Napjainkban a Magyar Nemzeti Tanács felkarolta a szórványterületeken még létező magyar intézményeket. A Prosperitati hathatós támogatásának egyik célja, hogy segítsen a szórvánnyá válás folyamatának megállításában. Ám többen is azt hangoztatják: elkéstünk! És teszik ezt igen gyakran némi lekicsinyléssel. Személyes véleményem, addig soha nincs későn, amíg van mit mentenünk. És van még mit mentenünk! Hogy előbb ez nem történt meg, annak egyetlen oka, hogy társadalmi, politikai helyzetünk ezt nem tette lehetővé, hiszen a szórványosodás megakadályozása ellentétben állt az 1920-tól 2000-ig létező államberendezkedések céljaival.
Munkámban mindezt a dél-bánáti kutatásaimmal támasztom alá. Azért ezzel, mert itt a legszembetűnőbb az állam beavatkozása a kisebbségben élő magyarság sorsába.
A trianoni békekonferencián körvonalazták a kisebbségi jogokat, amelyek a szabad nyelvhasználatot, a nemzeti jellegű kulturális tevékenység lehetőségét és az anyanyelvi oktatást voltak hivatottak biztosítani. Azt, hogy ez nem történt meg, a statisztikai adatok ékesen bizonyítják: az első világháború előtti 645 magyar nyelven oktató iskolából 1934-ben már csak 132 működött a királyi Jugoszlávia egész területén. A káros következmények elsőként a nyelvterület peremvidékén, tehát Dél-Bánátban élő magyarokat sújtották, azokat, akik a kisebbségi etnikai tömbtől elszakadva és elszigetelve éltek.
Az oktatás kulcsszerepe
A központosított hatalom minden intézkedése a délvidéki területek elszlávosítására irányult.
Az 1929. évi elemi iskolai törvény leszögezi, hogy a tanítás nyelve az államnyelv. A tiszta kisebbségi településeken is megnyitották a szerb nyelvű osztályokat. A törvény előirányozta a nyolcosztályos elemi képzést, de ezt a rendelkezést a második világháború végéig nem hajtották végre. A tanulók többsége csak az alsó tagozat négy osztályát végezte el. A Versec környéki uradalmi cselédek gyermekei még ezt sem. Ebben az időben hihetetlenül magas volt az analfabetizmus a cselédség soraiban.
A megszorítások közé tartozott az is, hogy a kisebbségek nyelvén csak akkor lehetett osztályt nyitni, ha legalább 30 tanuló jelentkezett. Ekkor szűnt meg Vatinban a magyar tannyelvű oktatás osztatlan tagozata, valamint a környék tanyavilágában működő tanyasi iskolák osztatlan magyar csoportjai is végleg eltűntek Zichyfalváról, Györgyházáról és Kanakról. Így a szellemi marginalizálódás útjára kényszerültek. A vizsgált területen – Versec kivételével, ahol nyolcosztályos iskola működött – a településeken osztatlan osztályok voltak elsőtől negyedikig.
A kisebbségi pedagógusokat tanfolyamokon képezték át, hogy a „rendszer szellemében” tanítsanak – mutatott rá Horváth Mátyás nem egy tanulmányában. A felettes hatóság a magyar könyvek egy részét megsemmisítette. Az óvodákban csak szerb nemzetiségűek taníthattak – akik beszélték az illető kisebbség nyelvét –, azzal a nem titkolt céllal, hogy a gyermekek az iskolába iratkozás előtt megismerjék a szerb nyelvet.
A közoktatásban is komoly változások történtek. Függetlenül a békeszerződésben foglaltaktól, az állam a középfokú kisebbségi oktatás minden formáját lényegében megszüntette. A magyar tannyelvű polgári iskolák leépítése például már a húszas évek elején megkezdődött, és a harmincas évek elejére be is fejeződött. A külföldi egyetemi tanulmányok elől is elzárták a kisebbségi fiatalokat. Ez tovább súlyosbította a magyarság helyzetét, hiszen 35 000 értelmiségi távozott az új határok megvonása után a Délvidékről, s hiányuk igencsak érződött.
A demográfiai kép erőszakos megváltoztatásának legradikálisabb történése, hogy az első világháborút követően új szerb településeket létesítettek, ahová szaloniki önkéntesek családjait telepítették. A második évtized végére az etnikai arányok megváltoztatása érdekében hozott intézkedések következményei már vészes jelenséget idéztek elő.
A magyarok oktatási és művelődési létesítmény hiányában kiszorultak a társadalmi élet peremvidékére. Hátrányos helyzetüket súlyosbította szakképzetlenségük. Az oktatási objektumok felszámolása, illetve szerb tannyelvűvé történő átalakítása képtelenné tette őket az önszerveződésre. A magyar iskolahálózatnak mint nemzeti intézményük alappillérének megcsorbítása katasztrofális csapást mért a szétszórt kistelepülések magyarjaira.
A testvériség-egység szellemében
Az 1946. január 31-én elfogadott szövetségi alkotmány szavatolta Jugoszlávia népeinek egyenjogúságát, továbbá hogy a nemzeti kisebbségek a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságban kulturális fejlődésük és szabad nyelvhasználatuk jogát és védelmét élvezik. 1960-ban hoztak első ízben törvényt az olyan iskolák alapításáról és szervezeti felépítéséről, amelyekben a tanítást a nemzetiségek nyelvén is megszervezhették. Az 1969-es alkotmányfüggelék részletezi az alkotmánytörvényt: „Az iskoláskor előtti és az általános oktatást és nevelést a népek és nemzetiségek nyelvén kell biztosítani. A középiskolai, főiskolai és egyetemi oktatást és nevelést a törvénnyel összhangban, a népek és nemzetiségek nyelvén biztosítják.” Ez a rendelkezés nyitott utat egyes vajdasági felsőoktatási intézményekben a magyar nyelvű oktatás részleges megszervezése előtt.
