Még egyszer a drámai művek kiadásáról
Az Előretolt Helyőrség októberi számában beszámoltunk róla, hogy talán nincs még egy magyar író, akinek az elmúlt évben annyi drámai műve kapott volna publicitást irodalmi-kulturális lapokban és portálokon, mint Gion Nándornak. Elkezdtük az eddig (kötetben) meg nem jelent Gion-drámák ismertetését, illetve beszámoltunk a mostani kiadásukkal kapcsolatos munkálatokról. Jelen számunkban ezt folytatjuk.
A drámai művek tervezett kötetében helyet kap a Holicser című – le nem forgatott – tévéjáték-forgatókönyv is, amely humorával, iróniájával, tömörségével Gion egyik legjobb, legeredetibb ilyen műfajú alkotása. A darabnak Gion legtöbb drámai művéhez hasonlóan van tematikai előzménye az életműben: a C. O. Holicser, a teknősbéka című novella az Új Symposionban jelent meg 1972-ben. A novellával szemben a Holicser címmel közreadott (a hagyatékban cím nélküli kéz- és gépiratban fennmaradt) forgatókönyv „hősei” között már nem szerepel a novellában még címadó teknősbéka, ez indokolta a dráma címének megválasztását. A forgatókönyvben – nemcsak az előzménynovellával, hanem szinte az egész életművel szemben (!) – senki nem magyar nemzetiségű, a nevek legalábbis markánsan szláv hangzásúak. Sőt – szintén párját ritkító módon – a mű gépirata a hagyatékban szerbhorvát fordításban is megvan. E momentumok a szituáció, a problematika – amelyekről talán spoilerezés, azaz a poén lelövése nélkül elmondható, hogy a félelem kialakulása, működése körül forognak – egyetemes érvényét erősíthetik.
A Nem akármilyen utazás – eddig még hangszalagra nem vett – rádiójáték szövegkönyvének filológiai érdekessége, hogy Gion Nándor felesége, Eszter kézírásával maradt fenn: gépi átirata és a művet lediktáló író szándéka szerinti eredeti címe nem ismert. A címet a műből vett idézettel pótoltuk, mert bár több más részletet is hasonlóan találónak éreztünk volna – például: Azóta gyűlölöm az ócskásokat vagy Tudod, a lehetőség, az nagyon fontos –, egyet szükségesnek éreztünk a mű élére is kiemelni. E mű tematikai rokona a Naponta két hamutartó című rádiójáték, amelyben évekkel később ugyanaz a házaspár ugyanúgy „játszik” (vö. Eric Berne, Emberi játszmák, Gondolat, Bp., 1987), csak sokkal gyakorlottabban, rutinosabban, teljesen begyakorolt séma szerint – így már a teljes abszurdba hajlóan. A két darab elképzelhető akár egyazon mű két „felvonásaként” is, amelyeket csupán a következő rendezői utasítás választana el: „Néhány évvel később, ugyanabban a lakásban…”
A Jéghegyek fölött című, eddig szintén semmilyen módon nem publikált hangjáték-forgatókönyv az író azon élményeiből táplálkozik, amelyeket a Jugoszláv Írószövetség küldöttségében kubai útja során átélt, és amelyeket két novellában is feldolgozott: Ahol szépek a tengeri kagylók, illetve Jéghegyen szalmakalapban címmel. A drámai műnek a hagyatékban többféle szövegváltozata maradt fenn, amelyekből a szöveget e sorok írója véglegesítette.
A Gion műveiből készített rádiójátékok (hangjátékok, mesejátékok) közül többet nem maga Gion dramatizált: a Postarablók című „ifjúsági hangjátékot” például Sinkó István alkalmazta rádióra Gion 1972-ben azonos címmel megjelent regényéből. A kötetben azért van helye a nem az író által készített dramatizációknak is, mert mind az író életében, az ő tudtával, beleegyezésével vagy legalábbis tudomásulvételével készült az Újvidéki Rádióban, ahol az író évtizedekig a magyar szerkesztőség főállású munkatársa: előbb irodalmi, majd felelős és főszerkesztője volt. Mivel a legtöbb gioni prózaszöveg szinte adja magát például a rádiós előadásra is, nagyon nagy százalékban eredeti Gion-szöveget kapunk a dramatizációkban. A dialógusok mondatai legtöbbször egészen híven követhetik – és követik is – a regények, elbeszélések párbeszédes szövegét; a narrátor megszólalásait pedig sokszor az író kisgyermekkori alteregója, a „Tamás” nevű szereplő szájából halljuk „viszont”. Izgalmas élmény a prózában már ismert történetek újraolvasása-hallása; úgy, hogy a hangsúlyok olykor máshová kerülnek, mégis megáll az eredeti koncepció. Gion maga is mindig törekedett rá, hogy minél több – első kidolgozásában prózai – műve állja meg helyét a világot jelentő deszkákon, a filmvásznon vagy a rádió „színpadán” is.
A készülő kötetben „egész estés” filmek forgatókönyvei is helyet kapnak: A vád című forgatókönyvből Sára Sándor rendezésében elkészült a film is. A forgatókönyv és a film közötti számos apró eltérés közül mindenképpen megjegyzendő, hogy a sajátosan humoros gioni irónia a forgatókönyvben még itt-ott tetten érhető, a filmen viszont egyáltalán nem. Ennek a kimaradt szövegrészleteken túl oka a drámai, sőt tragikus témát erőteljesen kifejező képi világ, amelyet a filmben a megfelelő hanghatások is támogatnak.
