Fabula, történet, cselekmény, tárgy
„Számtalanok a világ történetei” – írja Roland Barthes, bennünk pedig, ezt olvasva, megképződik egy igen gazdag és izgalmas univerzum, amelyben tömérdek sztori, millió fabula és ezek mégannyi variánsa, átdolgozása, újraértékelése, feldolgozása verseng egymással, hogy megnemesítse a napjainkat. Mesetöredékek és történetelemek, amelyek folyamatosan vándorolnak, és különböző korokban, helyzetekben való megszólaltatásukkal más és más előjelet, felhangokat, hangsúlyokat kapnak. A variációk számát pedig tovább növeli a befogadás ezerfélesége s persze a továbbadás módjának ezerfélesége is. Kuroszava Akira sajátos módon viszi filmre Shakespeare műveit, Karinthy, Kosztolányi zanzákat alkotnak nagy művek történeteiből, bátor iróniával tolnak el hangsúlyokat, rajzolnak el karaktereket, hogy bennünket megnevettessenek. Olykor pedig a saját életünk történetein, fordulatain is nevetünk, amelyek az idő múlásával vagy más történetek hatására teljesen más előjelet kapnak, átíródnak.
Több helyen olvashatjuk, hogy a történet hipotetikus konstrukció. Igen, hiszen valójában soha nem a történeteket olvassuk, nézzük, hallgatjuk, sokkal inkább az elbeszélő, történetmesélő szövegeket és képeket, amelyekből kikövetkeztetjük a történeteket, amelyeket a befogadás során képzünk meg. Olyan jelenséggel van dolgunk, amely valamennyi közvetítő médiumra jellemző. Belőle táplálkozik irodalom, színház, film, tánc. Sőt, sok esetben még a zene és képzőművészet is. Olyan fogalom, amely első hallásra mindannyiunk számára ismerős. Nincs ember, aki ne tudna egy tucat szinonimát felsorolni a szó hallatán, hiszen meséken növünk fel, mitológiák lengnek körül bennünket, históriákat, sztorikat hallunk, olvasunk, mesélünk nap mint nap. Éppen ezért nehéz behatárolni, mi is a történet valójában, néha olyan fogalmakkal is azonosítjuk, amelyek a narratív folyamatok során technikailag más funkciókat is betöltenek, mint maga a történet: ilyen például a cselekmény. Valójában nem is tévedünk nagyot, hiszen a két fogalom egymással meglehetősen rokon. Történeten ugyanis egyaránt érthetjük azt a zárt logikai-szemantikai egységet, amelyben az események, cselekvések időbeli, motivációs, oksági összefüggésben állnak egymással, és ahol a történet feszültségét ezek az összefüggések adják. Ugyanakkor megközelíthetjük a befogadás oldaláról is, amelyben már az válik lényegesebbé, hogyan, mi módon olvassuk és adjuk át ezeket a történeteket – tehát a cselekmény oldaláról. Egy történetet számtalan módon lehet cselekménnyé alakítani, és ezzel valójában mindennap találkozunk, mind filmen, mind színházban. Ugyanakkor egy cselekményből többfajta történet is kiolvasható, ez a nézői, befogadói értelmezés, olvasat függvénye. Nem annyira meglepő tehát, hogy ezek a fogalmak összecsengnek bennünk. Mégis, különbséget kell tennünk az elbeszélésben a kronologikus történet – vagyis az események időrendi sorrendben való elbeszélése –, valamint a között a mód között, ahogyan az elbeszélés ezeket az eseményeket megvalósítja. Az elbeszélt történet maga a fabula, míg a mód, ahogyan az eseménysor az elbeszélésben megjelenítődik, a cselekmény, avagy a szüzsé. (Erről eszembe jut, hogy a színházi előadást is milyen sokszor darabként emlegetjük, függetlenül attól, hogy feltehetően tudjuk: a darab az írott mű, a belőle készült színpadi produktum pedig az előadás. Amikor valóban egy darabot viszünk színre, nem is feltűnő a tévedés. Vannak viszont olyan előadások is, amelyek nem egy konkrét darab alapján készülnek, és ebben az esetben már lényeges különbséget kell tennünk a kettő között.)
