A magyar javak kisajátítása Trianon után a Délvidéken
Az óbecsei Tiszavidék című hetilap 1920. augusztus 1-jei számának első oldalán Felgyújtott zabtermés címmel közölt vezércikkében arról számolt be, hogy Szenttamás határában 90 holdnyi területen égett a még talpon álló zab, a Dunđerski család egyik sarja, a középbirtokosnak számító Dunđerski Dančika gyújtotta fel a saját birtokát. Dunđerski Dančikát gyorsított eljárással az újvidéki rögtönítélő bíróság elé állították, és az ügyész a halálbüntetés kiszabását követelte, a Tiszavidék Dunđerski ügyét a rendes bíróság elé utalták című, 1920. augusztus 15-ei beszámolója szerint azonban a bíróság nem érezte magát illetékesnek a tárgyalás lefolytatására, ezért az esetet a polgári bíróság hatáskörébe utalta, amely azután hosszadalmas eljárás során Dunđerski Dančikát felmentette. A Bácskában és a Bánságban a Trianont követő nyáron – de eltartott ez néhány évig – úgyszólván mindennaposak voltak az égő gabonatáblák, gyakran megtörtént, hogy a „földreform” alá vont földterület gazdája kétségbeesésében felgyújtotta házát, birtokát, lábon álló terményét.
A trianoni döntéssel Magyarországtól elszakított Délvidék magyarsága a legsúlyosabb csapást akkor szenvedte el, amikor a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság jóval a saját belső jogrendjének megalkotása előtt különféle – többnyire még katonai – utasításokkal, határozatokkal és rendeletekkel lehetőséget adott mindenekelőtt a földbirtokokkal kapcsolatos, meglévő és érvényes tulajdonjogok zárolására, majd a sebtében összehozott, ezért mindvégig következetlen, számtalan törvénytelenségre alkalmat adó úgynevezett agrárreformtörvények vagy csak rendeletek alapján a birtokok kisajátítására és a „kedvezményezett csoportok” földhöz juttatására, ennek szoros velejárójaként pedig az etnikai arányok drasztikus megváltoztatására, az újonnan szerzett területek „nacionalizálására”. Az indokok többnyire szociális eredetűek voltak – a célok és szempontok azonban nem –, és a nagybirtokok felszámolásával megteremtett „földalap” újraelosztásakor a föld nélküli tömegek széles körének kívántak megélhetési lehetőséget teremteni. A valóságban azonban nem így történt: szerb nemzeti érdek volt a megszerzett területek magyar (és német) tulajdonban lévő birtokrendszerének a felszámolása és kisajátítása, hisz ezzel a létezés legalapvetőbb feltételeitől fosztották meg a közösséget, nemcsak egzisztenciális kiszolgáltatottságot teremtettek ezzel, de egyszersmind a magyar politikai közösség létrejöttét, kialakulását is hosszú időre lehetetlenné tették. Az így megszerzett „földalap” ugyanakkor az immár „államalkotó” nemzet korlátlan térnyerését eredményezte, jugoszláv államérdek volt a magyar (és német) tulajdonban lévő földek, gyárak, bankok, üzemek és intézmények megszerzése, mert – meglátásuk szerint – csak így lehetett a gazdasági erőforrásokat biztosítani az új ország háborút követő konszolidálásához.
Az új délszláv állam az 1919. február 25-én kibocsátott kormányrendelettel – még csak nem is törvénnyel – hirdette meg az újonnan szerzett területek addigi birtokviszonyainak felszámolását és az új, kizárólag nemzeti szempontokra épülő birtokrendezés programját, amely a nagybirtokokra vonatkozó agrárreform likvidálásáról szóló 1931. június 19-ei rendelet végrehajtását szabályozó 1931. július 18-ai határozat közzétételével ért hivatalosan véget. Ténylegesen a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban az agrárreformról szóló törvény tehát soha nem született meg. A valóság azonban az, hogy a jugoszláv királyság huszonkét éves történetét végigkísérte a birtokviszonyok rendezetlenségéből eredő társadalmi és politikai feszültség. Sok százezer holdnyi, korábban magyar (és német-sváb) tulajdonban lévő földterület kisajátítása a termeléskiesés folytán sokkal súlyosabb károkat okozott az országnak, mint amennyi hasznot eredményezett az új birtokviszonyok nemzeti alapon történő létrehozása. A délszláv állam nemzeti birtokpolitikai szempontokra épülő agrárreform-elképzelése a felépítésében és végrehajtásában kezdettől fogva egyetlen célt szolgált: megerősíteni a szerb nemzeti dominanciát, és ezzel egy időben megakadályozni a nemzeti kisebbségek gazdasági erejének a korábbi időkből öröklött fenntartását. A nemzeti állam nagy feladatai közé tartozott a nagyhatalmi döntések szerencsés összejátszása folytán megszerzett hatalmas javak feletti szerb tulajdonjogok megszerzése, hiszen a korábbi feudális délszláv államok új közössége csakis ily módon válhatott a 20. századi gazdasági követelményeknek megfelelő vagy a megfelelés reményére feljogosító országgá.
