Azt mondják, a rendőr mindig rendőr, de ez illik a történészre is. Bármit is vesz a kezébe, abban a múltat felidéző forrást talál felfedezni. Ízekre szedi, és kifacsar belőle minden számára értékelhető adatot. Sokszor többet is belemagyaráz, mint amennyit kellene. Ez szakmai ártalom. Ki gondolná, hogy a múltat kutatók számára a szépirodalmi művek is jelentős adatokkal szolgálhatnak. A dualizmus korából (1867–1918) Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Munk Artúr, Havas Emil, Milkó Izidor – és még sorolhatnám tovább – írásaiban számtalan érdekes történetet találunk Szabadka város múltjából. Ez alkalommal Kosztolányi 1924-ben írt Pacsirta című regényét böngésszük át egy történész szemével.
Első regénye, a Nero, a véres költő 1921-ben jelent meg. Utána következett a Pacsirta 1924-ben, majd egy évvel később az Aranysárkány és az Édes Anna.
A Pacsirta egy magyar kisvárosban, Sárszegen játszódik. A regény központjában a Vajkay család áll, a szülők és a csúnya, szerencsétlen, Pacsirtának becézett lányuk. Amikor lányukat elküldik nyaralni, és maguk maradnak, a szülők végre kimozdulnak otthonról, és lépésről lépésre visszazökkenek a kisváros mindennapi forgatagába. Előkerülnek az elnyomott vágyak, amelyekről lányukkal való együttérzésből mondtak le.
Történetének kezdetét a szerző 1899. szeptember elsejére teszi, helyszínül pedig egy Sárszeg nevű vidéki kisvárost választ, amely mögött szülővárosa, Szabadka bújik meg. A város részletes leírása nem hagy semmi kétséget afelől, hogy hol is járunk. A leírás a ma is létező Petőfi utcával kezdődik, amelyben Vajkayék laktak, az utcát egy nyílt csatorna vágta ketté (a valamikor betemetett Jaszi-bara nevű vízfolyás emléke maradt ily módon ránk). Innen a családdal a Széchenyi utcába jutunk, amely az azonos nevű főtérre vezet, ahonnan egyenes út visz a vasútállomásra. Az utcák és terek neve pontosan fedi az akkori helyzetet, amely a mai napig sem változott.
Ezek után írónk megemlíti a fatornyos gimnáziumot – érdekes, hogy az új monumentális gimnáziumot, a Petőfi utca sarkán, amelyben épp 1899. szeptember elsején kezdődött meg a tanítás, említésre sem méltatja. Ezek után lépésről lépésre, lassan eltávolodik a valós helyzettől. A főtér három éttermének a nevét már megváltoztatja. A Kunetz-házban lévő Otthon kávéház nevét Barossra, az Arany Bárány Szállodából Magyar Király vendéglő lesz, az addig névtelen városi színház Kisfaludy nevét ölti magára. Az épületen osztozó, Pest városához címezett szálloda pedig Széchenyi fogadó lesz. Az Úri Kaszinót, amely Kosztolányi szerint a város egyik legszebb épülete, annak ellenére, hogy két éve épült, ő mégis ódonnak nevezi.
A főtéri üzleteket gazdáik nevét mellőzve sorolja föl, ebben az esetben csak találgatni lehet a tulajdonosok kilétét. A megemlített két vaskereskedés esetében valószínűleg a Váliak és a Manojlovitsok üzletére gondol. A legismertebb gyógyszertár Szigethy Antal tulajdonában volt, a könyv- és papírkereskedések közül pedig Székely Simoné számított a vezető márkának. A díszműkereskedők olyan sűrűn váltakoztak, hogy szinte lehetetlen lenne őket felsorolni.
Az utcák és terek esetében írónk még tartja magát a valósághoz, a regény szereplőinek nevével azonban már más a helyzet. A főszereplő kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos, Körcsy Gedeon unokája, felesége kecfalvi Bozsó Antónia, rokonai Bozsó Béla és neje, Etelka. Ezután következik Cifra Géza vasutas, Gál háziorvos, Málvády és Szunyogh gimnáziumi tanárok, Veres Mihály foltozóvarga, Ijas Miklós újságíró, Galló ügyész, Priboczay patikus, Környey Bálint tűzoltóparancsnok, Szolyvay komikus, Zányi Imre színész-hősszerelmes, Orosz Olga primadonna, Arácsy színiigazgató, Gyalokay főispán, özvegy Záhockyné, Kladek szerkesztő, Ladányi országgyűlési képviselő, Gaszner Máté árvaszéki ülnök, Hartyányi Olivér, Csinos Józsi cigányprímás, Kárász István birtokos, Füzes Feri, Szilkuthy Biri és Olcsvay Feri.