A fabula szót a köznyelvben legfőképp az állatmesével azonosítjuk, ám valójában gyűjtőfogalommal van dolgunk, amely a legtöbb történetmesélő formát magában foglalja. A latin fabula a görög müthosz szónak felel meg: mitikus vagy kitalált történetet, legendát, mondát, tanmesét jelent, tágabb értelemben a színdarabot is. A tudományos nyelvhasználatban „egy mű narratív síkját alkotó események sorát” jelöli (Robert-féle értelmező szótár). A fabula – mint mese, történet – tehát egy ok-okozati és időbeli sorrendben történő eseménysor, amelyet a cselekmény (szüzsé) öltöztet díszbe, vagyis felruházza számunkra megismerhető szereplőkkel, helyszínekkel, és a történetet fordulatokkal látja el. Ha egy számunkra ismert történet (például Shakespeare-, Csehov-drámák stb.) újraalkotása, aktualizálása, új megvilágításba helyezése az alkotók szándéka, ez a cselekmény feladata, hiszen a téridő létrehozása a cselekmény funkciói közé tartozik, amellyel az elbeszélendő történetet sajátos tér- és időviszonyok közé helyezi. A néző a befogadás során igyekszik felismerni és értelmezni az elbeszélői fogásokat, és az ezeket ábrázoló stilisztikai elemeket azonosítani. Ezek mentén alkotja meg a maga olvasatát. A történet tehát a néző gondolati konstrukciója, amelyet azokból a jelzésekből épít fel, amelyeket az előadás/film formai elemei felkínálnak a számára.
A legtöbb történetnek azonban nemcsak eleje, közepe és vége van, hanem előzménye és következménye is. Vagyis, magánál az elbeszélt történetnél szélesebb idősíkon mozgó fabulája. A görög színházban például fabulán főként a nézők által jól ismert – a dráma megírása előtt már létező – mitikus történetet értjük. A fabulákból a drámai mű / színházi előadás bizonyos szakaszokat közöl, leszűkítve azt a konkrét darab/előadás egyedi történetére. Így eshet meg, hogy ugyanazon mondákból, mítoszokból több különböző történet is születik, attól függően, hogy a darabszerző/színházalkotó a fabula folyamának melyik szakaszát ragadja ki a saját története megalkotásához (melyik szálon indul el, melyik szereplőjét teszi meg aktuális hősévé, aki köré szervezi az események láncolatát stb.). A legkézenfekvőbb példákat erre épp a már említett görögöknél találunk, ahol azt látjuk, hogy egyazon mondakör különböző fázisait különböző nézőpontokból (különböző hősök köré szervezve az eseményeket) tárják elénk a darabszerzők. (Gondoljunk csak a thébai mondakör megannyi feldolgozására, Laiosztól Oidipuszon át Antigonéig). A darabok önmagukban is megállják a helyüket, cselekményük, erkölcsi mondanivalójuk többnyire kódolható különösebb előtudás nélkül is, ám kétségkívül másként éli meg, más képet kap az az olvasó/néző, aki tisztában van a fabula egészével, a történet előzményeivel és következményeivel, mint az, aki csupán a történet azon szeletkéjével ismerkedik meg, amelyet éppen olvas, vagy amit a színpadi cselekmény elébe tár.