A törvény ugyanakkor a vegyes összetételű lakosságú helységekben lehetővé tette az ún. két tanítási nyelvű iskolák bevezetését, a különböző tanítási nyelvű iskolák integrálását, az ún. területi iskolák megszervezését, amivel Tóth Lajos több tanulmányában is foglalkozott. Ezt megelőzően már egy hasonló hullám végigsöpört a kisebbségi művelődési intézményeken. A megokolás lényege: mivel a mindennapok során a különböző nemzetiségek együtt élnek, helytelen és természetellenes a művelődésben és az oktatásban különválasztani őket. Tehát szükség van a különböző tanítási nyelvű iskolák integrálódására.
A két és több (ritkább esetben három) tanítási nyelvű iskolák kialakításának pedagógiai indokoltságát azzal támasztották alá, hogy a nemzetiségi, valamint a szerbhorvát ajkú tanulók együttes, közös iskolában folyó nevelése nagyobb lehetőséget nyújt a másik nyelv elsajátítására (a magyar nemzetiségű tanulók ezáltal könnyebben sajátítják el a szerbhorvát nyelvet). Hatékonyabban elősegítheti egymás kulturális örökségének és nemzeti értékeinek jobb megismerését, a testvériség-egység fejlesztését.
A frázisszerűen ható szép szavak, nemes törekvések mögött egészen más, többek között asszimilációs elgondolások, törekvések is meghúzódtak. Egyes vezetők és befolyásos személyek feltehetően így tudták csak elképzelni az együttélést, illetve a kisebbségek „kézben tartását”. A megvalósítás kezdetben csak településeken belül történt: Nagyszereden, Temesvajkócon, Versecen egy épületbe került minden nemzetiség tanulója. Később a települések iskoláit is központi irányítás alá vonták.
Művelődési élet 1920-tól
A Trianon után létrejött új állam első 23 évében a helyi jellegű, nemzeti színezetű művelődési egyesületek nem kaptak működési engedélyt. A feltételezhető szellemi/alkotói önszerveződés betiltása hozzátartozott a régi jugoszláv kormány elnyomatási programjához. A második világháború utáni évek némi változást hoztak a kisebbségek művelődési életébe. 1945 után sokasodni kezdtek a művelődési egyesületek (minden nemzetiségre vonatkozik), így az önálló magyar kultúregyesületek is.
Ez a mindenképpen pozitívnak minősíthető folyamat az ötvenes évek közepén megtört, a testvériség-egység eszméje szellemében a különböző nemzetiségű egyesületek együttműködése kötelezőnek számított. Ez gyakran a magyar nyelv, hagyományaink háttérbe szorítását jelentette.
A nyelvre épülő kulturális közösség a jugoszlávság eszméjét szorgalmazó időszakban különösen a szórványban tovább szűkült, s lassan csak a hétköznapi érintkezés eszközévé vált. Ebben a hétköznapi nyelvhasználatban egyetlen kohéziós erő működött: a hagyomány, egészen 1990-ig, a rendszerváltásig.
Anyanyelv, államnyelv
A fenti körülmények miatt az évtizedek során a nemzettudat mind szegényebbé vált, kezdett elapadni. A magyar nyelvet csak a családon belül és falubeli nemzettársaikkal való találkozásokkor használták. Vegyes nyelvterületen a nyilvános magyar beszédet is mellőzték, féltek, hogy rájuk sütik a magyarkodás vádját. A magyarság létszáma folyamatosan csökkent, a második világháború után jött divatba, hogy két, sőt igen gyakran csak egy gyereket vállaltak, és sok esetben ők sem magyar nyelvű iskolába jártak. Mint az idősebb Versec környéki magyarokkal folytatott beszélgetésekből kiderül, gyermekeiket önként, illetve más választás híján a jobb érvényesülés reményében szerb nyelvű iskolákba íratták. Az anyanyelv fontosságára, az anyanyelven szerzett tudás értékeire vonatkozó érvek az iskolázatlanabbak számára, sőt még a műveltebbeknél is teljes mértékben hatástalanok maradtak. Ilyen körülmények között a lakosságban nem alakulhatott ki igény a magyar kultúra és műveltség értékei iránt.
A Magyar Nemzeti Tanács minden eszközzel és lehetőségével arra törekszik, hogy megállítsa a szórványok fogyatkozását, és ahol lehet, visszaállítsa a magyar tannyelvű oktatást. Nyomon követhetjük a magyar óvoda- és iskolahálózat értelemszerű változásait és a szórványosodás megállításának különböző fázisait.
Évekkel ezelőtt elkezdődött a szerb nyelvi felzárkóztató képzés, és rendszeres az egyetemi felvételi előkészítő. Megindult és folytatódik az óvodahálózat felújítása egész Vajdaság területén.
Kisebbségi szempontból számunkra a legjelentősebb az anyanyelven folytatott magyar szellemiségű és a keresztény értékekre épülő kommunikáció: hogy fiataljaink magyar nyelvű képzésük során anyanyelvükön fogalmakat, gondolatokat, érzéseket, tényeket és véleményeket tudjanak kifejezni és értelmezni szóban és írásban egyaránt, valamint hogy nyelvileg helyes és kreatív módon kapcsolódjanak be társadalmi és kulturális életünk teljes körébe. Épp ezért anyanyelvünk megismerésével, hogy majd sajátos szerepét jól betölthesse, az óvodától az egyetemig intézményesen kell foglalkozni. És ez mindannyiunk feladata, ami azt jelenti, a mindenkori Magyar Nemzeti Tanáccsal karöltve kell cselekednünk.