A Délvidék egykori vármegyéinek – Bács-Bodrog, Torontál, Szerém vármegyék –, Horvát–Szlavónországnak és Szlovéniának a területén az 555 137 hektár kisajátított és kiosztott földterület egynegyedét, 135 709 hektárt a szláv telepeseknek és a dobrovoljacoknak adták. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság területén az agrárreform által kisajátított birtokokból 18 146 dobrovoljac család kapott földet, közülük 13 059 család – 72 százalékuk – az egykori, történelmi Magyarországtól elszakított Délvidéken telepedett le. Amíg tehát az új délszláv állam a maga szempontjából sikernek könyvelhette el a Vajdaság, Horvát–Szlavónország és Szlovénia területén 503 179 hektár megművelt mezőgazdasági földterület és 52 513 hektár legelő, összesen 555 692 hektár (962 569 katasztrális hold) tényleges kisajátítását és a 206 440 különböző minőségében jelentkező, kizárólag szláv nemzetiségű földigénylő közötti szétosztását, addig ezzel szemben ott állt a közel egymillió magyar és német lakosság birtok- és egzisztenciavesztésének szomorú ténye. Prokopy Imre a Magyar Kisebbség című nemzetpolitikai szemle 1933-as évfolyamában megjelent tanulmányában, hogy érzékeltesse a magyarságot ért tragédia súlyát, idézte a Vajdasági Munkáskamara szerb vezetőségének megállapítását. Az 1928-as évről kiadott évkönyvükben olvasható: „Az agrárreform a földosztásból teljesen kizárt kisebbségi földmunkásokon halálos sebet ejtett (…), az állam a Vojvodina nemzeti kisebbségei ellen a halálbüntetéssel felérő merényletek egész sorát követte el!”
Az agrárreform során a délvidéki magyarság – akár számszerűen holdakban is kimutatható – „erkölcsi és lelki” összeomlásának következménye lett, hogy a megélhetés anyagi forrásainak és vagyoni tulajdonának elveszítése nyomán megszűnt a magyarság intézményeinek létalapja, felszámolták az oktatás, a lap- és könyvkiadás, a művelődési egyesületek, a szociális intézmények és nem utolsósorban az egyház működésének anyagi feltételeit. „A nagybirtokok felosztásának elsősorban nacionális jelentősége van – írta az agrárreform első szakaszának eredményeit összefoglaló Agrarna reforma i kolonizacija u Bačkoj 1918–1941 (1968) című művében Slavko Šećerov –, mert növeli a szerb, a horvát és a szlovén birtokosok számát, s csak másodsorban van szociális és gazdasági jelentősége is.” Etédi-Gagyi Jenő A földbirtokreform a megszállt magyar területeken (1929) című könyvében idézi a szerb agrárreform-miniszter 1920. február 29-én kelt, a megyei agrárfőmegbízottakhoz intézett körlevelét, amelyben ez olvasható: „Különös védelemben részesítendő az a középbirtok, amely nemzeti kezekben van (ti. szerb), mert az agrárreform végrehajtásánál nem szabad szem elől téveszteni a nemzeti momentumot egyfelől azok szempontjaiból, akiket földdel kell ellátni, másfelől és főleg annak a birtoknak a szempontjából, amelyet agrárreformmal kell sújtani. Elrendelem tehát, hogy az olyan birtokoknak ideiglenes haszonbérletbe való kiadásánál, melyek terjedelmükkel nem érik el azt a maximumot, amely az egyes országrészeken a nagybirtok elidegenítését és megterhelését letiltó 1919. július 21-ei rendelet 2. §-a értelmében megállapított: figyelembe vétessenek mind az itt kifejtett szempontok, de különösen a birtok tulajdonosának a nemzetisége.” A rendeletek, határozatok, utasítások és a körlevelek tehát soha nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság területén az agrárreform kifejezetten szerb nemzeti érdekeket szolgált. Félmillió délvidéki magyar került ezzel gyarmati kiszolgáltatottságba, és kérdés, hogy szerencsésnek mondhatja-e magát, aki az optálás során a Trianon utáni Magyarországra került, vagy kivándorolt az újvilágba.
Amíg tehát a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság agrárreformja során a magyar nagybirtokosok birtokaik 61,5 százalékát veszítették el, a németeknek pedig birtokaik 57 százaléka esett a kisajátítás alá, addig Dunđerski Dančika és társai, a délszláv földbirtokosok vesztesége 88 886 hektár, 40 százalék volt, ami tulajdonképpen nem is volt veszteség, hiszen nemzettársaik kezére jutott. A magyaroktól agrárcélokra kisajátított 110 684 hektárnyi, valamint a németektől ugyanerre a célra lefoglalt 108 002 hektárnyi földterület egyértelműen veszteségként könyvelhető el. Az agrárreform során kisajátított 555 137 hektárnak (965 938 katasztrális holdnak) megfelelő területből a 88 886 hektár (154 662 katasztrális hold) levonásával is a délszláv állam szláv lakosai 466 251 hektár (811 277 katasztrális hold) jól megművelt, többnyire kiváló minőségű termőföldhöz jutottak, a mezőgazdasági felszerelés minden egyéb kellékével együtt.
Az tehát, hogy az egykori Bács-Bodrog, Torontál és Baranya vármegye magyarsága 1918 után saját szülőföldjén egy olyan gettóba, „átnevelő táborba” került, amelyben korlátozták anyanyelvének használatát, névelemzés révén megtiltották, hogy legalább az általános iskolában az anyanyelvén tanuljon, hogy lapjai és folyóiratai csak óriási anyagi áldozatok árán, szigorúan cenzúrázott formában jelenhettek meg, hogy hivatásos színháza, könyvkiadása egyáltalán nem volt, hogy hagyományápoló művelődési egyesületeinek munkáját a szerb hatóságok többször tiltották be, mint ahányszor engedélyezték, hogy magyar nyelvű tanító és tanárképzés nem létezett, hogy tízezrével vonták meg az arra jogosultaktól a nyugdíjat, hogy a kisebbséghez tartozó állampolgárként útlevelet csak kivételes esetekben kaphatott, hogy a birtokkisajátítással közösségi létének gazdasági alapjait is felszámolták, s hogy az egyházak tevékenységét szigorúan a négy fal közé szorították vissza, az mind a délszláv állam totalitásra törekvő, erőszakos asszimilációs politikájának a számlájára írható.