Míg az utcák és terek elnevezései visszacsengenek, a regény szereplőinek nevei teljesen idegenek Szabadkán. A szereplőknek szinte kivétel nélkül szépen csengő, i-re vagy y-ra végződő magyar nevük van. Esetleg a Kladek szlovák és Gaszner németes csengése gyengíti a szabályt. Nem az az érdekes, ki van a névlistán, hanem az, hogy kik nincsenek. Nem tévedünk sokat, ha azt írjuk, hogy a város lakosságának körülbelül fele bunyevác származású volt. Mellettük találunk négyezer szerb ajkú lakost és nagyjából ugyanennyi zsidó polgárt. Egy Weisz nevű zsidó kereskedő még meg van említve, de a szerbek közül már ennyi sem.
Egy bunyevác név cseng ki a magyar nevek tengeréből, ő az, akit az író csak Sárcsevitsként említ. A keresztnevét nem is írja oda, valószínűleg azért, mert a városban mindenki ismeri. Sárcsevics Ambrusról van szó, vagy bunyevácul: Ambrozije Šarčevićről, akit mindenki csak Boza becenevén ismer. Történelmi személyiség, aki jelentős szerepet játszott a város ezernyolcszázas éveiben. Nem tévedünk, ha azt írjuk róla, hogy korában a város egyik meghatározó személyisége volt. Nem véletlenül került bele Kosztolányi regényébe. Igaz, csak néhány mondat erejéig foglalkozik vele, de olvasóinak ez egyértelmű üzenetet küld, amelyet csak a kort ismerő szabadkaiak érthetnek meg.
Sárcsevics Ambrus Szabadkán született 1820. március 30-án. Szegény földművescsaládból származott. Az általános iskolát és a gimnáziumot Szabadkán végezte. A harmincas években Pesten, Nagyváradon és Pécsen járt egyetemre. Pesten a jogi szakon 1842-ben szerzett diplomát. Megyei és városi tisztviselőként dolgozott. Az első megyei képviselő, aki nem volt nemesi származású. Tanulmányai után, 1855-ben tért vissza Szabadkára, már házas emberként, mint négy leány apja. Ez idő tájt jelentkezett betegsége, amelynek következményeként fokozatosan elvesztette hallását.
Sárcsevics figyelmét az olaszoknak a Habsburgok ellen vívott szabadságharca terelte az elnyomott népek sorsára. Ő volt az első szabadkai, aki a sajtóban foglalkozni kezdett a Magyarországon élő bunyevácok hátrányos helyzetével. A hatvanas évek második felétől délszláv és magyar szövegeket fordított, hogy közelítse a két népcsoport közötti álláspontokat. Számos szótárt állított össze, azzal a céllal, hogy bebizonyítsa, a bunyevác nyelv is alkalmas a közigazgatási eljárásokban való használatra. Ezen a téren legjelentősebb munkája a Magyar–délszláv közigazgatási és törvénykezési műszótár. Betegsége miatt 1866-ban kérte nyugdíjaztatását. Ebben az időben fogalmazta meg négy híres nyílt levelét, amelyet Mocsáry Lajos magyar liberális országgyűlési képviselőhöz címzett, ezekben kifejti a bunyevácok helyzetéről vallott álláspontját. A levelekben összeegyeztethetőnek tartja a magyar szuverenitást és ezzel párhuzamosan a kisebbségi jogok betartását. Természetesen az 1868-as, Eötvös által megszövegezett nemzetiségi törvény kereteit egy pillanatig sem gondolta túllépni. 1892-ben összegezte programját, és magyar nyelven megfogalmazta az itt élő bunyevácok nemzeti követeléseit. Két fő követelése: a városi határozatok bunyevác nyelven való megjelentetése, valamint a népiskolákban a bunyevác nyelv használatának bevezetése. Tervének megkönnyítése érdekében megszerkesztette az Elemi népiskolai Magyar–Bunyevácz–Sokácz Szótárt. Sárcsevics elképzelései a szabadkai iskolaszék elé kerültek, de nem találtak megértésre. A szótár terjesztését a diákok között még szigorúan be is tiltották. Mellőzése ellenére haláláig minden törvénysértő, radikális nemzetiségi követelést határozottan elutasított.
Sárcsevics Ambrus elsőként emelte fel szavát a bunyevácok jogaiért, idővel a bunyevác nemzeti mozgalom szimbólumává vált, nemcsak nemzettársai, hanem az itt élő magyarok szemében is.
