Monográfiák tükre
Mivel az egyéni, családi, közösségi emlékezet véges, ezért mindig szükség lesz írott emlékekre, monográfiákra, amelyekből megismerhető a múlt eseménysora, ami segít értelmezni a jelent, és eligazíthat a jövőre vonatkozóan is akár.
A monográfiákat szűkebb pátriánkban a 19. század második felében kezdték tömegével írni, amit igen magas helyről ösztönöztek, hiszen maga a trónörökös szorgalmazta a birodalmat bemutató, többkötetes mű elkészítését. A Kronprinzenwerk célja egy birodalmi identitás építése volt a dualista Monarchiában. A példa, szoktuk mondani, ragadós lett, és számos megyei monográfia látott napvilágot, köztük a Dudás Gyula (1861–1911) által szerkesztett, amit nem sokkal később, a 20. század elején a Borovszky Samu-féle (1860–1912) követett.
A forradalom, noha vérbe fojtották, átstrukturálta a feudális társadalmat, és a kiegyezés megnyitotta az utat a polgári kezdeményezések előtt.
A széles néptömegek számára a nemességet utánzó nagypolgárok mutattak példát, akik egyleteket szerveztek, és azokat anyagilag támogatták, no meg fontosnak tartották a nemzeti identitás kialakítását, mindenki számára fogyaszthatóvá tételét. Megteremtődött a vidék sajtónyilvánossága, ami az írni-olvasni tudás terjedésével mind nagyobb fontosságú lett az önkép alakításában.
A vidéki intelligencia – ügyvédek, orvosok, gyógyszerészek, tanárok és tanítók, tisztviselők – pedig tollforgatóként közvélemény- és önazonosság-alakító befolyásra tett szert. Amíg korábban csak szakrális kisemlékek, feszületek, szentek szobrainak állítása dívott, addig a huszadik század felé haladó társadalomban mind több lett a nemzet jeleseinek emléket állító szobor és emléktábla, utcanév. Megint a teljesség igénye nélkül: Rákóczi és Schweidel szobra Zomborban, Kiss szobra Nagybecskereken, Kossuth-szobor Ómoravicán, majd a falu nevének megváltoztatása – a hazafias buzgalom és önazonosság építésének példái.
A hatalom tükre
Aztán mindennek a fordítottja: az államhatalom identitása. 1920-ban az egyik legelső intézkedés sok helyütt a hirtelen államalkotóvá lett szláv kisebbség lokális kezdeményezése is, az utca- és településnevek megváltoztatása, az emlékművek eltávolítása. Fontos törekvés volt zárójelbe tenni, tiltani ünnepeket, egyben elfedni, eltakarni a korábbi identitást. Meg kellett mutatni, ki az úr a háznál, még azoknak is, akik nemzettársként, rokonként jól ismerték a helyi viszonyokat, ezért aztán kipenderítették őket az állami szolgálatból.
Keserű tapasztalat volt ez a határőrvidéki múlttal rendelkező, törzsökös szerb családoknak. „Koferaši”, mondták a beözönlő hivatalnokokra.
Megteremtve az identitás deficitjét, tömegektől vette el a hatalom az otthonosság érzetét.
Ebben az időszakban vált fontossá a vidéki sajtó által teremtett párhuzamosság a hivatalos és a nem hivatalos nyilvánosság között. Zárójelbe téve ugyan, mégis ott voltak a lapok hasábjain, és így a köztudatban maradtak a korábbi utcanevek.
A polgári társadalomban meg tudott maradni az igen gyenge lábakon álló kulturális autonómia, melynek hordozója a kiterjedt egyleti élet volt. Szárba szökkent a Gyöngyösbokréta-mozgalom, amely 1940-re behálózta a Vajdaság magyarlakta településeit.
Noha húsz éve államhatár választotta el a vajdasági magyarságot az anyanemzettől, mégis ahhoz tartozónak érezte magát megnyomorított sorsa ellenére is.
A szocializmus tükre
1944 őszén egy merőben más hatalom tért vissza, olyan, amelynek elsősorban eszmei identitása volt, és az alá szándékozott rendelni mindent. Parancsba adták, hogy a magyar feliratokat, cégtáblákat, utcatáblákat azonnal le kell szedni, ugyanakkor az is nyilvánvalóvá lett, hogy a korábbi nemzeti kánonból kirostálták az arisztokrata-polgári hagyományokat, velük a társadalmi önszerveződést is, és helyükre a párt önazonosságának reprezentánsai és korifeusai kerültek. Erős egypártrendszert építettek ki, a társadalom egészére kiterjedő kontrollt vezettek be, esélyt sem hagytak az önszerveződésnek.
Beindultak azok a folyamatok, amelyekkel tudatosan kezdték távolítani a vajdasági nemzetiségeket anyanemzeteiktől. Először is közös múltat konstruáltak, amelyben a „megszállók” és a „reakciós erők” elleni harcot heroizálták. Emlékművek sokaságát állították, gondosan ügyelve arra, hogy legyenek az áldozatvállalók között nemzetiségiek is. Az új hatalom elsődlegesen mindenkit jugoszlávnak tartott, és csak utána következett a tényleges nemzeti hovatartozás.