A Latroknak is játszott című családtörténeti regénytetralógia forgatókönyv-változata az első három regény: a Virágos katona, a Rózsaméz és az Ez a nap a miénk dramatizációja. A dramatizálással Gion nem csupán más műfajra transzponálta prózáját, hanem fontos hangsúlyokat is áthelyezett: a Rózsaméz című regény fő motívumát, sőt címét adó rózsaméz megtalálása az 1976-os regényben egy munkásmozgalmi szervezkedés sikeréhez – míg az ezredfordulón írt forgatókönyv-változatban a magyar csapatok 1941-es bevonulásához, Bácska Magyarországhoz való visszatértéhez kötődik.
Az innen folytatódó Ez a nap a miénk újszerűen reflektál többek között a magyar csapatok megjelenésére, a telepes szerbek ki- és a bukovinai székelyek betelepítésére, a szerbek partizánakcióira, az erre következő „hideg napokra”, a bácskai németek fasizálódására, a kommunisták várakozásaira, a háború sztálingrádi fordulatára stb. A forgatókönyv közvetlenül Gion halála előtt készülhetett. Erre az immár számítógéppel készült gépirat betűtípusán és jó minőségén túl a sorozat befejezetlensége is vall: Gion nemcsak Aranyat talált című negyedik regényét nem írta hozzá, hanem az Ez a nap a miénk átirata is befejezetlen maradt. A sorozat első darabja, a Virágos katona 1900 körül indul – jelen darab éppen a sztálingrádi fordulatig tart, a gépiraton pedig e szavak olvashatók a mű után: „Ehhez kapcsolódhat szerves folytatásként Gion Nándor »Ez a nap a miénk« című regényének befejező része, a 144. oldaltól a 262. oldalig”. De jó volna – ez az író nagy vágya is volt! –, ha az elkészült forgatókönyvekből és a remek regényekből kiindulva mihamarabb filmvászonra kerülhetne Gion dúsított realista világa, illetve fordulatos XX. századi történelmünk, eleddig ismeretlen – bácskai magyar – szemszögből!
Az Izidor címmel szintén biztos kézzel megírt rádiójáték ugyancsak Bácskában játszódik, de már a szocializmus kezdeti éveiben, és Gion több prózai művének egyes motívumait sűríti drámai erővel: az Ezen az oldalon, a Sortűz egy fekete bivalyért, Az angyali vigasság – és azon belül is főként az Izidor című novella – több izgalmas része is visszaköszön benne. A hangjátéknak az életműben elfoglalt helye különleges. Gion a nyolcvanas évek végén újból a pályakezdéséhez hasonlóan érzékenyen és merészen nyúlt a politikailag kényes témákhoz is. A pálya első szakaszához hasonlóan a pálya végén született művekben is kevésbé érzékelhető a cenzúrától való szorongás. És éppen ez a mű a fordulópont: az íróban kialakult görcs ezzel az 1986-ban írott és 1987. február 11-én bemutatott hangjátékkal kezdett oldódni, amikor egy olyan ember furcsa öngyilkosságát is nyíltan tematizálta, aki a kommunista rendszernek köszönhette, hogy kirívó bűntette után nem érte semmiféle törvényes felelősségre vonás. (A hangjáték azonos című és szintén merész prózai rokona, az Izidor című novella, amely Az angyali vigasság című regény első fejezeteként is értelmezhető, majd csak 1987 decemberében jelenik meg a Kortárs folyóiratban.)
Az Ámuldozó szemek címmel most első alkalommal közreadott irodalmi forgatókönyv – Gion Nándor és András Ferenc közös munkája – szintén nem egyetlen regényből vagy elbeszélésből, hanem több műből: Gion Budapesten írott novelláinak füzéréből, ezek számos motívumából építkezik. Két főhőse a délszláv háború elől Magyarországra menekült vajdasági festőművész és öreg barátja, a novellákban a Fehérhajú Szabadkőműves „néven” szereplő öreg vegyészmérnök; az ő történeteiket sűríti drámai erővel. A darabban többek között a Maradjon a galamb, a Margitka gondja, az Amarilla, a feledékeny kuvasz, a Svédkályha és a Fényjelek nélkül című elbeszélések izgalmas részei is visszaköszönnek. A forgatókönyv alapanyagául szolgáló novellák az 1990-es évek budapesti valóságára, a kapitalizmus kezdeti éveinek számos visszásságára reflektálnak: a mű témája elsősorban a cselekmény idejéhez képest legközelebbi közelmúltban beköszöntött demokrácia ellentmondásos sokszínűsége. Konkrétan és legközelebbről felismerhetően az Aranykéz utcai robbantásos merénylet lehetett ihletője az írásnak, amelyben többek között az újonnan lehetővé vált gazdasági visszaélések és ügyeskedések számos fajtájáról: a maffia működéséről, pénzmosásról, emberrablásról, megjátszott nyomoréksággal való visszaélésről, a prostitúció és a szerencsejáték térnyeréséről, valamint gyanús hátterű balkáni bevándorlók és más bizonytalan egzisztenciák egyéb ellenőrizhetetlen ténykedéseiről is olvasunk. A darabban a Budapesten megélt valóságot éppoly sajátosan görbe tükörben látjuk, mint Gion Nándor korábbi írásaiban a jugoszláviait/vajdaságit, ám az író ideát is olyan élő – és nagyobbrészt máig aktuális – témákat emelt az irodalomba, mint rajta kívül talán senki. Ezért is örvendetes lenne, ha minél hamarabb filmvásznon láthatnánk ezeket a sajátosan humoros-ironikus történeteket közelmúltunkról, még nagyon a helyét kereső szabadabb világunkról: az 1990-es évek Budapestjéről – reméljük, a forgatókönyv mostani közreadása segíthet ebben.
Reméljük továbbá, hogy a fent ismertetett írások közül is minél több kerülhet a most készülő kötet által is rendezők, producerek, dramaturgok kezébe – így pedig nézőközönség, illetve hallgatóság elé.