A teljesen megsüketült Sárcsevicset 1899 októberének utolsó napjaiban Szabadkán egy fiáker gázolta halálra. Kosztolányi ekkor tizennégy éves volt. A nyolcvanéves öregember és a tizennégy éves gimnazista keveset tudhatott egymásról. Mégis, Sárcsevics lett utóbbi regényének egyetlen bunyevác szereplője.
Az őszirózsás forradalom (1918. október 28–31.) eredményeként Magyarország visszanyerte önállóságát. A legfelsőbb hatalom hordozója a Magyar Nemzeti Tanács lett, élén Károlyi Mihállyal. A budapesti események hatására a baloldali ellenzék október 31-én Szabadkán is megalakította a helybeli Magyar Nemzeti Tanácsot. Élére Mukits Simon baloldali politikust választották meg. Másnap felállították a polgárőrséget Szokoli Pál alezredessel az élén, aki a kaszárnyában állomásozó honvédségre támaszkodva még szilárdan tartotta kezében a hatalmat. A városi tanács november 2-án, Mukits Simonnal az élen, felkínálta a szerbeknek és a bunyevácoknak az együttműködést, amit ők egyhangúlag elutasítottak. A bunyevácok – akik a lakosság mintegy felét tették ki – a négyezer szerbbel összefogva pártot váltottak, ami váratlanul érte a magyarokat: úgy érezték, hogy az évszázados együttélés után a bunyevácok vezetői elárulták őket, és ők okozták Szabadka Magyarországtól való elcsatolását. A helytelen nemzetiségi politika meg sem fordult a fejükben. Bűnbakot kerestek, és ezek között Sárcsevics Ambrus került az első helyre mint a bunyevác nemzeti mozgalom eszmei atyja.
Kosztolányi Budapesten élte meg a sorsdöntő napokat. Úgy látszik, a közhangulat hatására ő is Sárcsevicsban látta a végzetes lavina kiváltóját, amely maga alá temette szeretett hazáját.
Regénye elején, hogy elkerüljön minden félreértést, Kosztolányi pontosan rögzíti az események kezdetének idejét: 1899. szeptember elseje. Mintha egy karót verne a földbe, amely biztos támpontot ad neki, hogy ne tévedjen el az idő ösvényén. A háborús traumák még mindig ott jártak a fejében. Írás közben sem tudott tőlük megszabadulni. A visszavágás 1924-ben, az akkori politikai viszonyok között nagyon messzinek tűnt. A nyugati koalíciós erőket az orosz forradalomtól való félelem továbbra is szilárd szövetségben tartotta együtt. A visszavágás csak az író képzeletében történhetett meg. Így keveredik össze Kosztolányi tizenkilencedik század végi boldog békeideje a keserves jövővel. Így lesz a bunyevác beszédtől hangos városból egy tiszta magyarlakta település, ahol szinte kivétel nélkül az ősiséget és nemesi eredetet sejtető, i-re és y-ra a végződő nevek keringnek. Így kerül a történetbe, teljesen mellékes szereplőként, az egyetlen bunyevác, aki az Úri Kaszinóban egyedül ül a sarokban, és a francia nyelvű Figarót olvassa, amivel Kosztolányi előre akarta vetíteni a későbbi szövetséget, amely majd gyászba borítja hazáját. Sárcsevis a regényben nem keveredik a magyar urakkal, akiknek jellemző sírva vigadását értetlenül szemléli.
Kosztolányi és Sárcsevics ma is élnek a város köztudatában. Egyikük mint a legjelentősebb magyar alkotó, aki városunkban született. Másikuk mint a bunyevác nemzet atyja. A magyarok és a bunyevácok mindkettőjükről nagy-nagy tiszteletadással emlékeznek meg ma is. Kosztolányi ittlétéről emléktáblák, két szobor – Almási Gábor és Szarapka Tibor szobrászművészek alkotásai –, valamint egy gimnázium- és egy utcanév tanúskodik.
A szabadkaiak felkérésére Sárcsevics Ambrus szobrát Ivan Meštrović világhírű horvát művész készítette el Amerikában az ezerkilencszázas évek közepén. A szobrot Zágrábban öntötték ki, majd húsz év várakozás után elhelyezték a Boris Kidrić (ma Korzó) és Vladimir Nazor utca találkozásánál lévő kis téren. A mellszobrot 1971 áprilisában leplezték le, de nem sokáig ékesítette a város legforgalmasabb utcáját. 1985 októberében áthelyezték a vasútállomás előtti parkba.
Kosztolányi és Sárcsevics szobra ma több mint ezer méterre állnak egymástól a városközpont két végén, sajnos úgy felállítva, hogy nem láthatják egymást.