte, csak az ő lapjában lehet irodalmat kreálni, de mint már jeleztük, keményen bírálta őt Havas Emil, voltak nézetkülönbségei a királyi diktatúra alatt az országból kiutasított Haraszti Sándorral… és számolnia kellett azzal is, hogy az írók egy csoportja Ambrus Balázs és Kázmér Ernő, azaz a Napló mellett tör lándzsát. Végül 1932-ben megszületett a Kalangya.

  Szenteleky ekkor vezércikkében adja hírül: „A Kalangya tulajdonképpen a Vajdasági Írás folytatása, sőt még több szeretne lenni, mint elődje… Mi hites és elhivatott munkásai vagyunk kisebbségi kultúránknak. Talán nem szerénytelenség ezt megállapítani tíz esztendő után, amikor megértés, hála, elismerés és felébredt öntudat van mögöttünk, előttünk pedig új célok, új tervek, új akarások. Mi akarunk és teremtünk… Mi minden értéket össze akarunk gyűjteni, mint ahogy a gazda minden életet, minden kalászt kalangyába gyűjt… A Kalangya kötelességének tartja, hogy művészi átültetésekben bemutassa a jugoszláv irodalom kiváló értékeit, mint ahogy a Vajdasági Írás is tette. Mi tudjuk legjobban, hogy milyen fontos egymás megismerése, hiszen minden félreértés és ellentét okozója egymás nem ismerése vagy félreismerése. A két kultúra közötti hídverés életünk egyik legnemesebb feladata.”

  Még csak két legközelebbi munkatársát, a Szenteleky 1933-ban bekövetkezett halálakor örökébe lépő Szirmai Károlyt és a már említett Herceg Jánost, az utolsó Kalangya-szerkesztőt idézzük. Szirmai írja 1932-ben: „Négy év telt el, hogy a Vajdasági Írás megbukott, A Mi Irodalmunkon keresztül új erővel támadt fel a Kalangyában. Az akkor indulók közül többen nemcsak idehaza, hanem a külföldön is beérkeztek. Szenteleky, az ideális vezér egyre erősíti írói gárdánkat, s napról napra tördeli azokat a válaszfalakat, melyeket szeretetlen kezek ékelnek a jugoszláviai írók közé. Az írói közeledésben mit sem változtat, hogy én-pozícióra áhítozó fiatalok marxista programmal, az erdélyi Korunk mintájára új csoportosulásba tömörülnek. Semmit sem vesztettünk általuk. Tiszteljük a marxista ideológiát, de az irodalomra csak nagyon korlátozva tartjuk alkalmazhatónak.” Herceg pedig az irodalmi vezérről ezt is megállapította: „Magyar irodalmat csinált! Az ő mozgalma nem szöveteiben, nem szellemében, hanem lelkében, nyelvében és öntudatában volt magyar. Politikai alapja ennek a mozgalomnak az volt, hogy meg kell őrizni a magyarságot jobb időkre, ki kell fejleszteni benne egy erős ellenállást a beolvadással szemben, fel kell ébreszteni a testvéri összefogás erejét, s várhatott-e ennél szebb programot akár politikustól is az ember. Ő pedig csak író volt. S talán ezért volt nagyobb hitele, ezért volt nagyobb eredménye a jelszavának, mert állapítsuk meg még egyszer, a vajdasági magyarság politikai öntudatra ébredése az ő mozgalmával kezdődik. Politikusok dolga, hogy sikert érjenek el vele.”

  Bori Imre már idézett monográfiájának egyik utolsó megállapítása, miszerint: „Szenteleky szerkesztő hőstette Németh Lászlóval a kapcsolatának a megteremtése, Szirmai Károly kritikai tevékenységének kilomboztatása, Herceg János novellaírásának értékelése, általában a Vajdasági Írás értékesebb szerzőinek a közlése. Szerkesztői credója Szeressük azt, ami a miénk címmel már posztumusz írásként jelent meg a Reggeli Újság 1933. augusztus 27-i számában.”

 

 

 

 

 

 

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....