Patris Pavis felhívja a figyelmünket, hogy egy színházi alkotás kapcsán, a fabula szó számtalan használatának összegzése során két ellentétes koncepcióra bukkanhatunk. Egyaránt érthetjük rajta a darab kidolgozása előtt már létező anyagot (angolul ez nagyjából a storynak felel meg), illetve a történet narratív szerkezetét, vagyis a cselekményt, színpadi cselekményt (ezt nevezi az angolszász kritika plotnak). A drámaíró számára a fabula – mint plot, szüzsé – kidolgozása a cselekvéseknek, konfliktusoknak, megoldásoknak, a karakterek szándékainak kifejtését, valamint a történet tér- és időbeli környezetbe való belehelyezését jelenti. A cselekményben a darab cselekvéseinek előzményeit és következményeit a kontextusból, a szövegből tudhatjuk meg. Mint említettük az előző részben, a klasszikus dramaturgia szabályai kötöttek, be kell tartani az események időbeli és logikai sorrendjét az expozíciótól a megoldásig. Az események szükségszerűen követik egymást, minden epizód az előző elem logikai következménye. A klasszikus felfogásban a fabula tehát majdnem ugyanaz, mint a story (a történet kronologikus elbeszélése), a plot pedig a bonyodalom, a színpadi cselekmény, az események, a mese szövése, azok oksági összefüggései alapján. A fabula szempontjából mellékes, hogy az olvasó a műnek melyik szakaszában szerez tudomást az eseményről, míg a szüzsé tekintetében éppen az válik lényegessé, hogy miként kerülnek ezek a motívumok az olvasó elé. Minden dramaturgia alapját a fabula és a szüzsé sajátos viszonya adja meg. Az az értelmezés, miszerint a fabula a mű narratív struktúrája, valójában a fabula mint anyag és a fabula mint cselekmény összeolvadásából ered.
Ezen a ponton meg kell említenünk, hogy a francia eredetű szüzsé (sujet) szó elsősorban a tárgy, a téma fogalmaival azonos. Mi, ehhez képest, eddig a cselekménnyel azonosítottuk. Ennek oka, hogy az epikus és drámai költészet a cselekményt és a tárgyat azonos értelemben használja. A mű tárgya a cselekmény alapgondolata, vagyis a cselekmény a tárgy kifejtése.
Az eddigiekből megállapíthatjuk tehát, hogy a történet és cselekmény, valamint a cselekmény és a tárgy határai sokszor elmosódnak. Hogy mégis érzékeltessük a fogalmak közti különbséget, arra talán Csehov művei a legalkalmasabbak, és talán éppen azért, mert meglehetősen távol állnak magától a dráma műfajától – mondhatni drámaiatlanok. Csehov tárgya (alaptémája, mondanivalója) minden művében ugyanaz: a nagy, nyomasztó orosz vidéken a tehetség elsikkad, csak tengődnek az ambiciózus, ám lelkükben megnyomorodott, szorongó hősök, akik nem találják az utat a siker, az élet pozitív irányú megélése felé. Történeteit elégikus jelleggel, a legapróbb részletekig kidolgozza, és ezek a történetek időben éveket ölelnek fel. A felszín alatt szövevényes családtörténetekre bukkanunk, amelyek nem játszódnak le a szemünk előtt, csak az emberi viszonyokból, félreeső, bújtatott, félbeszakadt mondatokból, elhallgatásokból bogozhatók ki. Drámáinak cselekménye ehhez képest egy kihasított szeletke ezekből a saját maga kreálta fabulákból. Többnyire egy helyszínen zajló, egy napba, rövid időintervallumba sűrített események sora, amelyeket hétköznapi történésekből konstruál meg. A szereplők többnyire családtagok, barátok, akik közé be-betéved egy-egy kívülről érkező, hogy felkavarja az állóvizet. A dráma valójában nem a felszínen, hanem az emberek lelkében zajlik. Csehov zsenialitása épp a grandiózus történet és a minimalista cselekmény kombinációjában rejlik. A Három nővér cselekménye például egy mondatban összefoglalható: a nővérek apjuk halála után Moszkvába akarnak menni, de végül nem mennek. (Gondoljunk csak bele, milyen leleményes gondolat drámát írni valamiről, aminek a lényege az, hogy nem történik meg. Ugyanerre épít Beckett is a Godot-ra várva című művében.)
Mindebből pedig nagyjából azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy jó esetben minden színpadi műnek van témája, és ezt a témát valamilyen módon kifejti, színpadra alkotja, tehát minden színpadi műnek van cselekménye is. A témából/cselekményből azonban nem minden esetben keletkezik történet is.