Sok évvel a szocializmus összeomlása után úgy látszik, hogy a kommunisták az identitás megváltoztatásával szándékoztak egy minden tekintetben homogén társadalmat létrehozni a térségben. Már tudjuk: a kísérlet elbukott, maga alá temetve az országot is.
Az irodalom tükre
Az írók műveiken keresztül formálják a nemzettudatot, önképet. Van tehát egyfajta irodalmi identitás, amely sokszor a couleur locale, a helyi színek felmutatása, vagy nem. Számos olyan példát hozhatnék, amikor az író nem az anyanyelvén írja meg saját identitásának történetét. Főként a vendégmunkások leszármazottai között vannak ilyen alkotók. Mégis hozzátartozik önazonosságukhoz egy útközben elvesztett világ, amely mellett elrohant a gyorsvonat, később pedig saját életük is.
Vannak írók, akiknek életműve úgy forog az identitás körül, hogy állandóan szűkebb környezetükről mesélnek. Alakjaik egy vagy több személy karakterét, viselt dolgait tükrözik vissza. Nem tudom, ki hogy van vele, de én főként ezt a fajta irodalmat szeretem, az „életszagú mesét”. Mert azonosulni tudok a leírtakkal, mert olyasmit olvashatok, ami része lehet önazonosságomnak. Hiszen mi, emberek kedveljük az otthon melegét árasztó dolgokat, aminek csak egyik eleme az a bizonyos kályha, amelyben tűz ropog. Emlékeztetnék Radnóti Miklós verssorára:
„…ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton…”
Az otthonosság érzetét növeli az ismerős táj, ahol a gyermekkor nyarait és teleit éltük meg. Nekem ilyen a topolyai dimbes-dombos határ, amelyet oly sokszor bebarangoltunk. De hasonló a magyarkanizsai Baromjárás szikese, ahol székfüvet kaparunk arra alkalmas májusi időben.
Fontosak az ismerős emberek, akikkel közös élményeink vannak, olyanok, amelyek helyszíneket idéznek, hitelesítenek.
Ugyanúgy fontosak – divatosan szólva, ikonikusak – bizonyos épületek, amelyeket eleink építettek, amelyekben jártunk, és remélhetőleg még az utánunk jövő generációk is járni fognak.
A multikulturalitás tükre
Úgy gondolom, a poliglottság kulcsa lehet a multikulturalitás megélésének, elfogadásának. Arról nem beszélve, hogy magának a környezetnek kell olyannak lennie, amelyben kultúrák találkozhatnak. Szűkebb pátriánkban elsősorban a nagyobb városok, Szabadka, Zombor, Nagybecskerek, Versec, Újvidék, Apatin, Nagykikinda voltak ilyenek. Ezeken a településeken együtt éltek vagy vásárok alkalmával találkoztak szerbek, magyarok, németek, horvátok, zsidók, szlovákok, ruszinok, sokácok, csehek, románok… A nyelvi tarkaságot a vallási még tovább színesítette. Ismerni a településen élő közösségek nyelvét előny volt a kapcsolattartásban. Ám ebben a környezetben is tetten érhető az egymással szembeni gyanakvás, a másik lekicsinylése. A szembefordulás veszélye mindig ott volt, ott van a mindennapokban.
Mindezt a politika ki is használta, használja, ha érdeke úgy kívánja. Gondoljunk csak szabadságharcainkra és az ügy ellen feltüzelt tömegekre.
Ami az egyik oldalon heroikus küzdelem, az a másikon lázadás. Akik az egyik oldalon hősök, azok a másikon minimum árulók.
Térségünkben századokon át, valójában a 18. századi újratelepedéstől kezdődően egészen napjainkig, csendesen, békés eszközökkel folyt a nemzeti önazonosság mentén szerveződő szegregáció, de ha ez nem volna elég, ott van még a vallások által szorgalmazott elkülönülés is.
Felvetődik a kérdés: a multikulturális környezetben élők identitása hogyan változik, változik-e egyáltalán? Toleránsabbak, elfogadóbbak lesznek-e azok, akik a mindennapok valóságaként tapasztalják meg a kulturális sokszínűséget, vagy sem? Szervesen együtt élnek, vagy csak egymás mellett? Közös-e a világuk, vagy párhuzamos világokat építenek? Bevallom: nem tudok megnyugtató választ adni, se pró, se kontra. Éppen ezért talán elérkezett az idő annak a bizonyos mondat végi pontnak a kitételére.
Vége
Idézett művek
Assmann, Jan: A kulturális emlékezet – Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2018.
Halbwachs, Maurice: Az emlékezet társadalmi keretei. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2018.
Hall, T(witchell) Edward: Rejtett dimenziók. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1980.
Liszka József: Telt ház előtt… Egy néprajzkutató töprengései (Napló-jegyzetek: 2001–2004). Vámbéry Polgári Társulás, 2019.